Megkapja majd a magáét később ez a lapos, Derby d’Italia nélküli, márciusra eldőlő, dögunalmas Serie A szezon, de mielőtt ez megtörténne, vállalkoznánk egy szezonválogatott összeállításának nem különösebben hálás feladatára. Tessenek parancsolni, íme az NST 2006-2007-es olasz szuperválogatottja.

Sebastien Frey (Fiorentina)
Minden bizonnyal találnánk olasz játékost is válogatottunk kapujába, de lássuk be, Frey ellen ha mindent összeszedünk, akkor is csak annyi szól, hogy szar a haja. Elképesztő reflexei vannak a franciának, a vonalon szerintünk a világ közvetlen elitjébe tartozik, ráadásul jó magas is, úgyhogy nem kaksizik be akkor sem, ha egy beadásra kell kicsörtetnie. Természetesen baromság lenne a részünkről kizárólag neki tulajdonítani, hogy a Fiorentina kapta az idény során a legkevesebb gólt, de hogy komoly része volt benne, azt vitán felül áll. (0:40-nél erősít bele)

Maicon (Inter)
Klasszikus dél-amerikai hátvéd: tekintetében az erdő mélyén portyázó velociraptor elszántsága és egy zebrákat stírölő aligátor kompromisszumkészsége tükröződik, emellett nem is ügyetlen a srác. Lelkesen látogat át az ellenfél térfelére, és bár nem különösebben gólerős, mi beérjük azzal a néhány szélsőket megszégyenítő beadással, melyekből játszi könnyedséggel szereztek gólokat az erre szerződtetett csapattársak. Oddo bizonyára szomorúan értesül róla, hogy ez alkalommal kimarad, neki bíztatásul annyit tudunk mondani, hogy hajrá, Massimo! Újfalusinak meg annyit, hogy kicsit puhuljon és vágassa le a haját, mert a tetűlétra Skuhravyval kihalt.

Bár a spanyolok még nyomják, a nyári uborkaszezon és a strandfoci előtt még átfutunk az európai fociszezon lényegén. A legjobbak, a legrosszabbak, satöbbi. Első körben a pechesek, a bénák, a tragikusak, a jellemtelenek és a simán gonoszak. Negatív hősök a felsőszintű angol klubfutball elmúlt szezonjából.

Király Gábor (Aston Villa)

Mindannyian imádtuk egykor (egész Berlinnel együtt) a pizsamanadrágos bohócot, aki szimpatikus bizonyíték volt a "minden kapus őrült egy kicsit" közhely igazságára. Az elmúlt néhány évet viszont a legjobb lenne elfelejteni, különös tekintettel 2006/2007 fordulójára. Öt bajnokin védett tartalékhelyettesként az Aston Villában, az első négyet sorban elveszítette a csapat; január 2-án 0-0 a Chelsea ellen és minden szép volt. Sajnos csak 7-éig, amikor a Manchester United elleni idegenbeli kupameccsen az utolsó percben, 1-1-nél egészen komikus módon beengedte Solksjaer ahogy-esik-úgy-puffan jellegű, reménytelen lövését. Így nem lett újrajátszás Birminghamben és így nem lett Király azóta sem újra Premiership-kapus, hanem csupán egy szomorú bohóc.

Khalid Boulahrouz (Chelsea)

A - sportnyelven fogalmazva - marcona holland amúgy állítólag egy aranypofa és mindenki a szobatársa akar lenni az edzőtáborban. Ez azonban nem akadályozta meg a világ haladó közvéleményét abban, hogy őt tegye meg a Chelsea - részben - elszúrt szezonja egyik szimbólumának (Sevcsenko túl könnyű célpont, nem rúgunk bele). Persze hogy valójában nem azon múlt, de amikor az Arsenal elleni szezonvégi meccsen megcsinálta a 11-est (ráadásul az évad egyik fő nevetségforrása, Julio Baptista ellenében), akkor pont úgy nézett ki, mint egy favágó, akinek ez a Premiership-léc ahhoz is magasan van, hogy baltával eltalálja.

Nagyjából nyolc évvel ezelőtt, 1999 május 26-án, amikor a Manchester United az utolsó másfél percben két gólt rúgva megfordította a Bayern München elleni BL-döntőt, nem én voltam az egyetlen, aki azt gondolta, ilyet soha többé az életben nem fog látni. 2007 június 9-én a Barcelona viszont még annál is nagyobb mutatványra volt képes, mint Sammy Kuffour és német harcostársai azon az estén – na hol? – a Camp Nouban. Harminc másodperc alatt négy három pontot, valamint egy komplett spanyol bajnoki címet vesztettek el.

Sok lehetséges forgatókönyve volt ennek a szombat estének, az utolsóelőtti spanyol fordulónak, de ami lett belőle, arra tényleg nem lehetett számítani. Az még elképzelhető lett volna, hogy a Real Madrid tálcán nyújtja át az első helyet a Barcelonának vagy a Sevillának, de hogy végül a Barça lesz olyan pozícióban, hogy mindent elcseszve gyakorlatilag a Madridnak ajándékozhassa a bajnoki címet, arra senki nem gondolt.

Végül a három éllovas egyaránt döntetlent játszott, és a hitét vesztett Sevilla unalmas mallorcai 0-0-ja ellenére ez a 37. kör bizonyult az egyébként is fordulatos bajnokság csúcspontjának. A főszereplők pedig, mint ebben a szezonban oly sokszor, megint Leo Messi és Ruud van Niestelrooy voltak, akik egyaránt két gólt szereztek ezen az estén. A holland csak tette a dolgát, befejelte majd bekotorta idei 24. és 25. gólját, ismételten bebizonyítva, hogy ennek az évezrednek messze ő a legjobb befejező csatárja. Az argentin viszont a karrierje szempontjából eddigi legfontosabb meccsét játszotta, amelynek eredményeként mostantól egy egészen más Messi fog focizni.

Még a Vágási-családban is előfordult, hogy Feri és Juci nem értett egyet valamiben, így nem meglepő, hogy szerkesztőségünkben is felütötte fejét a turáni átok. A nézetkülönbség pedig dühödt fanatizmusba hajszolta jelen sorok szerzőjét. És nem is bántam meg, hogy szerdán az összes létező és hozzáférhető mérkőzést végignéztem, mert így nem maradtam le többek között a Svédország – Izland (5-0) meccs 5. góljáról, mely egyértelműen mutatja, hogy Európa leggazdagabb országát a mai napig barbárok lakják.

A csoport egyébként kimondottan izgalmasan alakul, élen a fenti videóban idősb. Baradlay kegyetlenségével felvértezett svéd válogatott, nyomukban a mindig szar spanyolokkal és jönnek fel a dánok is, akiket szintén képtelenség kedvelni, kivált Tofting visszavonulása óta.

De itt van ezen kívül egy parádés bemutatkozás, Fabio Quagliarella nem csak pompás vezetéknevével tűnt ki a litvánok elleni meccset kétségkívül komolyan vevő olasz válogatottból, hanem azzal is, hogy előbb vágott egy komolyat ballal, aztán egy még komolyabbat jobbal. Olaszország a 0-2-vel már második, előttük a grúzokat takarékosan verő franciák két ponttal, mögöttük pedig a hamarosan kifulladó skót és ukrán sporttársak.

Minden tiszteletünk azoké az elszánt szerencsétleneké, akik pénteken az angol-brazilt, kedden pedig török-brazilt képesek voltak végignézni. Elsősorban azért, mert sajnos mi is. Ez a kétszer kilencven perc abban a pillanatban lett unalmas, amint elkezdődött a meccs a Wembleyben: a felvezetőben legalább lehetett nézni ezt a tényleg lenyűgöző stadiont, ha esetleg az FA-kupa döntője előtt nem sikerült betelni vele. Ami viszont utána következett, attól az ember előbb az élet értelmét kérdőjelezte meg, aztán pedig, ami még ennél súlyosabb egzisztenciális válságot jelez, a brazil nemzeti futballválogatottét is.

A két meccs közül messze az angolok elleni volt a jobb. Természetesen ez is rossz volt, csak legalább nem annyira reménytelenül, mint a törökök elleni produkció. Két nagyon rossz formában játszó, ám a meccs presztízsértékét legalább belátó csapat játszott egymás ellen. Mindkét fél komolyan vette a találkozót, és még ha a csúnya becsúszások hiányoztak is, ilyen lehetett volna a tavalyi vébén az elődöntő, ha ezek ketten megnyerik saját negyeddöntőiket. Egyik válogatott sem volt akkor a csúcson, azóta viszont csak még lejjebb csúsztak, a kapitánycsere kölcsönösen rontott a helyzeten, és a Németországban gyengélkedő sztárok sem lettek jobbak. Lampard válogatottbeli teljesítménye nulla, Owenből nagy focista már soha nem lesz, Ronaldinho pedig annak ellenére is minősíthetetlen hónapok óta, hogy speciel ezen a meccsen még a jobbak közé tartozott. Az 1-1 tökéletesen megérdemelt eredmény volt, így legalább nem nyert senki.

Alaposan megszopattuk magunkat a hétvégi EB-selejtezők tapasztalatait összegző cikkel. Ha egyszer úgy van, ahogy mondtuk – márpedig természetesen úgy van! -, tehát hogy ennek a kvalifikációs rendszernek semmi értelme, akkor hogy csináljunk kedvet a szerdai rundhoz? Ami annyira nem érdekel senkit, hogy például Xavi (Telesport-nézőknek Hernandez) inkább összeszedett egy sárgát a lettek ellen, hogy a Liechtenstein elleni meccset ki kelljen hagynia és utazhasson haza Barcelonába készülni az Espanyol elleni hétvégi derbire. Aztán rájöttünk a megoldásra: inkább azt mondjuk el, melyik meccseket nem érdemes megnézni, nehogy a hű futballbarátnak elmenjen a kedve ettől a csodálatos sporttól.

A csoport: Kazahsztán-Azerbajdzsán, Finnország-Belgium, Örményország-Lengyelország
Posztszovjet tragédia, eccerű munkásfutball, érdektelen tiszteletkör. Ezek alapján vajon ki kapcsolná be a tévét, ha bármelyik meccset is közvetítenék Magyarországon? A finn-belga még papíron lehetne izgi, de a finnek soha, sehova nem jutnak ki, a belgák meg olyan rosszul kezdték a csoportmeccseket, hogy már semmi esélyük a továbbjutásra. A lengyelek, akárcsak az utóbbi X világversenyen, most is az elsők közt jutnak ki, hogy elsőként is menjenek haza. A második helyért küzdő szerbek és portugálok meg pont most pihenhetnek. Ugye egy kazah-azeri olajderbiről nem kell senkit lebeszélnünk?

B csoport: Feröer-szigetek-Skócia, Franciaország-Grúzia, Litvánia-Olaszország
Itt viszont már nem csak a meccsek érdektelenek, hanem eleve maga a csoport is. Úgyis az olaszok és a franciák mennek tovább, bárhogy kapálóznak mögöttük a skótok és az ukránok. A még mindig rendkívül öreg négerekkel felálló franciák pont ugyanúgy kicsikarják most is a minimális győzelmet, mint a fejben már rég nyaraló olaszok. A két alkoholista csapat meccsének pedig még az előző körben volt presztízsértéke, de a skótok egy sima 6-0-al megbosszulták a néhány évvel korábbi megalázó döntetlent, úgyhogy itt sem történik majd semmi érdekes.

C csoport: Norvégia-Magyarország, Bosznia-Málta, Görögország-Moldova
Miután vasárnap a bosnyákok megverték a törököket, ez a csoport akár izgalmas is lehetne, ha nem pont három ilyen dögunalmas, teljesen hazai lejtésű meccs jutott volna erre a fordulóra. A másik két mérkőzést talán az minősíti a legjobban, hogy még mindig a mienk ígérkezik a leginkább kiegyenlítettnek. Már úgy értve, hogy azok egyáltalán nem kiegyenlítettek, a mienk meg csak simán nem kiegyenlített.

2007 május 15: Keisuke Honda szabadrúgása a Japán-Hong Kong U22-es olimpiai selejtezőn.

A hétvégén Európában 21 EB-selejtezőre került sor, ezek közül legfeljebb kettőt lehetett igazi focimeccsnek nevezni, amely a résztvevő nemzetek elvakult szurkolóin kívül a szélesebb focibuzi közönséget is érdekelhette. Bár a Németország-San Marino vagy a Feröer-Olaszország összecsapások még a német és az olasz drukkereket sem. És akkor még a barátságos meccsekről nem is beszéltünk. Az világos, hogy ez így nincs jól, és sürgős változtatásra van szükség.

Abból a két meccsből az egyik a belga-portugál volt, tisztességes küzdelemben nyertek végül a vendégek, Postiga a hétvége gólját lőtte. Két nagyjából hasonló képességű ellenfél, férfimunka. Az igaz show pedig, ahogy azt már mindenki tudja, aki egy kicsit követte az eseményeket, az Koppenhágában kapott színpadot.

Amikor a dánok és a svédek legutóbb találkoztak, az örömünnep volt az olasz válogatott összes gyűlölőjének. A két skandináv válogatott a 2004-es EB utolsó csoportmeccsén pont azt az eredményt, a 2-2-t okoskodta ki, ami mindkettejüknek elég volt a továbbjutáshoz, a digókat viszont kiejtette. Természetesen egy teljesen fair meccsen, végigküzdve a kilencven percet.

Szombat este viszont szó sem volt ilyen baráti egyetértésről, a vendég svédek mindjárt az első harminc percben elhúztak három góllal, hogy aztán a hazaiak leszegett fejjel és példásan küzdve ledolgozzák a hátrányt. Két perccel a vége előtt azonban a dán válogatott és az idén világverő Sevilla motorjának, Christian Poulsennek elszállt az agya, és érthetetlen módon a saját tizenhatosán belül teljes erőből hasba bokszolta a svéd Markus Rosenberget. Az egyébként az idei BL-döntőt is vezető német Herbert Fandel partjelzője javaslatára tizenegyest ítélt és kiállította Poulsent, a büntető elvégzésére viszont már nem került sor, mivel egy szemmel láthatóan és még skandináv mércével mérve is rendkívül részeg dán drukker berohant a pályára, és megtámadta a bírót. Hiába szerelték le a dán játékosok másodpercek alatt lelkes honfitársukat, Fandel lefújta a meccset. Bár végleges döntés még nincs, az UEFA nyilván a svédeknek adja a három pontot, és egy olyan érzésünk is van, hogy Koppenhágában most egy ideig nem lesznek válogatott meccsek.

Pedig semmi kedve hozzá. Mármint a szurkolóknak feltétlenül van, ők még szívesebben is mennek ki országuk válogatottjának meccseire, mint a klubcsatákra, hiszen egy nemzeti csapat mögé felsorakozik az ország jobb helyeken, míg az élcsapatokban bizony néha az is előfordul, hogy nem is lép pályára hazai játékos. Szóval talán jogosan érezzük úgy, egy EB nem csak azért nagyobb dolog, mint egy BL-szezon, mert az előbbiből kettő között le lehet ülni közepesen súlyos bűncselekményekért kirótt szabadságvesztést is.

Hogy mégse legyen olyan jó, a pályára lépők már korántsem ilyen baromi lelkesek, sőt, sokan közülük konkrétan utálják az egészet. A hosszú, fárasztó szezon után elutazni a világ segglyukának irányába úgy, hogy ott aztán 30-40 ezer üvöltő fanatikus hajtja a csapatát, hogy ha nem is nyer, legalább vérezzen mindenki, na, ahhoz már kevés a nafta a szezononként 50-60 tétmeccset lepörgető sztárjátékosokban. Talán ennek is köszönhető, hogy az élcsapatok közül jelenleg az Euro2008-ért folyó selejtezőkben sem Franciaország, sem Anglia, sem Spanyolország nem áll továbbjutásra, pedig patriotizmus legalábbis az első kettőnél bőven van. Reméljük, hogy rosszul látjuk, de véleményünk szerint tendencia lesz a most még csak ritkán látható kiscsapatok kijutásából és az ezzel párhuzamosan jelentkező nagycsapat-hiányból.

Most szombaton is lesz néhány olyan meccs, amelynek megnézed az eredményét, de két másodperc múlva már arra sem emlékszel, kik vertek kiket 1-0-ra (eklatáns példa: Kazahsztán-Örményország, közös emlékeink miatt talán kevésbé: Litvánia-Grúzia), ám lesznek olyanok is, amelyekre érdemes odafigyelni. Nem mehetünk el szó nélkül az olyan sorsdöntőnek ugyan még nem nevezhető, de nagy jelentőséggel bíró összecsapások mellett, mint például a Dánia-Svédország, ahol a valamiért mindig erős dánok a VB-n méreteset bucskázó Nagy Testvér ellen tarthatják életben továbbjutási reményeiket.

Miközben arra várunk, hogy minél több játékos sérüljön le a válogatottja edzőtáborában (eddig még csak Fernando Torres szívta meg Sergio Ramos belépőjét a spanyoloknál, idén már nem biztos, hogy játszanak, amiért nyilván nagyon hálásak az UEFA-heleyezésért küzdő Atletinél), foglalkozzunk egy kicsit a futball és a humor szövevényes viszonyával. És nem a pályán történő seggreesések szilveszteri bakiparádéjára gondolunk, hanem annál valami sokkal magasztosabbra. A műfaj legnagyobbjai természetesen az angolok, azon, hogy ők tudnak-e a világon legjobban focizni lehet vitatkozni, de hogy a humor és a futball keresztezésében ők a legnagyobbak, azzal nehéz. Az alábbi viccparádé tökéletes metgértéséhez nem árt jól tudni angolul, szórakozni rajtuk viszont már egy alapfokú rigóutcával is lehet.

A leghíresebb futballügyi tréfajelenet talán a Monty Python focimeccse a görög filozófusok és a német filozófusok közt, Konfuciusz bíráskodásával. Az utóbbiaknál nyilvánvaló hiba volt Beckenbauer szerepeltetése, és Marx késői becserélése már nem sokat segített. A legjobb egyértelműen Nietzsche sárga lapja.

John Cleese és társai nyilván nagyon érdeklődtek a filozófia és a foci átfedései iránt, hiszen még egy hasonló jelenetük volt. Itt a túlművelt műsorvezető próbál az egzisztencializmusról társalogni a kétségbeesett játékossal.

Végül pedig egy olyan Monty Python-jelenet, amely egyáltalán nem tör filozófiai magasságokba, hanem megmarad minden idők legzseniálisabb humorista-formációjának jellegzetes abszurd humoránál. Az új-zélandi rögbiválogatott és a Derby városháza összecsapása után a Bournemouthi Nőgyógyászok mérkőznek meg a Watfordi Kalózimitátorokkal.

Nyilván nem mi vagyunk az egyetlenek, akik az 1994-es focivébé után azért imádkoztunk, hogy Bolívia válogatottja soha többé ne jusson ki semmilyen világversenyre. Az akkor a kvalifikációs meccsek során Brazíliát is megverő, a szintén szerencsétlenül végző Kolumbiával együtt a torna Titkos Esélyesének és Sötét Lovának kikiáltott csapatnál jobban az USA-ban talán csak a görögök égtek le. Egyetlen döntetlent sikerült összehozniuk Dél-Korea ellen, a két elméleti sztár, Erwin "Platini" Sánchez és Marco Etcheverry közül csak az utóbbi vétette észre magát, amikor rögtön a címvédő németek elleni nyitómeccsen kiállítatta magát. A mai nap emlékezetes örökké emlékezetes lesz nekünk, Bolívia-gyűlölőknek, ugyanis nagyon úgy tűnik, a zöld-fehérek soha a büdös életben nem jutnak már ki világbajnokságra. A rossz hír viszont az, hogy ezt a FIFA-nak megint csak egy, a világszervezetre oly jellemző méretes baromsággal sikerült elérnie.

Az ugyanis a helyzet, hogy Blatter és bandája szerencsére még nem teljesen végleges döntése értelmében nemzetközi meccseket ezentúl tilos 2500 méteres tengerszint feletti magasság felett játszani, mert az egészségtelen. Eddig senkinek nem lett ugyan ilyesmitől semmi baja, de védeni kell a játékosokat. A FIFA döntése a világ öt országával csesz ki, de azokkal alaposan. Az egyik ezek közül Bhután, ahol a főváros, Thimphu a maga 2736 méterével már bőven a halálzónában van. Szerencsére Bhután 196. a FIFA világranglistáján, úgyhogy miattuk senki sem fog sírni, a nemzeti válogatott egyetlen, Montserrat szintén nagyon erős csapata ellen vívott meccsét jegyzi csak a világtörténelem, de azt se nagyon.

Verje meg a jóisten a FIFA-t, az UEFA-t és a Spanyol Labdarúgó Szüvetséget, de lehetőleg azonnal. Ha esetleg valaki most jött volna a Marsról, annak röviden vázlom, mi is történik most. Az évtizedek óta legizgalmasabb spanyol bajnokságot két fordulóval a vége előtt akár három csapat is megnyerheti még. A várakozás és a rettegés mindhárom félnél (de persze elsősorban a Barcelonánál és az élen álló Real Madridnál) a maximumon, a közönség már lapozna a könyv végére, mint hülyegyerek egy Agatha Christie-regénnyel, és erre mi történik? Mindenki elmegy nyaralni két hétre, mert a spanyol válogatottnak Lettországgal és Liechtensteinnel kell EB-selejtezőket játszania.

Az első számú felelős pedig természetesen az a FIFA, ahonnét minden hülyeségbe bele tudnak szólni, csak azt képtelenek elérni, hogy a világ focija egységes naptár szerint működjön, és az egész hóbelevancot eltartó európai kluboknak ne kelljen a legjobbjaikat nélkülözniük, csak mert Angliának és Brazíliának éppen egy teljesen felesleges barátságos mérkőzést van kedve játszania egymással. Vagy mert ezeket a selejtezőket Európában nem lehet olyan jól egymás után lejátszani, mint Dél-Amerikában. Tehát a spanyol bajnokság akkor áll le két hétre, amikor éppen a legizgalmasabb lenne, és bár lehet ezt a nagy finálé előtti dobpergésként is értelmezni, ha mondjuk valamelyik brazil, argentin vagy éppen spanyol sztár lesérül ez a 14 nap alatt, Sevillában, Madridban vagy Barcelonában senki nem fogja annak tartani.

Amikor a Betis két fordulóval ezelőtt az utolsó percben kiegyenlített a Camp Nouban, aminek köszönhetően a Real Madrid átvette a vezetést a bajnokságban, nagyjából már sejteni lehetett, hogy a végkifejlett szempontjából három kulcsfontosságú meccs van hátra: az Atleti-Barcelona, a Sevilla-Zaragoza és a Zaragoza-Madrid. Múlt héten a Barça nem hibázott a Calderónban, ebben a fordulóban pedig a Sevilla mutatta meg, miért köteles nekik drukkolni mindenki, aki nem kötelezte el magát a fehér/vörös-kék harcban. Spanyolországban szokatlanul gyors, már-már angolos focijukkal úgy verték meg ezt a remek Zaragozát, hogy meg sem inogtak, amikor a vendégek egy szögletből kiegyenlítettek, köszönhetően a szezon végére láthatóan elfáradó Daniel Alvesnek. Kanouté még egy tizenegyes elhibázását is megengedhette magának, a Sevilla a szezon során most már tényleg megszámlálhatatlanadszor mutatta be, hogy bármilyen élethelyzetben tudja érvényesíteni akaratát. Külön dicséret Kerzsakovnak, nála jobbat senki nem igazolt a téli szünetben egész Európában.

39 gól született a 38. fordulóban, ám ezek legtöbbje a kutyát nem érdekelte. Ott volt mindjárt hat ezek közül a Fiorentina–Sampdoria meccsen, ahol ugyan születhetett volna egy olyan, ami nagyon is érdekelne minket, de sajnos a több, mint fél órát játszó Koman Vladimir melléfejelte Quagliarella beadását. Livornóban szintén 6 gól született, Lucarelli két góllal búcsúzott (egy gólját nem adták meg, szemetek!), de az udinei és ascoli három gól sem számított sem ide, sem oda az ég világon semmit. Szintén a feleslges gálaelőadások kozé sorolhatjuk az Inter tripláját is, itt csak a búcsúzó Figo büntetője érdemel említést, de azért sem adnánk két tevénél többet

Nézzünk most néhány olyan gólt, amelyek számítottak. Itt van mindjárt Totti két találata, melyek nem csak győzelmet értek a Messina ellen, hanem duplájával az utolsó fordulóra megelőzte az aranycipőért folyó versenyben Alvest, jelen pillanatban virtuálisan ő Európa legjobb csatára. Van Nistelrooynak két forduló alatt három gólt kellene lőnie, ha meg akarja előzni (micsoda baromság, már miért ne akarná?!), ami egyáltalán nem lehetetlen feladat, mi mégis úgy gondoljuk, jobb helyen lenne Francesco vitrinjében a díj. Megrögzött olaszfoci-fikázók kedvéért: két egymást követő évben kerülne digó csatár birtokába az aranycipő, csókoltatnak mindenkit!

Ascoli – Cagliari 0-0
Ha a hazai csapat mindössze háromszor nyer egy szezonban otthon, vendége pedig ennél eggyel még kevesebbszer idegenben, ráadásul szinte nincs is már miért pályára lépniük, akkor minden adott egy hátszőrborzoló, gólnélküli döntetlenhez. Vagy örömfoci a csapata góljainak csaknem felét szerző Suazo búcsúfellépésén? Szerintünk nem, de tudjuk jól, ez semmit sem jelent.

Catania – Chievo 1-1
Azért ennyi, mert a veronaiak ezzel bennmaradnak, és mi ezt szeretnénk. Ezzel persze nem biztos, hogy a Catania kiegyezik, hiszen míg egy győzelemmel biztosan bennmaradnak, az egy pont még idegőrlő várakozást generál majd a bolognai stadion kezdőkörében, ahol az otthonából száműzött Catania újabban hazai meccseit játssza. A Chievo az elmúlt 5 meccsén 10 pontot szerzett és nem kapott ki közvetlen riválisaitól sem, erre és Del Neri mester zsenialitására alapozzuk optimizmusunkat. Hacsak Spinesi másként nem gondolja...

Fiorentina – Sampdoria 2-0
A lilák kihozták a szezonból, amit ki lehetett: a –15 pont ellenére ott lesznek az UEFA-kupában jövőre. A fiatalítás mindig nehéz időszakát remekül vészelték át, Pazzinit már most kerülgetik a nagyok, de Pazienza és Reginaldo is sokat tett és tehet a jövőben azért, hogy Firenzében még nagyobb célokért küzdhessenek. Annyit már most elárulunk, hogy lesz Fiorentina-játékos a szezon válogatottjában, de azt egyelőre nem áruljuk el, hogy az illető Frey lesz.

Inter – Torino 3-0
Luis Figo korszakos egyénisége volt az európai futballnak, minden kétséget kizáróan a portugál aranygeneráció legtöbbre hivatott tagja volt. Lehetett volna ő is háromszoros BL-győztes, mint … (találós kérdés: ki az, aki?), hiszen kizárólag elitklubokban taposta hol a jobb, hol a baloldali partvonalat, de még az sem jött össze neki, hogy volt klubjaiban mindenhol jó szívvel gondoljanak vissza rá ilyen-olyan okok miatt. Büntetőből szerzett góllal, két gólpasszal és könnyes szemmel búcsúzik vasárnap.

Valencia - Villarreal 1-1
A valenciai derbi általában nem olyan szemét hangulatú, mint a madridi vagy a barcelonai, de most az lesz. Vajon játszik Ayala, aki jövőre már valószínűleg a sárgáknál lesz? A hazaiak még reménykednek a bajnokságban, a vendégek az UEFA-ban, viszont ez a döntetlen után kicsit alábbhagy majd mindkét fél lelkesedése.

Real Madrid - Deportivo 2-1
A jó hír a Real Madrid drukkereinek, hogy ezt a meccset megnyerik, a rossz pedig az, hogy ez sem megy majd könnyen. Talán nem az utolsó percre marad majd a döntés, de hogy vért kell majd izzadni a Bernabeuban mindig kemény Depor ellen, az tuti.

Barcelona - Getafe 2-0
Nehéz ennél szaftosabb meccset találni három fordulóval a vége előtt. A Barcelona ismét az a Getafe ellen, amely ellen Messi rúgta immár legendás gólját, amely aztán 4-0-ra megalázta a katalánokat, és amelynek edzője nagyon szeretne jövőre a Real Madrid kispadjára ülni. De azért most nem ők nyernek.

Athletic - Mallorca 3-2
Az Athleticnek úgy kell a győzelem, mint a falat kenyér, Mané pedig egész héten a védelem lelkére próbált beszélni, hogy ezen a héten a változatosság kedvéért próbáljanak meg nem kapni három gólt. A lelkifröccs a három ponthoz éppen elég lesz.

Celta - Betis 2-1
Sztojcskov edzőként sem tagadja meg régi önmagát, a héten előbb a sajtóban gyalázta a játékosait, majd közölte, hogy csak marhaságokat adtak a szájába. A feszültség egy teljesen felesleges győzelmet eredményez, a Celta kiesik és kész.

Ezt a BL-döntőt felejtsük el minél előbb, szántsuk fel, sózzuk be és büntessük huszonöt botütéssel az említését is, valamint súlyosbítsuk a büntetést az inkvizítorok által bemutatott legkegyetlenebb kínzásokkal azok számára, akik a Benítez nevet még egyszer szájukra veszik. Mi, akik úgy tudjuk, hogy a futball egy szép, kreatív és látványos sport, hatalmas csalódottsággal és a játékba vetett minden bizalmunkat elvesztve bámultunk magunk elé tompán, majd az összes létező felekezet minden jelentősebb átkát a résztvevőkre zúdítva meghoztuk az este legjobb döntését és elmentünk aludni.

Benítez még annál is nagyobb sutyerák volt, mint amit beharangoztunk, lévén arra azért senki nem számított, hogy egy szem csatárral küldi harcba csapatát egy olyan mérkőzésen, ahol szinte egészen biztos volt, hogy ellenfele gólt fog szerezni. Minő véletlen, jött is a gól (amolyan tipikusan Inzaghi-féle, más szóval röhejes), ám Rafa úgy határozott, vár egy fél órácskát a változtatással, hátha megszánja csapatát a Milan és öngólt vét, esetleg kiállíttatja magát valaki, vagy netán eljön a végítélet órája és a feltámadó szeretteiknek megörülő milánói hátvédek között sikerül a gólszerzés.

A kétségkívül aktívabban kezdő Liverpool a mezőnyben uralta az első félidőt, ám jelentős helyzet kialakítására nem voltak képesek. Ennek oka pedig roppant egyszerű volt: hiába küzdött meg többször is eredményesen a labdáért Gerrard, vagy kapott használható passzt a szélre kihúzódó Kuyt, nem volt kinek centerezniük, mert középen csak Nesta és az egyébként pályafutása talán leggyengébb meccsét játszó Maldini tartózkodott. De sebaj, megvolt az áhított 0-0, a tévé előtt ülő nézők pedig amúgy is teljesen lezsibbadtak a meghívott stúdióvendégek látványától és hozzáértésétől, úgyhogy minden terv szerint haladt.

Vidám társaságban néztem a BL-döntőt; volt, aki a Liverpoolnak drukkolt, volt, aki a Milannak, volt, aki csak szeretett volna minél jobb meccset látni. Nem mondom, hogy meglepődtem, viszont annál jobban felháborodtam, amikor még a Milan-drukkerek is Inzaghit kezdték fikázni. Teljesen elterjedt média- és drukkerszerte a nézet, hogy Pippo valamifajta béna gyerek, aki vagy hisztizik, vagy lesen van. Aztán persze megnyerte a meccset.

Az első gólról az idők végezetéig lehet vitatkozni. Hogy el akart ugrani, vagy épp ellenkezőleg, teljesen tudatos volt, ahogy beletette magát Pirlo szabadrúgásába. Vagy pláne hogy le is kellett volna fújni, mert kezezett. Inzaghi mindenesetre gólt akart - és gól lett.

A másodikon nem lehet vitatkozni. Kaka passza a magasabb stratégia és a költészet frigyének csodálatos gyümölcse volt, de Inzaghi méltó volt a passzhoz, ahogyan kisodródva, a vetődő Reina hóna alatt berúgta. Két perccel előtte Európa négyötöde rajta röhögött, mert egy potenciális gólpasszt, mint egy nem különösebben ügyes ifi, átengedett a lába között. Két perccel ezután kiderült, hogy ez teljesen mindegy, mert hát helyzetből lesz a gól, és Pippo a második helyzettel el is intézte ezt a BL-t. Nagyon jó mondás volt Alex Fergusontól, hogy Inzaghi lesen született, de félünk, ugyanazok a lelki motívumok szülték, amelyek következtében a vásári bábjátékok kigúnyolják az ördögöt. Az ember azért mozog a leshatáron, mert akkor van esélye gólt rúgni, ha ott mozog. Az ember, ha megkapja a százas tempópasszt, hiába sodródik ki, be fogja rúgni a labdát és mehet mindenki árverezni az előrenyomott pólókat az eBay-en.

(A szerdai nagy döntőre készülve ma azt mondjuk meg, melyik csapat miért fog nyerni.)

Csak hogy ne vádoljon minket senki elfogultsággal a gyenge, ügyefogyott Liverpool részéről, kezdjük talán azzal, hogy miben áll a vörösök százalékos arányban elhanyagolható esélye: a Milan szokásához híven csatár nélkül fut majd ki a pályára, akármelyik kenyérpusztítóval kezd is elől a csapat. Hadd vizelek rá azonnal a fenti kijelentés hatására kigyúló remény lángocskáira; nincs is szükségük csatárokra, hiszen ha éles szemmel megvizsgáljuk azt a 4-5-1-et, azonnal kiderül róla, hogy az bizony egy balra tolódó 4-3-2-1.

Ha a pompás formában tevékenykedő Seedorf-Kaká páros mondjuk Sevcsenkónak osztaná a zsugát, a beharangozót muszáj lenne arra kihegyeznünk, hogy szegény Liverpool bizony története legmegalázóbb vereségét lesz kénytelen elszenvedni Athénban. Erre így is megvan az esély, a vörösökre a Premiershipben 21 pontot verő Manchester tudna mesélni arról, milyen is az, amikor Milánó kiváló fiainak kijön a lépés és fingani sem engedik az ellenfél középpályásait írásban benyújtott engedély nélkül.

(A szerdai nagy döntőre készülve ma azt mondjuk meg, melyik csapat miért fog nyerni.)

Egymillió érv van a Liverpool ma esti győzelme mellett, így előre is elnézést, hogy csak a legfontosabban tudunk most végigszaladni. A legfontosabb a történelem, és itt nem csak a két évvel ezelőtti döntőre gondolunk, na nem mintha az nem lenne elég ahhoz, hogy Maldininek annyira remegjenek az ujjai az öltözőben, hogy a cipőfűzőjét is csak nehezen bírja bekötni. A lényeg azonban nem ez, hanem hogy Európában nincs még egy csapat, amelyik annyira tudna BL-t (és természetesen előtte BEK-et) nyerni, mint a Liverpool. Se a Real Madrid, se a Milan, se senki. Hat döntőből eddig ötöt sikerült megnyerni, és kétség sem fér hozzá, hogy ha 1985-ben a Heyselben a drukkerek képesek viselkedni, a bíró nem adott volna tizenegyest egy nyilvánvalóan a tizenhatoson kívül történt szabálytalanságért, és a Liverpool megverte volna a Juventust. Az okait mi sem tudjuk pontosan, de ami tény, az tény: a BL-t a ’Poolnak találták ki. A tizenegyespárbajt pedig pláne, az olaszok rettegni fognak a büntetők lehetőségétől is, nem csak 2005, hanem Grobbelaar 1984-ben tvisztelő lábai és Reina Chelsea elleni teljesítménye miatt is.

Nincs szánalmasabb érv a vörösök ellen, mint hogy csak otthon képesek nagyok lenni, a dajdajozó Kop árnyékában. De nem baj, higgyék csak azt a digók, hogy idegenben semmire nem vagyunk képesek, annyival is könnyebb lesz ez a szerda este. Ezért csak halkan jegyezzük meg, hogy az idei Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszában mind a három párharcot idegenben nyerte meg a Liverpool. A Barcelona ellen a Camp Nouban aratott 1-2-es győzelem elég volt ahhoz, hogy az Anfielden még egy vereség is beleférjen, aztán a negyeddöntőben az Eindhovennel szemben az idegenben hatvan perc alatt bevágott három gól gyorsan megoldott mindent. A Chelsea ellen már Anfieldre maradt a döntés, de így visszanézve azért már látszik, hogy az a párharc még a Stamford Bridge-en dőlt el, amikor a kékek képtelenek voltak elintézni a padlót fogott Liverpoolt. Szerdán Athénban mindkét csapat idegenben játszik, és ez bizony bőven az angoloknak kedvez.

(A szerdai nagy döntőre készülve ma azt mondjuk meg, miért nem nyerhetnek a szereplők. Holnap meg azt, hogy miért igen.)

Mi itt Liverpoolban kicsit maradi, fix ideálokban hívő futballbarátok vagyunk. Két dolgot nem értünk csak mostanában. Egyrészt hogy hogyan is drukkolhat épeszű ember az AC Milannak, másrészt pedig hogy ez a csapat egyáltalán mit keres a BL-ben. A mi erkölcsi és jogi normáink helyett az egész bagázsnak Kakától Berlusconiig most épp nem a döntőre kellene készülnie, hanem a börtönben vágnia a centit a 2013-as szabadulásig. Tavaly nyáron feketén-fehéren (ja nem, az Torinóban, itt inkább piros-feketén) kiderült, hogy a Milan eredményei jelentős részben szimpla bűnözésnek köszönhetőek. Komolyan: mit keresnek már megint ezek az utunkban.

Ha valaki esetleg nem emlékezne, a 2006 májusában kirobbant, Moggigate-nek és a Calciopolinak egyaránt nevezett botrányban az derült ki, hogy a velejéig korrupt olasz futballban egyes klubok bonyolult manipulálással elérték, mindig a nekik megfelelő bírók fújják a meccseiket. A legnagyobb bűnös a Juventus volt, de legalább derékig a Milan is belemerült a szarba. A különböző olasz sport- és egyéb bíróságok először úgy csináltak, mintha tényleg igazságot akarnának szolgáltatni, és példás büntetéseket szabtak ki. A Juvét ugye lerúgták a Serie B-be, a Milantól pedig elvették az indulás jogát az idei Bajnokok Ligájában. Sajnos alig néhány hét alatt ismét bebizonyosodott, Olaszországban a foci és a maffia nagyjából ugyanúgy működik, és köszönhetően például annak, hogy a Milan alelnöke, Adriano Galliani egyben a Serie A elnöke is, sikerült elérni, hogy a csapat mégis ott legyen a BL-ben. Lehet erre olyanokat mondani, hogy a pofátlanság csúcsa, de az a helyzet, hogy ezekre a sötét manőverekre az olaszon kívül világ egyetlen nyelvén sincsenek pontos szakkifejezések.

Egyetlen egy dolog miatt nem robban szét a mi liverpooli fejünk ilyen arcátlan csalást látva, nevezetesen hogy ezt a döntőt mi fogjuk megnyerni. A történelem mellettünk szól, a két évvel ezelőtti döntő meg pláne. Hiába játssza most a nagylegényt Maldini meg az a kis vakarcs Gattuso, az a helyzet, hogy az isztambuli döntő óta vörös rémálmaik vannak. Most pedig rettegni fognak Athénban. Nem tudnak olyan előnyt szerezni, hogy megnyugodjanak, és ez bizony bénítóan fog hatni a játékukra. Nyárfalevélként reszketve nem lehet focizni, márpedig ezek a nagyszájú digók már az öltözőfolyosón remegni fognak, amikor Gerrard barátságosan rájuk kacsint.

(A szerdai nagy döntőre készülve ma azt mondjuk meg, miért nem nyerhetnek a szereplők. Holnap meg azt, hogy miért igen.)

Amennyiben Te, kedves Liverpool-szurkoló őszintén tudsz drukkolni a csapatodnak, akkor vagy utálod a focit, vagy még nem láttál olyan csapatot, amely képes játszani is ezt a játékot, nem csak gyilkolni. Mi, Milan-szurkolók úgy vagyunk vele, hogy ha a Liverpool a kertünk végében játszana, elhúznánk a függönyt és kieresztenénk Lezúziuszt, a nápolyi masztiffot labdázni egy kicsit az evolúció fanyar tréfáival, akik a csapatodban játszanak.

Minden bizonnyal neked is harapdálnod kell a szádat, hogy ne röhögj fel harsányan, amikor a csatársorra pillantasz, főleg, ha egymás mellett fut ki a gyepre Crouch és Bellamy. Utóbbiról tudjuk, hogy a csapategység kiépítésének élharcosaként golfütővel felfegyverkezve rontott társának egy brit sportemberhez méltó módon átpiált éjszaka után, de már korábban is többször gyűlt meg a baja fotósokkal, szurkolókkal, edzőkkel, egyszóval mindenkivel, akinek vele ellentétben van nyaka. Aztán ott van Crouch, akin a létező összes fórumon kivicceskedte már magát a néha kicsit valóban igazságtalan plebs, valamint Kuyt, aki viszont tökéletesen illik a Liverpoolba, hiszen sem ő, sem a csapata nem való oda, ahova szerdán készülnek.

Benitez annyit vétett már ellened, Kedves Szurkoló, hogy biztos vagyok benne, Te is szívesen elégtételt vennél rajta egy előre megfontolt szándékkal és különös kegyetlenséggel levetített magyar bajnokival, ehelyett Te még mindig azt szajkózod, hogy mennyire ért a játékhoz. Én nem bánom, sőt, kifejezetten örülnék neki, ha páratlan taktikai felkészültségét megmutatná egy olyan bajnokságban, melynek meccseit semmiféle elérhető adó nem közvetíti, így viszont, hogy heti rendszerességgel vagyunk kénytelenek szembesülni Rafa futballról alkotott meglehetősen torz elképzeléseivel, eléggé el nem ítélhető módon ellene fogunk szurkolni. Ha nem akarna feltétlenül bántani minket szerdán is, elképzelhető lenne, hogy Gerrard mellett lesz még valakije a középpályán, aki nem csak ahhoz ért, hogy kicsontozzon minden szembejövőt, fusson, mint a bolond és/vagy tüzeljen mozsárágyú módjára, amint látótávolságon belülre kerül a kapu. De ő nem szeret Téged, ki vagy a futballt szerető ember, akit tévútra vitt a vak klubszeretet, amikor kiskorodban kiválasztottad magadnak a Liverpoolt a szép piros meze miatt.

A Milan átgyalogol rajtatok, bocs.

Vannak fordulók, amelyek sorsdöntőek, és vannak, amelyek csak tovább feszítik a húrt. A spanyol bajnokság 35. köre az utóbbi típusú volt, hétfőre alig változott a helyzet péntekhez képest. Igazi nyertes egy van, a Real Sociedad, de nagyon nekik sincs miért ünnepelniük. A Celta elleni győzelmük után már csak egyetlen pontra vannak az Athletic Bilbaótól és egyben a megmeneküléstől, amiről talán még ők sem mertek álmodni néhány hónapja, amikor még tizenkettő hiányzott a bennmaradáshoz. Vesztesnek meg ott a Celta, akik ez a vereség után már a csodában sem nagyon bízhatnak. Ők mennek le segundába, Sztojcskov edzői karrierje meg a levesbe.

Az igazi vesztes azonban nem egy csapat volt, hanem egyetlen ember, nevezetesen Fernando Torres. A Niño megítélése még a NST szerkesztőségében is felemás, van, aki az utóbbi évek legnagyobb kamujának tartja, van, aki szerint a nála alig egy évvel fiatalabb Cristiano Ronaldóval egy kategória lehetne. De nem az, mert évek óta nem viszi rá a lelke, hogy elszerződjön élete csapatától egy olyanba, amelyik nem csak húszévente nyer valamit. Ahogy vasárnap reménytelenül rázta a fejét a negyedik vagy az ötödik Barcelona-gól után, mintha arra az öt elpazarolt évre gondolt volna, amiket az Atléticónál töltött, pedig kérői voltak közben bőven, Olaszországból, Angliából és Barcelonából egyaránt. És hiába fog most nyáron lelépni – mert le fog, ha egy csepp esze is van – a lemaradást talán már soha nem sikerül behoznia.

A bajnoki címért még harcoló négyes egyetlen tagja sem lehet különösebben boldog ez a hétvége után. Talán még leginkább a Real Madridnak van miért örülnie, bár ha Capellónak van józan esze – márpedig ez az egyetlen dolog, amit nem vitattak el tőle a Madridban töltött kilenc hónapja alatt – akkor pontosan tudja, hogy a korsó addig jár a kútra, amíg egyszer nem talál egy gólt az utolsó percben. Múlt hétfőn arról írtunk, hogy Barcelonában mennyire szeretnék, ha a futballmeccsek csak 88 percig tartanának, a katalánok pedig most már azzal is megelégednének, ha a kilencvenedik perc végén a bírók tényleg lefújnák a meccset. A Madridnak Huelvában számtalan lehetősége volt végérvényesen kiütni a Recrét, ám két gólnál többet nem sikerült szerezniük számtalan helyzetükből. A meccs utolsó húsz percére pedig pont úgy bénultak le, mint múlt héten a Barça a Betis ellen. Sikerült annyira magukra húzniuk a Recrét, hogy Uche – akire nem csak elképesztő gól utáni szaltósorozatai miatt érdemes odafigyelni – előbb egy tizenegyest harcolt ki, majd a teljesen megzavarodott madridi védők közt még egy gólt is szerzett. A döntetlen után Capello tulajdonképpen nem is 19-re, hanem 20-ra húzott lapot, és akárcsak a Sevilla ellen Guti, most Higuain bizonyult a tökéletes cserének. Amikor már a végig remekül játszó Beckham arcán is csak a reménytelenség látszódott, a francia argentin végigloholt az egész pályán, az ügyetlenkedő védők között Gago valahogy Roberto Carlos, az ezerszer elátkozott Roberto Carlos elé piszkálta a labdát, aki a 92. percben meg is szerezte a győztes gólt. A madridiak kitörő gólöröme sokat elmondott ennek a gólnak a jelentőségéről: simán egy fél bajnoki címet érhet.

Kezdjük a legfontosabbal, a négy BL-induló mellett már biztosan tudjuk, hogy a Messina ellen idegenben az utolsó 8 percben pontot vesztő Fiorentina, a Siena ellen mindhárom pontot otthon tartó Palermo és a Reggina ellen szívszélhűdéses meccsen pontot szerző Empoli indul az UEFA kupában. Utóbbi már 3 góllal vezetett, innen jöttek vissza a bordók, akik így jobb gólkülönbséggel bennmaradók, de a következő fordulóban illenék hazai pályán legalább egy pontot szerezniük a Milan kárára.

Apropó, Milan. Élő ember nem volt, akit érdekelt volna, hogy a serdülő kettőből felcibált kissrácokkal feldúsított csapat otthon kikap az Udinesetől, ha nem ez a visszavonulását góllal ünneplő Costacurta utolsó meccse. Billynek itt volt már az ideje, hogy befejezze, hiszen még játszott egy csapatban a galambősz Ancelotti mesterrel, meg hát lássuk be, nem mindent lehet rutinos helyezkedéssel pótolni. Posztjának örököse, Nesta a napokban írt alá újabb négy szezonra, így Costacurta úgy távozhat, hogy az ő kaliberével mérhető liberó tevékenykedik a régi harcostárs, Maldini jobbján.

Végre sikerült, ráadásul pont tizenegyesből, mint annak idején Pelének. Sajnos most el vagyunk foglalva a hétvége eseményeinek feldolgozásával, de amint lesz egy szabad óránk, elmeséljük, miért is Romario a legnagyobb.

Két leeresztett csapat igyekezett nagyon tisztességesen a hatszáznegyvennegyedik FA Kupa-döntőn. Mindkettő mögött ott a nagy csalódás, a BL-kiesés, a MU mögött persze a bajnoki ünneplés is. A Wembley meg felépült stb., stb.

A középkezdés után, amikor a manchesteri középpályások a saját térfelükön passzolgattak egymásnak, gyakorlatilag azonnal kiderült, hogy ebből a meccsből nemigen lesz klasszikus. Unalmas azért nem volt, ahogy például Rooney egy ízben elment Essien mellett, azt öröm volt nézni, elvégre erre jelenleg valószínűleg csak ő képes a világon.

Illetve nyilván Drogba is képes lenne. Lehetne boncolgatni, hogy a 116. percben Van der Sar későn jött-e ki, Ferdinand rossz helyen állt vagy lassan fordult-e, meg minden ilyesmi. De az egész Mikel-Drogba-Lampard-Drogba-gól folyamat olyan gyorsan, olyan művészi és mérnöki tökéllyel zajlott le, hogy nem igazán kell bűnbakot keresni. Ha Rooneynak két vagy három ilyen értelmű próbálkozása közül egyszer sikerül a gólvonal mögé cseleznie magát - vagy ha húsz centivel meredekebb az a beadása, amire Giggs érkezett, de csak Czechbe tudta piszkálni a labdát -, akkor, nyilván, másképp alakul a meccs. Óriási tanulság nincs, bár Mourinho barátunk nem fogja elmulasztani, hogy felhívja a világközvélemény figyelmét: a nemzetközi futball nagycsapatai közül egyedül az ő sérülésektől és összeesküvésektől gyötört Chelsea-je nyert idén két valamit. (Persze a Sevilla még duplázhat, akár triplázhat is.)

És ez nagyon az ő Chelsea-je volt: Sevcsenko a lelátón zakóban, kezdéskor egy csatár, totális védekezés, pressing, és, igen, hosszú labdák, de véletlenül sem csak azok. Fegyelmezett és rugalmas játék, kétségtelenül kevés kockázatvállalás. A MU láthatóan nem akart úgy járni, mint Milánóban, aztán mégis úgy járt, letaktikázták őket a pályáról. Rooneynak és Giggsnek nem volt szerencséje (utóbbi nem is volt igazán jó), C. Ronaldo legrosszabb önmagát hozta (eleve reménytelen helyzetből leadott közönséghergelő lövések, értelmetlen cselezgetés), Carrick meg bármilyen szorgalmas, nem tud meccseket eldönteni. (O'Shea, aki ilyenkor a megmentő szokott lenni, későn jött be, haha.) Nem voltak elég gyorsak a manchesteriek, zavarta őket, hogy a Chelsea az ő térfelükön kezd védekezni, nem tudtak erős nyomást kifejteni - pedig ők akkor nyernek, amikor igen.

A Chelsea kupagyőzelme minden bizonnyal azt jelenti, hogy a különleges José jövőre ismét nekifuthat a BL-nek. Én ennek örülök, mert ritka szórakoztató alak. Ahogy ment fel átvenni a kupát, két keze hat ujját mutogatta elszánt-fontoskodó arccal a szurkolóinak. Gondolom arra akarta ráirányítani a figyelmet, hogy ez volt a hatodik cím, amit három év alatt megnyert nekik.