(Amikor kedves barátunknak, Hoffer Mikinek elmondtam, hogy szerintem Juve-szurkolónak lenni sorscsapás, Inter-szurkolónak meg jellemhiba, válaszát követően eldöntöttük, hogy rá kell bízni a Derby d’Italia elé szánt post megírását. A fenti úr a 90-es VB-n látott német válogatott csodás játéka okán lett Nerazzuro, állítása szerint ennek a válogatottnak azóta sem szurkolt, de elkötelezett tifosója lett a milánói kék-feketéknek, annak eldöntését pedig, hogy melyik csapattal szimpatizál a legkevésbé a Serie A-ban, olvasóinkra bízzuk.)
Valamikor 2006. májusában egy kellemes tavaszi estén Massimo Moratti az Internazionale FC. nevű labdarúgóklub omnipotens ura és Stefano Palazzi főügyész jó pár korsó sör után, kissé unottan üldögéltek egy milánói kiskocsma teraszán. Moratti épp egy gyufás skatulyával babrált, és így szólt haverjához:
- Te Stefano! Feldobom én ezt a skatulyát. Ha a legnagyobb lapjával ér asztalt, én fizetem a következő kört!
- Rendben. – így Palazzi
- Ha az oldallapjával esik az asztalra, én fizetem az összes kört az este hátralévő részében! – folytatta Moratti
- Rendben.
- De ha a legkisebb lapjára esik… akkor holnap kirobbantasz egy nagy bundabotrányt, a Juventustól elveteted az utolsó két bajnoki címét, és a Serie B-be száműzeted a büdös zebrákat.
- No, csak dobjad, Massimo!
Abszurdságában ehhez mérhető összeesküvési elméletekkel próbálta túltenni magát az egyszeri Juventus-szurkoló, az utóbbi évtized (vagy évszázad) számára leggyászosabb eseményén: a tavalyi Calciopolin. A találgatásokat persze csak szította, hogy a botrány során többször felmerült a kék-feketék érintettsége is, azonban Morattiék mégiscsak büntetlenül úszták meg a történetet. Mi az hogy büntetlenül! Erkölcsileg és játékosállományban is jócskán megerősődve, valamint két, scudetto formájában érkező sültgalambbal a bendőjükben. Nem csoda ezek után, hogy a Juve-hívek – ha a fentihez hasonló gúnytörténeteket nem is gondolják komolyan – minden eddiginél nagyobb ellenszenvvel várják, hogy végre az útjukba akadjanak a „trónbitorlók”. Nos, november 4-én az útjukba akadnak. Minden idők egyik legpinkánsabb Derby d’Italiája várható.
Már ha Derby d’ Italiának nevezhetjük egyáltalán.
Az elnevezés egy Gianni Brera nevű újságírótól származik 1967-ből. Akkoriban a Juventus és az Internazionale voltak a két legeredményesebb olasz csapat 11 illetve 8 Scudettóval. Később azonban a 90-es években a Milan beelőzte az Intert a bajnoki címek számát illetően, és felmerült, hogy esetleg a Juve-Milan összecsapásokat kellene az Olasz Derbinek nevezni. A fifikás Inter-rajongók (és a kissé Inter-párti olasz sportsajtó) azonban fogást találtak a városi riválison, és azt kezdték hangoztatni, hogy a kitétel valójában arra utal, hogy csak két csapat van a Serie A 1929-es megalakulása óta, amelyik minden egyes kiírásában részt vett (a Milant ugyebár korábban, az 1980-as totóbotrány miatt leterelték a másodosztályba). Most, hogy már ez is megdőlt, elképzelhető, hogy ismét vita tárgya lesz ez a kérdés, de a tabellára pillantva ez most a Milanosok részéről nem tűnik aktuálisnak.
De kezdjük az elejéről! A két csapat első bajnoki mérkőzését 1909. november 14-én vívta, amely 2-0-ás Juve győzelmet eredményezett. A Serie A 1929-es beindításáig, az olasz bajnokságok lebonyolítására valami marslakó logika alapján került sor, amit meg sem próbálok megérteni, mindenestre ezekben az években további 22 bajnoki találkozón csapott össze a két csapat, amelyen 6 Juve siker, 4 döntetlen és 12 Inter győzelem született.
1928-ban az Internazionale nevet politikai okokból Ambrosianara kellett változtatni, de ez nem akadályozta meg a csapatot abban, hogy megnyerjék a Serie A első hivatalos kiírását, az 1929/30-asat. Ebben az évben oda-vissza verték a kék-feketék a zebrákat – 2-1-re illetve 2-0-ra –, és az előbbi meccsen betalált egy bizonyos Giuseppe Meazza is. Ezt a gyakorlatot ebben a szezonban további 30 alkalommal megismételte, és már meg is volt a Serie A első gólkirálya, és a korszak legjelentősebb olasz labdarúgója is egy személyben. Igaz ez annak ellenére is, hogy a Juventus ezután nem átallotta zsinórban ötször elhódítani a Scudettót, amely egyedülálló teljesítmény a Serie A történetében. Három rendkívül gólerős csatáruk – Raimundo Orsi, Giovanni Ferrari és Felice Borel – több mint 200 gólt szerzett ezekben az években, aminek esélykiegyenlítőben nagyon csúnya vége lehetett volna.
Érdekesség, hogy 1926 és 1936 között az Internek kizárólag magyar edzői voltak Veisz Árpád, Viola József, Tóth István és Feldmann Gyula személyében, és ugyanez igaz az 1923 és 1929 közötti Juventusra is, amelynek előbb Károly Jenő majd Viola József foglalta el a kispadját.
Az Inter 1938-ban és 1940-ben ismét a tabella élén végzett, az utóbbi után azonban Meazza a Milanhoz (majd a Juvéhoz) igazolt. Egyébként a Serie A történetének második világháború előtti időszakában testvériesen osztoztak a csapatok: 12-szer az Inter, 12-szer a Juventus nyert, és 4 döntetlen született. A hazai pálya általában győzelmet ért.
A világháború után hasonló mederben folydogáltak tovább a mérkőzések, a vendéglátó többnyire otthon tartotta a bajnoki pontokat, a Grande Torinónak pedig 4 éven keresztül a nyomába sem szagolt senki. Érdemes azért kiemelni, hogy a ’48/49-es szezon gólkirálya az Inter magyar sztárja és korszakos alakja, Nyers István volt 26 góllal.
1949/50-ben azonban a Juventus mind a két összecsapáson legyőzte az Intert (Milánóban 6 gólt is rúgtak, de abból kettőt a saját kapujukba, így állt be a 4-2-es végeredmény), a jutalmuk pedig a bajnoki cím lett. A siker két kulcsfigurája Giampiero Boniperti és a dán John Hansen voltak. Az 1950/51-es szezon derbijeinek főszereplője a már említett Nyers István volt, aki a két meccsen összesen 4 góllal bélelte ki a Juve kapuját, egy 2-0-ás és egy 3-0-ás győzelemre vezetve csapatát. Az 50-es évekhez fűződik az Inter-Juve bajnoki ütközetek legnagyobb arányú Nerazzuri sikere is: 1954. április 4-én a svéd Lennart Skoglund vezetésével 6-0-ra törölték a lábukat az Öreg Hölgy zebracsíkos kalapjába.
A méltó válaszra több mint hét évet kellett várni: 1961. június 10-én a Bianconeri 9-1-el küldte haza a vendég Intert. A 9 gombócból hatot egy Omar Sivori nevű argentín csatár nyomott le a Herrera-legénység torkán, akinek a walesi John Charles-szal és Bonipertivel alkotott támadó alakzatát, a „Mágikus Triót” Európa-szerte rettegték abban az időben. Az Inter egyetlen gólját pedig az őszinte bajszú Sandro Mazzola szerezte, akinek ez volt élete első meccse az Inter felnőtt csapatában. Szerencsére azonban korántsem az utolsó, és ő lett később a 60-as évek La Grande Interjének egyik vezéralakja, a spanyol Luis Suarez és a brazil Jair mellett.
A Helenio Herrera-féle Inter megnyerte a bajnokság 1962/63-as 1964/65-ös és 1965/66-os kiírását, amikor pedig nem nyert, ezüstérmes lett. Emellett háromszor bemasírozott a BEK-döntőbe is, amit ’64-ben és ’66-ban be is húzott (a ’67-es finálét elbukták a Celtic-kel szemben). Mindezalatt a zebrák sem maradtak éhen: ’61 és ’62 után ’67-ben is Scudettót nyertek. Az utóbbit éppen a 4 fordulóval a bajnokság vége előtt még 4 ponttal vezető Inter kezéből verték ki, amihez az is kellett, hogy a pontvadászat hajrájában Favalli góljával 1-0-ra verjék a Nerazzurit.
Látható, hogy a 60-as évek végéig nagyjából azonos súllyal uralta az itáliai labdarúgást a két csapat. A ’70-es és ’80-as években azonban az Öreg Hölgy állva hagyta nemcsak nagy riválisát, de a Serie A egész mezőnyét. Az 1970-től 1986-ig terjedő 16 év alatt a Juventus 8 bajnoki címet ünnepelhetett, ugyanezen idő alatt az Inter csak kettőt. A 16 év derbijeinek mérlege: 18 Juventus siker, 10 döntetlen és csupán 6 Inter győzelem. Az utóbbiból is egyet játék nélkül ért el a Nerazzuri, miután egyik játékosát Giampiero Marinit egy alávaló Juventus drukker kővel dobta meg, és a szövetség 2-0-ra a milánóiaknak ítélte a meccset. A dicső periódus megkoronázásaképpen ’85-ben Trapattoni mester csapata a BEK trófeát is hazavihette, miután Platini 11-es góljával 1-0-ra verték a döntőben a Liverpoolt (bár az a döntő sajnos nem erről emlékezetes). A másfél évtizedes diadalmenet kiemelkedő alakjai Zoff, Anastasi, Altafini, Gentile, és Bettega, később az éppen az Intertől elcsábított Boninsegna valamint Tardelli, majd Paolo Rossi, az ír Liam Brady, a francia Platini és a lengyel Boniek voltak. Két eredmény is született azért ebben az időben, ami az Inter drukkerek szívét melengetheti egy kicsit: két 4-0-ás Derby d’Italia győzelem, az egyik az alkata miatt „Tű” becenévre hallgató Alessandro Altobelli vezetésével (1970), míg a másik Karl-Heinz Rummenigge brillírjével (1984).
Az 1988/89-es szezon fontos mérföldkő az Internazionale történetében. Egyrészt, mert megnyerték a Serie A-t (éppen Giovanni Trapattonival). Másrészt, mert utána 17 (illetve 18) évig nem nyerték meg. A ’90-es években az Inter kis túlzással egy erős középcsapat szintjére süllyedt le. Vigaszt jelenthetett ugyan a 3 UEFA-kupa győzelem (’91, ’94,’98) – ami persze nem semmi a maga nemében – és néhányszor sikerült dobogós helyet fogni a bajnokságban, de többnyire inkább csak a középmezőnyben trógerkedtek, sőt ’93/94-ben a Serie B poshadt szaga is megüthette az orrukat, ugyanis egy pont híján kihullottak az első osztályból. Sokat elárul, hogy a Trapattoni és Roberto Mancini közötti nem egész 13 év alatt 18-szor váltott edzőt az Inter. Nem segített a csapaton az sem, hogy a klubvezetés évről évre a világ legjobb játékosai közül rendezte be az öltözőt. Hiába érkezett többek közt Sosa, Sammer, Bergkamp, Zamorano, Djorkaeff, Ronaldo, Baggio, Vieri és Seedorf is, életük nagy sikereit ezek a játékosok mind máshol érték el, így az Inter utolsó sikergarnitúrája sokáig Lotharék maradtak.
’86 után a zebráknál is erős visszaesés következett, 9 évet kellett várniuk a következő bajnoki címre, ami meglehetősen szokatlan volt a klub háza táján. Jobb híján ők is az UEFA-kupák gyűjtésére mentek rá (’90, ’93), amiket a visszafogott ünneplés másnapján leadtak a MÉH-telepen. 1995-ben azonban óriási fiesztát rendezhettek volna Torinóban, ha ott nem utálná mindenki őket, mert Marcelo Lippi csapata bajnok és kupagyőztes lett, ’96-ban ráadásul a BL-ben is diadalmaskodtak. Ezt követően helyreállt a rend az Öreg Hölgy háza táján és máig további 6 Scudettót nyertek, még ha nem is tarthatták meg mindet. Az Interrel szemben a Juventusra az volt jellemző, hogy meghatározó játékosaik épp az ott töltött időszakban élték fénykorukat.
Az 1986 óta lejátszott bajnokik mérlege: 17 Juventus siker, 13 döntetlen és 10 Inter győzelem. 1990-ben egy emlékezetes, gólzáporos győzelmet aratott a Bianconeri a Stadio delle Alpi első Derby d’Italiáján, amikor Baggio, Casiraghi, Schillaci és De Agostini góljaira csak Matthäus és Klinsmann tudott válaszolni. ’98-ban kevés híján botrányba fulladt a derbi, miután Ronaldo szabálytalannak tűnő buktatása után a sporttárs elfelejtett büntetőt adni, nem sokkal később viszont a másik oldalon egy hasonló helyzetben a tizenegyes pontra mutatott. Pagliuca végül hárította Del Piero büntetőjét, de az Inter 1-0-ra kikapott. Emlékezhetünk arra is 2002-ből, amikor a 95. percben Toldo révén egyenlítettek (a videó KÖTELEZŐ!) a kék-feketék egy szöglet után a Meazzában. A gólt csak azért jegyezték végül Vieri neve mellé, mert semmi romantika nem szorult a jegyzőkönyvvezető lelkivilágába. Jellegzetes Interes lúzerság volt Adriano parádés gólja is, amit egy közvetett szabadrúgásból közvetlenül vágott a hálóba. Így persze nem ért. Fényes győzelmet aratott azonban a Nerazzurri 2003. novemberében, amikor az akkor 19 (vagy 27) éves Oba Martins és Julio Cruz csinált bohócot a Juve védelméből, 3-1-es győzelemre vezetve csapatukat. A legutóbbi Derby d’Italiát 2006. február 12-én Milánóban a Juventus nyerte 2-1-re. A végeredményt Del Piero a 88. percben egy védjegyszerű szabadrúgással állította be.
2006. tavaszán azonban Massimo Moratti gyufás skatulyája szerencsésen esett le, és egy csapásra megfordult a világ. Az Inter a Calciopoli után a 2005/06-os Scudettót megkapta annak ellenére, hogy eredetileg csak a 3. helyen végeztek a bajnokságban, a 2006/07-es szezonban pedig európai rekordokat döntögetve, könnyedén lettek bajnokok. Mindeközben a Juve-hívők a poklokat járták, megfosztották őket két bajnoki címtől és a másodosztályba száműzték a csapatukat. Érthető, hogy minden felgyülemlett dühükkel vesszőfutásuk legnagyobb haszonélvezője ellen fordulnak. A mérkőzés presztízse jócskán túlmutat a három bajnoki pont sorsán. Lélektanilag a Juventus van kedvezőbb helyzetben, itt ugyanis Manciniéknek kell bizonyítani. Attól, ha esetleg kikapnak még persze simán bajnokok lehetnek, de egy pár hétig üres közhelyeket kell majd válaszolgatniuk az újságírók és a gobbik kérdéseire, hogy mi lett volna tavaly, ha ...
Ugyanakkor a legelvakultabb Juve-fanok úgy érezhetik, hogy most nem csak elégtételt vehetnek sérelmeikért, de erkölcsi értelemben visszaszerezhetik a kezükből kivett trófeákat. Mi több, ha most a zebrák nyernek az nyilván azt is jelenti, hogy a tavalyi Scudettó is őket illeti, mert hát ki az a hülye, aki elhiszi, hogy az Inter akkor is nyert volna, ha ők is ott vannak. Három bajnoki cím egy meccsen, gyerekek, ez már döfi! Kár, hogy ki fogtok kapni.
Utolsó kommentek