Arany (Au): 79-es rendszámmal jelzett kémiai elem, az IMF monetáris rendszerének alapja, évszázadok óta a jólét és gazdagság szimbóluma.
Labda: minden bizonnyal az emberiség legnagyszerűbb találmánya, már a XIII. sz.  elején találhatunk tárgyra vonatkozó nyelvi referenciákat.
Aranylabda: Az európai labdarúgás legfontosabb egyéni trófeája.

Azok a nyolcvanas évek… Vége a hidegháborúnak, beindul a glasznoszty és ledől a berlini fal, a Trabanttal megindulóknak ajánlott olvasmány a Galaxis útikalauz stopposoknak. Komolyabb verdákban yuppik nyomatják a szintipopot, persze a Metallicások csak röhögnek rajtuk. Az ábrándos lelkületűeket megfertőzi a Miami Vice, míg a hardlinerek John Rambo hentelésétől jönnek eksztázisba. Asszonyaink neonrózsaszín lábmelegítők bűvkörében élnek, de mi Flashdance helyett Beate Uhse-ra esküszünk. Megszületik a Windows, ami majdnem akkora hatással lesz a világra, mint Michel Platini vagy Marco van Basten.

Karl-Heinz Rummenigge (1980, ’81) – Egy vesztfáliai kisvárosban, Lippstadtban született. A környék szigorú katolicizmusáról híres és Kallét is a tízparancsolat szellemében nevelte szerszámkészítő édesapja, ami sokszor-sokféleképp befolyásolta pályáját. Neveltetése miatt neki nem voltak allűrjei, nem hajkurászta sem az asszonyállatot, sem a hírnevet, sosem akart vezér lenni. Mikor Münchenbe került évekig tartott neki, még megszokta a nagyváros és az öltöző hangulatát, ráadásul Lattek kimondottan utazott rá, ha csak tehette ledorongolta, megtiltotta neki, hogy cselezzen, rendszeresen ő gürcölt a szereléssel és el kellett viselnie az addigra már világsztár Beckenbauer ellenségeskedését is, aki ebből a gyerekből nem lesz semmi típusú nyilatkozatokat adott róla.
 
1978-ban Lattek helyére Dettmar Cramer kerül a Bayernhez, aki rögtön az egész szezonra ellátta taktikával Kallét: Emlékszel amire Lattek tanított? Csináld mindenben az ellenkezőjét, és jól megleszünk. Néhány hónap alatt remek formába lendült, és bekerült a válogatottba is (95/45gól), de ekkor még nem volt meghatározó játékos, a VB-n sem szerepeltek jól, 1954 óta másodszor nem jutnak be a legjobb négy közé. Ezután viszont az ő évei következnek ’79-től ’82-ig. Kétszeres német bajnok és gólkirály, kupagyőztes, EB címig vezeti a Nationalelfet, BEK döntős, világválogatott, VB második – hát ezért járt a két aranylabda. Ha Kalle őrzését bízzák rád, egészen biztosan átfut az agyadon, jó foglalkozást választottál-e magadnak - fogalmazta meg a Bundesliga védők akkori hitvallását Tenhagen (Bochum).

Pályafutásának egyik legemlékezetesebb meccse a ’82-es VB elődöntője volt, ahol összecsaphatott a kor talán legnagyobb játékosával, Michel Platinivel. Littbarski vezető gólját a francia tizenegyesből egyenlítette ki, sőt, a hosszabbításban további két gólt szereztek a gallok. Ekkor a húzódása miatt padozó Kalle gyakorlatilag bekönyörögte magát a pályára és szinte azonnal betalált, majd percekkel a vége előtt Fischernek adott gólpasszt. A drámai tizenegyeseket már a németek bírták jobban, Kalle is bevágta a magáét. A történet érdekessége, hogy két büntetőt is megfogott az a Toni Schumacher, akit régen bilincsben kellett volna levinni Patrick Battiston brutális letaglózásáért. (A döntőben már nem termett babér a németeknek, a Paolo Rossi (1982) repítette olaszok lehengerelték őket)

Persze csábították mindenfelől, különösen a Barca, de a Real Madridot megjárt Breitner lebeszélte: Aranyapám, ezekkel nem érdemes leállni. Agyonrúgnak labdástól és még szabadrúgást sem kapsz, tisztára, mint egy bikaviadal. Kalle ráadásul tudta miről van szó, hiszen fájdalmas emlékeket őrzött egy válogatott meccsről, melyen Camacho szó szerint kirúgta a pályáról. 1984 nyarán végül mégis beadta a derekát és külföldre szerződött – világrekord 15M márkáért az Inter játékosa lett, de csak két harmadik és egy hatodik helyre futotta Milánóban. Tovább is állt Svájcba, a Servett csapatánál vezetett le - ha 49 meccsen szerzett 33 gól annak számít. 1990-ben visszatér az anyaklubhoz, mind a mai napig a klub ügyvezetője. Nem ő az egyetlen, aki a nyolcvanas évek sztárjai közül ezt az utat járta be…

Michel François Platini (1983-84-85) – A becsületrend lovagja. Michel Lotaringiában nőtt fel, az olasz ősőkkel bíró korábbi labdarúgó, edző, civilben matematika tanár Aldo Platini gyermekeként. Szinte az anyatejjel együtt szívta magába a futballt, hiszen a család tulajdonában álló Café des Sports felső emeletén laktak. Platini tehetsége korán kiderült, naphosszat focizott az utcán, esetleg a garázsajtóra festett kapun gyakorolta a szabadrúgásokat, Zoff, Shilton, Van Beveren, Pfaff és Viktor kárára.

Az őstehetség 12 évesen a helyi serdülőcsapat kapitánya lett, öt év múlva pedig már a Nancy felnőttcsapatához került, bár az ügy nem volt zökkenőmentes. A fiatal Platiniről tudni való, hogy ha Spártában születik, bizony nem rúgott volna labdába. Egy, a leigazolása előtti orvosi vizsgálaton például nemes egyszerűséggel elájult a tödőkapacitást mérő teszt során, de már a Nancy játékosaként is örökké a rövidebbet húzta a párharcoknál, ami kétszer boka-, gyakran kéztörés, porcleválás, valamint alkalomszerű eszméletvesztés formájában jelentkezett. Ha ez nem lett volna elég, akkor ott volt a hazai szurkolótábor, akik nem ám olyan finom urakból álltak, mint mondjuk mifelénk a II. szektor - Platini bemutatkozó meccsén például az egy-nullás győzelmük ellenére is leköpködték, megdobálták őket.

Michel emberül viselte a megpróbáltatásokat, egyre többen megismerték a nevét, és 1976-ban a válogatottban is bemutatkozhatott a csehszlovákok ellen, mit ad isten, pont egy szabadrúgásgóllal. Egy évvel később már egyértelműen a gallok vezére, és Bulgária ellen az ő góljával biztosítják a kijutást az Argentín VB-re, ahol viszont pont olyan gyengén szerepeltek, mint mi, együtt estünk ki a csoportból. Négy évvel később szintén ő az, aki a hollandnak (köszönjük, Csapó Dudi) lőtt góljával Spanyolhonba utaztatja a kékeket, ahol végül negyedikek lesznek – aki átugrotta a Rummeniggés részt, most menjen vissza és olvassa el a miértet.

Közben a francia kirakatcsapathoz, a Saint-Eteinne-hez igazol (épp miután felépül egy hármoszoros bokatörésből), de nem lesz próféta saját hazájában, az igazi hírnevet a Juventus hozza el számára, ahol olyan társak mellett lesz vezér, mint a már említett Rossi, vagy Zoff, Scirea, Tardelli, Gentile, Boniek és Cabrini, nem csoda, hogy telerámolták a vitrint. (Scudetto, olasz kupa, KEK, Szuperkupa, Világkupa, BEK serleg)
Három egymást követő évben lett a Serie A gólkirálya és ugye az aranylabdával is mesterhármast ért el. A BEK győzelem kapcsán egyébként sokan a szemére vetették, hogy túlságosan megünnepelte a Haysel stadionban lőtt győztes gólját, de ő mindig azzal érvelt, hogy a játékosokat nem tájékoztatták a tragédia valós méreteiről (39 halott – RIP, és 600 sebesült).

Nemcsak klubjával, de a válogatottal is felért a csúcsra, mégpedig a hazai rendezésű Európa Bajnokságon 1984-ben. Platini minden meccsen betalált, összesen kilencszer, köztük két tökéletes mesterhármassal (fejjel, jobb és bal lábbal is eredményes volt a jugók és a belgák ellen). A döntőt a spanyolokkal vívták, melyen Michel mellett szerencsétlen Arconada is világhírre tett szert. Az EB után Platinit Becsületrenddel tüntették ki.

Aktív pályafutása befejeztével szinte azonnal rábízták a válogatottat és harmincakárhány veretlenül megvívott találkozóval a hátuk mögött érkeztek a svédországi EB-re, ahol viszont csúfosan leszerepeltek, Platini át is adta a stafétát Houlliernek. Átmenetileg visszavonult a futballtól és Dél-Franciaországban rehabilitációs központot hozott létre drogos fiatalok számára.

1998-ban a hazai világbajnokság szervezőbizottságának társelnöke volt, 2007-ben pedig UEFA elnöknek választották. Hiába, Michel Platini mindig-mindenben a csúcsra tört. Mégis, volt aki magasabbra jutott…

Marcel van Basten (1988, ’89, ’92) – A gépember. A tökéletes középcsatár, minden idők kilencese, kétlábas bombázó, technikás cselgép, észlény. Fölöslegesen nem csinál semmit, csukott szemmel is a legjobb megoldást választja. Ifjonc olvasóink gyúrják össze van Nistelrooyt és Shevcsenkot, a kapott eredményt pedig emeljék négyzetre. 

Annyi más világsztárhoz hasonlóan ő is az Ajax feneketlen kincstárának ragyogó ékköve, bár Utrechtben született, és ott is kezdett futballozni az Úr végtelen kegyéből. Sportos család sarja, édesapja olyan vakbuzgó drukker volt, hogy Marco bátyját Sir Matthews után Stanleynek nevezte el, kisebbik gyermekét pedig hat évesen focisuliba íratta.

A vidéki tehetség aztán felkerül a fővárosba, abban az évben, mikor Cruyff is visszatér Barcelonából, és példátlan eseménynek lehetünk szemtanúi. 1982. április 3-án az érinthetetlen bálvány, az embergyűlölő megasztár jelzi, csere lesz, majd lesétál a pályáról és önként átadja helyét egy 18 éves nevenincs süvölvénynek. Hát így esett, hogy Marco van Basten bemutatkozhatott az Ajaxnál.

Marco kezdeti évei viharosan telnek, Cruyff távozása után szinte minden játékos Aad de Mos ellen fordul, és a megnyert bajnoki cím ellenére a zsarnok-zseni kerül a klub élére. A csapat megkezdi szárnyalását, kupát, bajnokságot és KEK serleget szereznek, a döntőben a Leipziget verik van Basten góljával – ez egyébként már a búcsú pillanata számára. Van mire emlékeznie, hiszen 1984 és ’87 között négyszer is ő a liga gólkirálya 112 meccsen szerzett 117 góllal. Cruyff edzősködése alatt egyébként szinte apa-fiú kapcsolat alakul ki közöttük, van Basten már rég háromszoros aranylabdás, de még mindig naponta beszélnek telefonon.

1987-ben Berlusconi úgy dönt, itt az idő újra nagycsapattá tenni a Milant, és megkezdi a bevásárlást. Magukhoz csábítja van Bastent, majd kisvártatva két elmaradhatatlan cimboráját, Gullitot és Rijkaardot - nyolc év után újra scudettót nyertek a rossonerik (bár makacs bokasérülése miatt ő maga alig-alig lép pályára). Ám a bajnoki cím csak a kezdet, Marco a válogatottal is a csúcsra tör, igaz, az 1988-s EB az egyetlen igazi sikere a válogatottal. Az elődöntőben az NSZK-val csapnak össze, ahol van Basten előbb tizenegyest harcol ki, majd belövi az Oranjét a döntőbe – a Telesport introban számtalanszor megcsodált góllal. A fináléban aztán szikrányi esélyt sem hagynak a szovjeteknek, Marco itt szerzi azt a gólt, mellyel a mai napig gyakran azonosítják, és ami valószínűleg az első aranylabdát hozta neki.

A következő szezonban, ha lehet, még fényesebben ragyog a csillaga. A BEK elődöntőben öt-nullal kisimázzák a Realt, majd Van Basten és Gullit két-két góljával a Steauát is elpusztítják, zsebben a Szuperkupa és a Világkupa is, törvényszerű a második aranylabda.

1990-ben újra sikerül a triplázás (ezúttal a Benfica az áldozat a BEK-ben), de ellaposodik Arrigo Sacchi és a játékosok viszonya, nem titok, Marco sincs oda a trénerért. Az OM elleni játszunk-nem játszunk villanyfény incidens beteszi a kaput, a presidente Fabio Capellot ülteti a kispadra. A következő szezonban veretlenül lesz bajnok a Milan, van Basten pedig 25 góllal ismét Capocannoniere, azaz gólkirály lesz.

Nemzetközi porondon a svéd EB borzolja a kedélyeket, az Oranje az elődöntőben találkozik a strandról beeső dánokkal, és kettő-kettes eldöntetlen után egyedül Marco hibázza el a büntetőt. Ez bizony nem az ő EB-je volt, még gólt sem szerzett.

Ám a bajnokságban ez mit sem számít, folytatódik a Milan veretlenségi sorozata a ’92-93 szezonban is, végül az 59. meccsükön szakad meg a diadalmenet - a Parma mindhárom pontot elviszi a San Siroból, Asprilla a tettes. Ettől függetlenül Marco változatlan állócsillag, fantasztikus játékának elismeréseként megkapja harmadik aranylabdáját is, de az Ancona ellen újra előjön a bokasérülése, és megkezdődik az operációk és rehabilitációk véget nem érő sorozata. A bajnokság záró mérkőzéseire még visszatér, sőt, pályán van a Marseille ellen elveszített BEK döntőn is – akkor még nem sejthettük, utoljára. Marco van Basten, 28 évesen végleg elköszönt a világ futballjától. (kommentár helyett Capello arcát ajánljuk olvasóink figyelmébe).

Szerénysége és zárkózottsága miatt (melyet sokan nagyképűségnek tartottak – tévesen) nem rendeztek számára búcsúmérkőzést, de 2005-ben Albertini, egy évvel később pedig Dennis Bergkamp tiszteletére pályára lépett. Utóbbi meccsen a második félidőben állt be egy kettős csere alkalmával. Társa ugyanaz a Johann Cruyff volt, aki élete első meccsén is mellette állt… Giccsparádé? Show-elem? Holdravernyogó PR fogás? Meglehet. A magunk részéről, lelkünk rajta, torokszorulás kapcsán csak néma fejbólintással adózunk az esetnek, és minden idők (egyik) legnagyobb góljának felelevenítésével emlékezünk meg az elegancia szobráról.

Marco van Basten ma a holland válogatott kissé ellentmondásos kapitánya, sokan zúgolódtak ellene, mikor olyan játékosokat hagyott ki az Oranjéből, mint van Nistelrooy,  Makaay, van Bommel, Zenden, Kluivert, Bergkamp, Seedorf és Edgar Davids. Más szóval, kirúgta az egész csapatot. Nem is tudjuk, kitől tanulta…

Szokás szerint, zárásként ejtsünk egy-egy jó szót a nyolcvanas évek további nagyjairól.

Paolo Rossi (1982) – A vándormadár. Csapatról-csapatra, mennyből a pokolba. Aranylabdáját a spanyolországi világbajnokságon mutatott káprázatos produktumának köszönheti. Pályáját igencsak beárnyékolta a Totonero, a 80-as évek hatalmas olasz bundabotránya, mely kapcsán két éves eltiltást kapott. Érdekesség, hogy később megfordult a Juvéban és a Milanban is.

Igor Belanov (1986) – A tökmag. Minden bántó szándék nélkül mondjuk, hogy esetében  kikandikál a politikai farkas lompos farka az aranylabda alól, de azt ne vegyük el tőle, hogy a szovjet válogatottal felérő Dinamo Kijev vezércsatára volt, adott évben bajnok, KEK győztes, Világválogatott. Sosem tudott a nyugati világba beilleszkedni, mikor Mönchengladbachba igazolt, állítólag 15 kiló halat vett érkezése napján, nem tudván, lesz-e másnap is. A ’88-as EB döntő elvesztését csúnyán a nyakába varrták, sosem állt fel a sokkból és harmincévesen visszavonult.

Ruud Gullit (1987) – Suriname fenegyereke, a fekete tulipán. A többi naggyal ellentétben, ő a PSV és a Feyenoord neveltje, univerzális középpályás, Rijkaardal együtt van Basten fegyverhordozója a Milannal, de csúcsra vezette ő a Sampdoriát is. Aranylabdáját Nelson Mandelának ajánlotta, a rasszizmus ellen folytatott harc egyik nemzetközi elindítója. Megszállott Bob Marley rajongó.

(folyt. köv.)