Szerencsére korábban indultam Genovába, mintsem olvastam volna _benito kolléga 10. fordulós jóslatait. Nyilván fölényesen oktattam volna ki, Persze, 0-4 a Marassiban, mi?, a G***a  meg ikszel az Internél, eszednél vagy, kispajtás? (Hosszabb közbevetés:  Samp-drukker nem írhatja le a városi rivális nevét, amit sokáig nem egészen értettem; aztán egyrészt láttam a városi derbit, ahol két tucat Tuskó Hopkins széklábakkal feszült egymásnak, kapura lövés pedig nem esett, másrészt pedig megtapasztaltam a blucerchiati számára elképzelhető legnagyobb örömöt: amikor a Marassi bemondója közli, hogy a G***a épp gólt kapott egy másik pályán. Ilyen megtisztító, jóleső és zsigeri gyűlölködést egyszerűen nem lehet negligálni; sokat nem is kellett trenírozni magam, és most már magától értetődően köpök ki, ha meglátok egy piros-kék zászlót, vagy meghallom Borriello vagy Di Vaio nevét.)
Kinn a Marassiban a fölényesség helyett már teljesen más érzés kerített hatalmába, 25 000 sorstársammal együtt. Az első félidőben végig a torkunkban dobogott a szívünk; hogy aztán a másodikban valami egészen mást érezzünk a gigánkon dobolni, jó mélyen és folyamatosan. Nem kívánom senkinek. 
Így a 0-5 után persze minden előzetes várakozás, bizakodás, mellékkörülmény, megjegyzésre méltó, kedves, mulatságos vagy éppen szívszorító esemény jelentéktelennek és nevetségesnek tűnik, mint ahogy felesleges a játékot vagy a játékosokat elemezni.
Lehetne írni arról, hogy a műsorfüzet Cassano és Val Kilmer hasonlóságán évődött; nyilván a cikk szerzője nem ismerte Fabulont, a hajdani Merlin színház éttermének pincérét, a színész fizimiskája eszébe se jutott volna. Vagy arról, hogy hördültünk fel, amikor az első kapura lövésünknél Dida nagyot fogott. (A Nestán megpattanó löves elkövetője Sala centerhalf, akinek beceneve sáska, attól függően imádkozó vagy botlábú, hogy ellenfél vagy labda jön-e vele szembe. Idén valahogy összeszedte magát.) Esetleg arról, hogyan fogta meg Castellazzi Kaká közeli fejesét (hihetetlen, mint Kósz Zoli fénykorában, akinek hosszabb a karja, mint egy gibbonnak, vigyázzállásban a térdeit csapkodja, biztos meg lehet nézni a youtube-on). Aztán szegény kapus kapott ötöt, és még így is a csapat legjobbja volt.
Mindegy, hagyjuk, rettenetes, vagy tízszer láttam eddig a Sampot élőben, nyerni még sosem. Nem tudok jobb hasonlatot erre a meccsre, mint mikor a domina hozzábilincseli kis játékszerét a vaságyhoz, és vigyorogva korbácsolgatja. Ötször huszonötezer rettenetes sóhaj.

Rá három nappal ez a domina küldött Cagliari-ból egy szívszorítóan gyönyörű szerelmes levelet, három rózsaszín csókkal lepecsételve. Alig várom, hogy újra paskolja a fenekemet.