A hétközi fordulóban nagyon rosszul jártak azok a szurkolók, akik a meccsek lefújása előtt pár perccel elindultak haza, hogy elkerüljék a stadionokból kiáramló tömeget (igazából sohasem értettük az efféle tempót, de az atyai elővigyázatosság okán kisgyerekként mi is rákényszerültünk erre a Népstadionban megrendezett szépemlékű kettős rangadókat követően, ahova az ember kizárólag az első meccs végére ment ki, mivel az erőviszonyoktól függetlenül az esti mérkőzést mindig a Ferencvárosi Torna Club játszotta), mert majdnem minden pályán változott az eredmény, sőt valahol akár fejtetőre is állt. A Charlton szinte lekopírozta Bristolban, amit pár nappal korábban Southampton ellen vitt véghez: az utolsó percben Chris Iwelumo ezúttal balról érkező beadást fejelt a 90. percben a kapuba (Bristol 0 Charlton 1), a Coventry, miután "Szúnyog" Mifsud kiegyenlítette Buzsáky bombagólját a Loftus Roadon, a rendes játékidő letelte után Kevin Kyle fejesgólja révén a győzelmet is megszerezte (QPR 1 Coventry 2), a Turf Mooron szinte már mindenki elkönyvelte a gólnélküli döntetlent az egyedüli Michael Turneren kívül, aki a ráadásban bebólintotta a három pontot érő gólt a Hull Citynek (Burnley 0 Hull 1), a legdurvább pálfordulás azonban a Glanford Parkban volt, ahol Jim Goodwin öt perccel a vége előtt győzelem-szagú gólt szerzett az otthon játszó Vasnak, de Hayles öngólja és Liam Lawrence időntúli fejese biztosította a Stoke-nak a győzelmet (Scunthorpe 2 Stoke 3). És ha ennyi nem lett volna elég, a Hawthornsban nem a szezon legjobb játékával, de 1-0-ra ment a West Brom a Sheffield Wednesday ellenében, amikor a 96. (!) percben egy a büntetőterületen belül megtorlatlanul hagyott szabálytalanságot követően Steve "Gyufafejű" Watson, a WBA (na és persze a Newcastle és az Everton) korábbi fedezete egyenlített (WBA 1 Sheff Wed 1).

Ezek után ki merne vállalkozni arra, hogy megjósolja a legkiszámíthatatlanabb bajnokság hétvégi fordulójának eredményeit? Mi azért megpróbálkozunk vele.

A triskaidekaphobiában szenvedő olvasóink kedvéért elfojtjuk magunkban a feltüremkedő babonás megjegyzéseinket, amúgy sincs helye a tréfának, hiszen! Hemzseg az élet-halál meccsektől a forduló, a pontszerzésben leginkább visszamaradt hat csapat egymás ellen játszik, de erre szinte nem is jut energiánk, hiszen a top csapatok is összemérik kardjukat. Huub Stevens egy fordulóra Darth Vaderként fordul édesgyermeke ellen, az irányítók csatájában Tamásunk Don Diegoval akaszt tengelyt, a déli fronton pedig sváb-bajor etnikai fellángolás várható, és ha gyarló ítéletünknek lehet egy szikrája az igazsághoz, Gomez lesz a BM bakója. 

Ugye mindenkinek megvan, ahogy a Laziót kifütyülik a saját szurkolói, miután az utolsó fordulóban kiverik az Inter kezéből a bajnoki trófeát? És a tavalyi 4-3? Na, hát akkor abban állapodjunk is meg, hogy ez lesz a forduló rangadója és ne csak azok üljenek le megnézni, akik egyik, vagy másik csapatnak szurkolnak, hanem azok is, akik a játékra kíváncsiak. Ismét lesz a hátsó traktus reprezentánsainak egymás elleni meccse, ezúttal Sienában, sőt, ha szigorúak vagyunk, akkor ide sorolhatjuk a Toro Catania elleni meccsét is. Borzasztó nehéz tippelnünk a Palermo-Napolira is, hiszen megvalljuk, fogalmunk sincs, éppen merre tart a két erősen hullámzóan teljesítő csapattal a libikóka, ugyanez már szinte szokás szerint elmondható az Udineséről is, melyet most nagy bátorságról bizonyságot téve jól megveretünk a lilákkal. Kíváncsian várjuk a Milant és a Sampdoriát, kicsit sajnáljuk a Cagliarit és nagyon a Regginát.

Szerintünk idén a Manchester United nyeri ezt a sorozatot. Meg a másikat is, de ennek itt nincs jelentősége, csak megjegyeztük, mert habitang kolléga akkor sem írna le ilyet, ha beolajozott hátsóval kikötnénk a hegyi gorillák ösvényére párzási időszakban. Persze, nem csak ők játszottak szemre is tetszetős, eredményes játékot a forduló második játéknapján, mert ott volt még például az Inter is, mely kétgólos hátrányból felállva tartott gyorstalpaló leckét a második félidőben a tajga braziljainak, vagy az a Lyon, mely a jobb sorsra érdemes Stuttgartot intézte el magabiztosan. A Roma szűken ugyan és a szerencse támogatását erősen igénybe véve, de elhozta a továbbjutáshoz elengedhetetlen pontot Portugáliából, az Arsenal pedig csak arra vigyázott, hogy makulátlan hálóját megőrizze Prágában. A Rangersnek most nem jött össze, de legalább megtudtuk, hogy a nem megalázó arányú vereség legalább olyan értékes számukra, mint egy esetleges pont.

Még jó, hogy eltaláltuk az Arsenal-MU-t, őszintén szólva ideje volt visszakaparni kissé a renomét a múlt heti kínos Chelsea-fiaskó után. Ebben a fordulóban a Pompey és a Fulham okozott csak komolyabb meglepetést, a hétvége nyertesei legfőképp az első hétben szereplő győztes csapatok, a Portsmouth, a Chelsea, és a Manchester City voltak. A Pompey idegenben rúgott négyet a Newcastle-nek, a Blackburn kimondottan kulturált focival hozta a döntetlent a hardver- és szoftverhibákkal egyaránt terhelt Liverpool ellen, az ősz meccsén pedig az Arsenal az utolsó percben mentett pontot a United ellen. A hétvége kilencvenedik percei felkavarták a táblázatot, a "pipa" szót pedig csak azért nem vettük fel a címkék közé, mert így senki nem keres rá focira az interneten.

Ferenczi Pistitől ments meg uram minket! 5 magyar 7 gólt szerzett az elmúlt másfél hétben, ez egymást közt szólva is világcsúcs-gyanú. Ferenczi mindenkit leigáz, Rajczi Petinek egy perc is elég, Huszti pimaszul jól lövi a tizit, Hajnal gólpasszos, Torghelle agya menetrendszerűen elborult, Buzsáky távolról büntetett, de hová tűnt Dárdai Pali. Fociemigránsaink legfrissebb biográfia bejegyzései.

Arany (Au): 79-es rendszámmal jelzett kémiai elem, az IMF monetáris rendszerének alapja, évszázadok óta a jólét és gazdagság szimbóluma.
Labda: minden bizonnyal az emberiség legnagyszerűbb találmánya, már a XIII. sz.  elején találhatunk tárgyra vonatkozó nyelvi referenciákat.
Aranylabda: Az európai labdarúgás legfontosabb egyéni trófeája.

Azok a nyolcvanas évek… Vége a hidegháborúnak, beindul a glasznoszty és ledől a berlini fal, a Trabanttal megindulóknak ajánlott olvasmány a Galaxis útikalauz stopposoknak. Komolyabb verdákban yuppik nyomatják a szintipopot, persze a Metallicások csak röhögnek rajtuk. Az ábrándos lelkületűeket megfertőzi a Miami Vice, míg a hardlinerek John Rambo hentelésétől jönnek eksztázisba. Asszonyaink neonrózsaszín lábmelegítők bűvkörében élnek, de mi Flashdance helyett Beate Uhse-ra esküszünk. Megszületik a Windows, ami majdnem akkora hatással lesz a világra, mint Michel Platini vagy Marco van Basten.

A nyolcvanas években felnövő ember kezdődő anglomániája (amely a későbbiekben sokkal inkább dühöt és könnyeket hozott, mint örömöt) két pilléren nyugodott: a focin és a zenén. Az ember rettentő izgalommal követte a misztikus angol bajnokságot (és persze a háromoroszlános válogatott szerepléseit), amiről abban az időben kevés hír jutott el hozzánk, talán egyedül Brian O’Sullivan (aki máig nem tudjuk, hogy magyar volt-e és álnéven írt, mint Leslie L. Lawrence, vagy a brit titkosszolgálat, az MI5 Magyarországon tartózkodó ügynöke volt?) írta meg az eredményeket a hétfői Népsportban, de ha az ott játszó csapatok átjöttek az öreg kontinensre, akkor szinte mindenkit elvertek. Egy kicsivel később aztán a szigetországból érkező new wave zenekarok másolt kazettákon kezdtek beszivárogni a lakásba, ami lássuk be nem volt nehéz, ha rendelkeztünk egy nálunknál hat évvel idősebb báttyal. Így lett annak idején az ember csodálatának két tárgya egyszerre az Everton Football Club és a The Smiths, hősei pedig Graeme Sharp és Kevin Sheedy, valamint Morrissey és Johnny Marr (kevesen tudják, hogy utóbbi majdnem a Man City igazolt labdarúgójává vált, de saját bevallása szerint erre végül azért nem került sor, mert a srácok közül neki volt egyedül kifestve a szeme). A brit futball és a brit zene tehát a kezdetektől fogva kézenfogva jártak. Ennek a titkos szövetségnek akkoriban nagyon kevesen voltak tagjai, de ez valahogy még izgalmasabbá tette az egészet. A foci és a zene közötti szoros kapcsolat sajnos már nagyjából a múlté, kivéve talán, ami London máig leginkább rokkendroll klubját, a Queens Park Rangerst illeti.

Sűrűbb a helyzet, mint Magnum bekecse. Egyelőre sem biztos továbbjutó, sem biztos kieső nincs, négy csapat is visszavágott a két hete elsenyvedett megaláztatásokért. Ez különösen Liverpoolban sikerült látványosra, Allah úgy elengedte a törökök kezét, hogy azok menten szörnyethaltak, és valami hasonló történt a spanyol matadorokkal is, egyik csapatuk sem tudott gólt szerezni, bár ez talán csak a Valenciának okozhat maradandó egészségkárosodást. A németek mérlege felemás, a Werder megint nem tud túllépni saját árnyékán, a Schalke viszont legalább a továbbjutás illúzióját dédelgetheti még egy ideig a kiharcolt egy ponttal.

Szerencsére korábban indultam Genovába, mintsem olvastam volna _benito kolléga 10. fordulós jóslatait. Nyilván fölényesen oktattam volna ki, Persze, 0-4 a Marassiban, mi?, a G***a  meg ikszel az Internél, eszednél vagy, kispajtás? (Hosszabb közbevetés:  Samp-drukker nem írhatja le a városi rivális nevét, amit sokáig nem egészen értettem; aztán egyrészt láttam a városi derbit, ahol két tucat Tuskó Hopkins széklábakkal feszült egymásnak, kapura lövés pedig nem esett, másrészt pedig megtapasztaltam a blucerchiati számára elképzelhető legnagyobb örömöt: amikor a Marassi bemondója közli, hogy a G***a épp gólt kapott egy másik pályán. Ilyen megtisztító, jóleső és zsigeri gyűlölködést egyszerűen nem lehet negligálni; sokat nem is kellett trenírozni magam, és most már magától értetődően köpök ki, ha meglátok egy piros-kék zászlót, vagy meghallom Borriello vagy Di Vaio nevét.)

A világ labdarúgásában mindig is akadtak kiscsapatok, akik valós esély nélkül indultak el egy sorozatban és számukra tényleg nemcsak közhely volt: a részvétel a fontos. Az idősebbek talán emlékeznek a legendás zairei legényekre. Annak ellenére, hogy magunk nem igazán értjük, miért kellett erőltetni a világbajnoki szereplésüket abban az időben, de ha már így adódott, meglepték az egész világot. A helyszínen szurkoló drukkereket, a TV képernyők előtt ülőket, a bírót és még a sokat látott brazil játékosokat is. Mindössze egy röpke mozdulatsor volt, de ezzel örökre szívünkbe lopták magukat. Az a tény, hogy a futball legnagyobb ünnepén játszó játékosuk nincs teljesen tisztában a szabályokkal, sok embernek okozott örömet és igazából nem ismerünk olyat, aki nem mosolyogva gondol erre a jelenetre.

 

Három csapatnak volt esélye a maximális kilenc pont begyűjtésére egy röpke hét alatt és örömmel jelenthetjük, ez senkinek nem sikerült, ami a spanyol bajnokság erejét mutatja. Végül a Barcelona szerezte a legtöbb pontot ebben a speciális, heti bajnokságban, de ez a forduló nem a katalánokról szólt, mert lehet, hogy sokan hatalmas sikernek élik meg, hogy a rettegett Betist sikerült pont annyira kitömniük, mint az Osasuna tette azt szerdán, de mi csak módjával osztjuk a dicséretet. Visszatérve a lényegre: a hétvége embere egy spanyol kiscsapat, a Levante lett, mert ha későn is, de elvesztette szüzességét és nem is akármilyen teljesítménnyel, így már nincs nyeretlen csapat a bajnokságban. A Bilbaónak is sikerült egy kicsit foltoznia a baszk katlan hírnevén. Valenciában újra van remény és kilátás, Sevillában már több mint reményteli a csapat játéka és eredményessége, de mindez semmi ahhoz képest, hogy a Getafe, a Valladolid és Deportivo is hálátlan vendégnek bizonyult a hétvégén. Esett 30 gól, amelyből az Atlético megint héttel vette ki a részét és egy kicsit felborult a világ rendje is Spanyolországban. Tovább után részletek:

A hétvégi fordulóban sor került egy igazi rangadóra, ahol az éllovas fogadta a harmadik helyezettet, megrendezték a kelet-angliai derbit, az Old Farm Derbyt (az Ipswich és a Norwich összecsapásait nevezik így viccesen, utalva egyrészt a glasgowi derbire, az Old Firmre, másrészt a kelet-Angliában oly fontos mezőgazdaságra is, ahonnan egyébként a Traktoros Fiúk becenév is), születtek meglepő vendéggyőzelmek és nem várt hazai bravúrok is, valamint több gólnélküli döntetlennel végződött mérkőzés is akadt. Lehet, hogy bizonyos csapatok a hétközi, hétfőn és kedden lebonyolításra kerülő 15. fordulóra tartogatták az erejüket és főleg a gólokat. Ja, és a magyaroknak is osztottak szerepeket a fordulóban, főszerepet és komolyabb mellékszerepeket is.

Megszerezte első győzelmét a szegény rokon Cottbus, tovább botlog a Bayern, ellenben begorombult a Bochum. Ez azonban nem volt általános, folytatódott a gólínség, hét csapat megint képtelen volt betalálni, ezzel a Rostock, a Bayern, az Eintracht és a Duisburg duplázott Gyakorlatilag végleg három részre szakadt a mezőny, nagy átjárásra már nem számíthatunk a csoportok között. Magyar véreink megint jól mozogtak, tizenegyes, kiharcolt kiállítás, gól és gólpassz is került a tarsolyba.  

Energie Cottbus – FC Schalke 04 1-0
Az ember némileg fortyogva telepszik le a fotelbe, ami ezúttal nem is olyan kényelmes, a sör langyos, a szocska kesernyés. Már megint Cottbus meccs, hát hülyék ezek?! Esküszom, képesek lennének egy Energie-Duisburg zsírutolsók üzekedését is leadni... Emígyen, a pipától füstölögve váltottunk a nullás csatornára, ahová a sportklubot hangoltuk, nem minden szimbolizmus nélkül. Aztán a félidőre vonásaink megenyhültek, a meccs végére meg azon kaptuk magunkat, hogy alig leplezett örömmel szorítjuk ökölbe kezünket egy-egy remekbe szabott hazai felszabadítás láttán és együtt mormoljuk Prasnikarral, fújd már le, vazze. Hiába írtuk, hogy jobb formában vannak Piplicáék, erre azért nem gondoltunk. Az első félidőben tíz körömmel állt az Energie saját térfelén, jól bazíroztak a kontrákra, de nem bírtak akkora helyzetet összehozni, hogy Sörensen eltalálja a kaput, a Schalke meg tök feleslegesen jegelt hátul 5-6 embert, a hazaiak a saját térfelükre voltak berendezkedve - tízen öt emberre. Aztán rögtön a második feles elején Jones zavarta meg a saját ötösén menteni igyekvő Westermannt, de amaz nemhogy labdástól rúgta volna ki, lányos zavarában Bassilanak ajándékozta a labdát, aki hat lépésről bebüntette. Innentől még nagyobbakat fújtatva jött előre a Schalke, de ezúttal is olyan kiszámíthatóan, olyan sablonosan, mint mondjuk a KSC ellen. Jöttek a csatárcserék rendületlen, de tokker barátaink szó szerint vérüket ontva küzdöttek. Egyébként érdekes volt látni, hogy a nyolcvanadik perc tájékán Jones, mintha csak sorfalban állna, nemes szerveit szorongatja egy Rakitic szöglet előtt. Namost vagy szokva van emberünk mozsárágyú beadásaihoz, vagy sötét dolgok mentek a hazaiak ötösén. Egyébként úgy tűnik, a kékek csak jó csapatok ellen képes játszani, a szarokhoz simán asszimilálódnak. Olyan az S 04, mint egy böhöm fejsze – veszélyesnek tűnik, de ha közelebbről megnézzük, tisztán látszik, hogy életlen. Hiába rúgtak két kapufát és puskáztak el néhány kihagyhatatlannak tűnő ziccert (főleg ez a dumagép Lövenkrands), ezen az estén a hazaiak bizony megérdemelten nyertek. Ja, azt elfelejtettük beleszőni, hogy Özil szerintünk jól mozog, van a gyerekben fantázia.

Úgy huppantunk le tegnap este a kanapéra, hogy pont leszarjuk, ha csak egy csapat lesz a Serie A 11. fordulójában, amelyik nyerni tud otthon, végül úgy alakult, hogy már azt sem bántuk annyira, hogy nem négy vendéggyőzelem született. A látszat azonban némileg csalóka, hiszen több olyan hazai csapat is volt, akik nem bánták annyira, hogy legalább egy pont összejött. Az oké, hogy kikapni otthon mindig extraszar, a Milan meg durván leégette magát (minket még jobban, köszi, srácok) és a Napoli szurkolói sem vastapssal kísérték az öltözőbe a csapatukat a tökutolsó ellen kínkeservesen kiharcolt iksz után, de a döntetlenek jó része után a hazai csapatok sem zokogták át az éjszakát. Gyalázatosan szar meccsek mellett hihetetlen izgalmas, végjátékban eldőlő és megforduló összecsapások, és persze a nemzet legnagyobb eseménye, a Derby d’Italia – ez volt a Serie A 11. fordulója.

(Amikor kedves barátunknak, Hoffer Mikinek elmondtam, hogy szerintem Juve-szurkolónak lenni sorscsapás, Inter-szurkolónak meg jellemhiba, válaszát követően eldöntöttük, hogy rá kell bízni a Derby d’Italia elé szánt post megírását. A fenti úr a 90-es VB-n látott német válogatott csodás játéka okán lett Nerazzuro, állítása szerint ennek a válogatottnak azóta sem szurkolt, de elkötelezett tifosója lett a milánói kék-feketéknek, annak eldöntését pedig, hogy melyik csapattal szimpatizál a legkevésbé a Serie A-ban, olvasóinkra bízzuk.)

Mars, a háború istene két fiút nemzett, akiket irigy nagybátyjuk a folyóba dobatott, ám Romulus és Remus a monda szerint nem fulladtak meg. Egy farkas talált rájuk és nevelte fel őket, aztán a két felcseperedett fiú egymás ellen fordult, a hatalomért folytatott küzdelemben pedig a város névadója, Romulus megölte fivérét. Szépen indul, mi? Na, hát még szebben folytatódik…

Arsenal-Manchester United: 2-2
Vannak meccsek, amelyekre tippelni sokkal rosszabb, mint kukoricán térdelni vagy végighallgatni egy Elvis Presley-lemezt. Na, ez is ilyen. Tipikus topmérkőzés, amelynek más lehet az eredménye, ha szombaton játsszák, megint más, ha kedden. Más, ha Clichy rosszat álmodik, vagy valakinek lerobban a Porschéja, a csörgősipka viszont a mi fejünkre kerülhet könnyedén. A játékosállományok minősége között nem ásít a különbség, igazán olyan faktort sem találtunk, ami egyértelműen döntő lehetne csak azért, mert az egyik stílusának erősségei éppen kiaknázzák a másik gyenge pontját, vagy megbénítják motorját. (MU-Milan; Liverpool-Barca, Milan-Barcelona 4-0). A stílusok között annyi a különbség, hogy míg az Arsenal többet játszik felállt védelem ellen - és mind a türelem, mind a cselezőkészség megvan ahhoz, hogy megbontsák azt - , a United sokszor még kis csapatokat is magára húz, majd rendkívül gyorsan letámad - formailag támadásaik nagyon nagy része, úgymond kontra. Más kérdés, hogy  nem az a fajta, amire egyesek azt mondják: "szórványos".. Sokkal inkább metronómszerű pontossággal, kis időközönként visszatérő roham, és ritkán ér véget lövés, vagy kapu előtt elsuhanó beadás nélkül. Szerintünk ez a kis különbség meg is fogja határozni a meccset. Arra számítunk, hogy inkább a MU térfelén lesz a golyó, ami aztán rendre villámlátogatásokkal zaklatja az Ágyúsok védelmét. Visszanéztük, milyen helyzetekből hozták zavarba leginkább a United és az Arsenal "hátsó felét" az idényben.. Az a meglepetés ért minket, hogy az Arsenalnál hárommal kevesebb - egyben a PL-ben a legkevesebb - gólt kapó United védelmét könnyebb kizökkenteni. Az Arsenal hét kapott góljából kettő nagy kapushiba volt, kettő szabadrúgás, tulajdonképpen maradt Kanu sarkazása a Pompey elleni meccsen, valamint a Sunderland két gólja - mindegyik főleg Clichy számlájára írható -, mint iránytű, valamint az ellenük kidolgozott helyzetek. No, utóbbiból nem volt olyan igen sok, bár kétségtelen: eddig nem Tevez Ronaldo, Rooney és Nani próbálta a frászt hozni rájuk. A United ezzel szemben átlövésből, fejesekből kapott gólt, és ami feltűnő: a széleken elég sokszor majmolják meg Brownékat. West amúgy sem lehet megkerülni, mint a Unitedre leselkedő veszélyforrást, főleg, hogy valószínűleg az elég kiszámíthatatlan Hlebbel járják majd a rockandrollt. Nem Brown fog pörgetni. A másik, ami feltűnt, hogy a Unitednél a lakli Vidic és Ferdinand magassága ellenére arányaiban sok fejesgól, egyáltalán, sok veszélyes fejes.  A fakóval játszott Coventry elleni meccset nem számítva a MU tétmeccseken kapott hat gólt, ebből négyet homlokkal pattintottak. Az Arsenal viszont mintha túlságosan függene Fabregastól. A nagy kérdések tehát: Arsenal középső védői miként küzdenek meg Rooney-val és Tevezzel, a United szélső védői összeszedik-e magukat, és miként fogják meg a direktben és második hullámban is életveszélyes Fabregast. Persze elég egy kapushiba, vagy egy élete formáját hozó játékos ahhoz, hogy boruljon az elmélet, de kénytelek vagyunk abból kiindulni, amit százból nyolcvanhétszer reálisnak látunk. Nehéz elképzelni, hogy ilyen támadó szellemű csapatok kettőnél kevesebb gól lőjenek egy meccsen, és bár a visszanézett összefoglalók után kicsit hajlunk az Arsenal felé, most a döntetlenre teszünk.

Az elmúl hét napban minden csapat lejátszott két-két mérkőzést, s ezzel még nincs vége megpróbáltatásaiknak, ugyanis még egyszer össze kell szorítani a fogakat és ki kell futni a pályára. Ráadásul mindössze három csapat van olyan szerencsés helyzetben, hogy a Levantéval edzőmeccs jellegű mérkőzést játszhat/ott, a többieknek három komoly és embert próbáló feladat jut. A maximális, ezen a héten elérhető kilenc pontra, már csak három csapatnak van esélye: az Atléticonak, a Realnak és a Zaragozának. Nem lenne meglepetés, ha mindháromnak sikerülne ez a bravúr, de a Sevilla és a Villarreal sokat tehet azért, hogy legalább a két madridi gárda megízlelhesse milyen a savanyú szölő és a tabella felső része megint sűrűsödjön egy kicsit. A Barcelona otthon próbálja feledtetni a szerdai pofont, míg a Valencia Mallorcán próbál felkelni a padlóról. Ilyen az amikor, az egyiknek sikerül a másiknak nem. Tovább után részletek:

Energie Cottbus – Schalke 04 0-2
A kékek sikerrel vették a DFB kupa aktuális fordulóját, még ugye a derék Cottbus már korábban megköszönte a részvételt, így nekik nem kellett ezzel fáradniuk. Furcsa ezt így leírni, de a két csapat közül az Energie van jobb formában, mióta Prasnikar az edzőjük, csak egy sovány vereségük van (annak is egy perc híja volt), a többi meccset ikszre adták, a Schalkenál meg valami véget ért a KSC ellen, azóta megy a nyökögés. Andi Möller sporting director már be is mondta, hogy a salátástál nem fog menni, a realitás a BL helyeket mondatja velük. Ők tudják, nem optimizmussal van tele a padlás, az biztos.   Westermann újra kezdő lehet a térdszalag-húzódott Pander helyén, és talán játéklehetőséget kap az U21 válogatott Mesut Özel is, aki felépült bokaszalag-szakadásából. Egyébként már kifigyeltük: a Schalkénak az a baja, hogy a bal oldalon hervadtak, Lövenkrands lótlan-sótlan, sem támadásban, sem védekezésben, azaz sehogysenem. Rakiticről is írtunk már jókat, de akkor még nem tudtuk, hogy csak alkalomszerű kéjelgésre hajlandó, egyébként meg szürkébb, mint Király mackóalsója. Pénteken állóháború várható, a Cottbus dzsihádot hirdet a saját térfelére, ami a csatárduó tagjai közül a Heskey-stílusra hajazó Asamoahnak feküdhet majd jobban, viszont hiányozni fognak Pander átlövései. Még mindig a hazaiaké a legszarabb csatársor (7 gól), ellenben a gelsenkircheniek védelme top ötben van, ezért is gondoltuk a null-kettőt.

A hétközben rendezték meg a Carling Cup (ligakupa) 4. fordulóját, ahol az állva maradt Championship-klubok küzdöttek a 8 közé jutásért első osztályú ellenfeleikkel, tegyük hozzá rögtön nem sok sikerrel. A még érdekelt öt klub közül mindegyik búcsúzni kényszerült. Az előző forduló meglepetéscsapata, a Coventry kedden este otthon fogadta a West Hamet és hiába szerzett Jay Tabb vezetést az Égszínkékeknek, Marcus Hall öngólja és Carlton Cole a ráadás perceiben (mint a Plymouth ellen!) szerzett találata továbbjuttatta a Kalapácsosokat. A Blackpool az eredmény alapján (2-0) sima vereséget szenvedett a White Hart Lane-en, de a második félidőben nehéz perceket okoztak a Spursnek Simon Grayson tanítványai. Visszatért csapatával, a Cardiff Cityvel a Kop korábbi kedvence, Robbie Fowler az Anfield Roadra, ahol nagyon rövid ideig (egészen pontosan 46 másodpercig) lehetett reménykedni legalább a hosszabbításban, miután Darren Purse befejelte Paul Parry szabadrúgását, de jött a Kop jelenlegi kedvence, Stevie G és beállította a végeredményt.

A városi rivalizálás az egyik legizgalmasabb dolog a labdarúgásban: mert már az is felháborító, hogy a szomszéd hülye kutyája átjár a kerítésen, de az túlmegy minden határon, hogy a gazdája még más csapatnak is szurkol. Ennek ellentmondva az egyazon településről érkező csapatok egymással szolidaritást vállalva és tökéletes összhangban vészelték át a fordulót. Madrid mindhárom reprezentánsa nyert, a két-két valenciai és sevillai csapat kikapott, a katalán főváros két gárdája meg egy-egy ponttal gazdagodott. A forduló rangadója enyhén szólva egyoldalúra sikeredett. Esett 26 gól és ennek a felét az általunk legjobban várt két mérkőzésen hozták össze a csapatok. Ronald Koeman kicsit közelebb került legnagyobb sikerei helyszínéhez, de a slusszpoén mindenképpen a Barcelonáé, amelyik most megmutatta, milyen az élet, ha Messi nem mutat érdeklődést a játék iránt, s így a Real Madrid már 4 ponttal vezeti a bajnokságot. Tovább után részletek:

A 11. forduló beharangozóját a munkaügyi osztály jelentésével kezdjük. A Regginánál nem tudták megbocsátani Ficcadentinek, hogy nemhogy első győzelmüket nem gyűjtötték be a Livorno ellen, de hazai vereségüknek köszönhetően helyet is cseréltek vele, így a legutóbb a Bologna kispadján feltűnő Ulivieri ülhet helyette a kőkemény kispadra. Ficcadenti azt a Mazzarit váltotta a nyáron, aki tavaly elképesztő szezont futva benntartotta a csizma orrának reprezentánsát, de a meggyengült bordókkal jelenleg az utolsó helyen áll, nem csoda, hogy a második porba hulló fej (az első a livornói Orsié volt) az övé lett. A harmadik pedig lehet, hogy pont Mazzarié lesz, ha a hétvégén a Samp ki talál kapni a Cagliari vendégeként, amire egyébként van is esély, hiszen míg a genovaiak otthon szenvedtek megsemmisítő vereséget legutóbb, addig a Cagliari kis híján mindhárom pontot elhozta Bergamóból. A forduló kiemelkedően legfontosabb meccse a nemzet derbije lesz, minden bizonnyal örömmel értesülnek róla Inter-szurkoló olvasóink, hogy addig kutakodtunk ismerőseink között, míg rá nem bukkantunk egy elkötelezett Nerazzuri-lelkületűre, így a Derby d’Italiáról szóló post jó eséllyel nem a két csapat örökmérlegére lesz kihegyezve. Lesz még Milánóban átszakadó gát, újabb kiesési rangadó Parmában és természetesen egygólos Udinese-győzelem, vagy mi a szösz.

Úgy látszik, az Udinese meccseire így kell tippelni, mert végre eltaláltuk az eredményt, sőt, a gólkülönbséget is! Seedorf viszont nem olvassa az NST-t, mert hiába térdelünk be nagysága előtt időről-időre, a hálátlan 10 perccel a vége előtt bevágta az ötödiket a Sampnak megfosztva minket a telitalálat ritka, ám annál nagyobb örömétől. Hiába orrantottunk meglepetést Milánóban, az Inter simán átlépett a Genoán, meglépnie azonban mégsem sikerült, hiszen az üldözők közül ki könnyebben, ki keservesen, de mindenki hozta a saját meccsét. Ezek közül is kiemelkedik a meglepően jó és pörgős Derby della Capitale, ahol tátott szájjal néztük a lesajnált Laziót, amint a kapujához szögezi a Romát a mérkőzés bizonyos részeiben. (Egy másik portálon közzétettünk egy szezonválogatottat a Serie A-szezon negyedének lepörgése után, amiben a jobbhátvédünk De Silvestri volt, nem is tudtuk még akkor, hogy mennyire igazunk van…) Megcsillant a remény az alagút végén Livornóban, de mi tartunk tőle, hogy az bizony csak a kizárólag nem dohányzó kocsikkal közlekedő, helyjegyköteles Mures Intercity lesz. Tiago eközben úgy megijedt, hogy elcserélik Villarreallal, hogy gyorsan rúgatott egy triplettát Trezegoallal. (A forduló összes mérkőzésének összefoglalója már kora reggel fent figyelt Dino barátunknál)

Tisztelt közönség, kedves sportbarátok! Az NST történetében első alkalommal Pancho kolléga (nagyon helyesen!) kénytelen volt a moderálás eszközéhez nyúlni egy magából kivetkőzött szurkoló miatt. A blog szerzői talán joggal büszkék rá, hogy a futball holdudvarában egyáltalán nem szokatlan jelenség eleddig nem ütötte fel a fejét nálunk, a beszélgetés, nohdacu vitatkozás mindig normális keretek között (esetleg azokat feszegetve) zajlott. Az említett embernek látszó véglény kitiltása nem azért történt, mert megsértődtünk, hogy nőági felmenőinknek új munkahelyet kínált, hanem azért, hogy továbbra is biztosítva lássuk: az NST-n mindenki elmondhatja a véleményét úgy, hogy közben nem kell attól tartania, hogy egy ellenkező véleményt formáló illető alpári hangnemben rakja helyre. Ehhez a továbbiakban is tartani fogjuk magunkat, kérjük, tegyetek ti is így, szeressük és utáljuk egymást tovább olyan kulturált (sic!) módon, ahogy eddig.