Megkapja majd a magáét később ez a lapos, Derby d’Italia nélküli, márciusra eldőlő, dögunalmas Serie A szezon, de mielőtt ez megtörténne, vállalkoznánk egy szezonválogatott összeállításának nem különösebben hálás feladatára. Tessenek parancsolni, íme az NST 2006-2007-es olasz szuperválogatottja.

Sebastien Frey (Fiorentina)
Minden bizonnyal találnánk olasz játékost is válogatottunk kapujába, de lássuk be, Frey ellen ha mindent összeszedünk, akkor is csak annyi szól, hogy szar a haja. Elképesztő reflexei vannak a franciának, a vonalon szerintünk a világ közvetlen elitjébe tartozik, ráadásul jó magas is, úgyhogy nem kaksizik be akkor sem, ha egy beadásra kell kicsörtetnie. Természetesen baromság lenne a részünkről kizárólag neki tulajdonítani, hogy a Fiorentina kapta az idény során a legkevesebb gólt, de hogy komoly része volt benne, azt vitán felül áll. (0:40-nél erősít bele)

Maicon (Inter)
Klasszikus dél-amerikai hátvéd: tekintetében az erdő mélyén portyázó velociraptor elszántsága és egy zebrákat stírölő aligátor kompromisszumkészsége tükröződik, emellett nem is ügyetlen a srác. Lelkesen látogat át az ellenfél térfelére, és bár nem különösebben gólerős, mi beérjük azzal a néhány szélsőket megszégyenítő beadással, melyekből játszi könnyedséggel szereztek gólokat az erre szerződtetett csapattársak. Oddo bizonyára szomorúan értesül róla, hogy ez alkalommal kimarad, neki bíztatásul annyit tudunk mondani, hogy hajrá, Massimo! Újfalusinak meg annyit, hogy kicsit puhuljon és vágassa le a haját, mert a tetűlétra Skuhravyval kihalt.

Philippe Mexes (Roma)
Nagy szemétség volt a sorstól, hogy pont egy BL negyeddöntőben kötötte gúzsba szerencsétlen Mexes lábait, így a fél világ szeme láttára játszhatta élete legrosszabb meccsét a MU ellen. Ennek ellenére kétség sem férhet hozzá, hogy az egész idényt tekintve övé az egyik középhátvéd poszt, hiszen nem csak hasznos, amit csinál, hanem egy bekktől tökéletesen szokatlan módon bizony gyakran szép is. Tökéletes felépítésű, az ütközéseket bátran felvállalja, néha olyanokat is, amiket nem kellene, mert a labda éppen játékon kívül van, de még csak 25 éves, érni és tanulni fog és ő lesz az, aki átveszi Thuram helyét a francia válogatott hátsó alakzatában is.

Marco Materazzi (Inter)
Két dolgot nehéz Materazzival: kikerülni és kedvelni. Azokra, akik az elsővel kísérleteznek, még inkább igaz a második, mert Marco zászlajára vérrel festették rá a jelszót: csak a vízszintes csatár nem jelent veszélyt! Megértünk mindenkit, aki lilát okádik már a látványától is, ugyanakkor felhívjuk a figyelmet arra az apróságra, hogy napjaink futballja igenis megköveteli csapatonként legalább egy hozzá hasonló ütközőember csatába küldését. Akit még mindig nem sikerült meggyőznünk, az értékelje tíz bajnoki gólját (vagy ízlés szerint azt az egyet, amit ollózott), a VB-döntőben nyújtott teljesítményét – természetesen a góljára gondolunk, khm, khm – és azt, hogy immár kihagyhatatlan a világbajnok olasz válogatottból. Leghíresebb testrésze megihlette a Nike marketingeseit is

Marek Jankulovski (AC MIlan)
Bizonyára sokakat meglep Jankulovski felbukkanása csapatunk balszárnyán, pedig erre semmi ok. A cseh hátvéd precízen, cafrang és pukkedli nélkül teszi a dolgát, méghozzá olyan hatékonyan, hogy Kaladze szinte már csak rossz emlék a Milan hátsó alakzatában. Lehet, hogy egy gyengébb csapatban nem lenne képes ilyen teljesítményre, de hogy Ancelotti csapatába nagyon beleillik, az biztos, aki meg fikázni szeretné, azzal sok szeretettel közöljük, hogy nemrég BL-győztes lett és köszöni, jól van.

Dejan Sztankovics (Inter)
A középpályán két olyan poszt is van, melyek tulajdonosaival minden valószínűség szerint a legtöbben egyetértenek, ezek közül az egyik a jobbszellő, ahol az egész szezon során kimagaslóan teljesítő Sztankovics feszít. Az Interről ugyebár köztudott, hogy zökkenőmentesen teszi tönkre a leigazolt sztárjátékosok karrierjét immár hosszú évek óta, valamiért azonban Sztankoviccsal nem ez történt. Sőt, ő valamiért itt teljesedett ki, pedig már a Lazio játékosaként is a közvetlen elit tagjaként tartották számon. Az Inter középen betonerős fedezetsora a csatárok helyzetbe hozásának feladatát jobbára a szélsőkre bízza, és hogy ezt kiválóan teszi, azt még a megszerzett 80 gólnál is ékesebben bizonyítja, hogy Dejan gond nélkül bekerült az NST szupercsapatába. Hogy a nyolcvanból pontosan mennyit köszönhetnek a szerb zseninek, azt nem tudjuk, de hat szerzett góljából a Chievo elleni szerintünk azoknak is tetszeni fog, akik egyébként nem értenek egyet Sztankovics szezonválogatottba jelölésével. De olyanok nincsenek, már az elején megmondtuk.

Kaká (Milan)
A másik vitathatatlan poszt természetesen Kakáé. Belekezdhetnénk most az unalomig marcangolt és visszakérődzött példás magánéletének taglalásába, mély vallásosságát és példamutató sportszerűségét ecsetelő tirádába, de az egyrészt unalmas lenne, másrészt egyáltalán nem illene hozzánk. Beszéljen helyettünk az alábbi videó, mi pedig kuncogjunk halkan azokon, akik még mindig azt a gepárdba oltott patkányt tartják a világ legjobb játékosának, miközben a BL gólkirályának személyében az új, továbbfejlesztett Zizout láthatjuk.

Daniele De Rossi (Roma)
Ellentmondásos figura a szűrőnk, nem vitás. De Rossi egyszer saját gólja érvénytelenítéséért kampányol a bírónál egy kézzel szerzett találata után, máskor meg fecnikre könyököli az ellenfél ábrázatát. Ez utóbbiért el is tiltották a világbajnokságon, így csak a döntőben térhetett vissza, és ha már ott volt, be is vágta a saját büntetőjét. Azóta is stabil tagja a világbajnok olasz csapatnak, de nem ezért érte az a dicsőség, hogy bekerülhetett a válogatottunkba. Hanem azért, mert az idény 38 meccséből 36-on pályára lépett, egyszer sem cserélték le, amit fióklapunk, a La Gazzetta dello Sport 6.33 idényátlaggal honorált. Nekünk ennyi elég is, további jó munkát, Daniele.

Clarence Seedorf (Milan)
Nem nagy meglepetés, hogy a bal szárnyon Seedorf feketéllik szuperválogatottunkban. A holland tizenegyes-ölő valóban döcögősen indult neki a szezonnak az egész kompániájával egyetemben, de az idény végére akkorát javult, hogy egyértelműen helyet követel magának. Már nem egy szellőléptű siheder, de ahogy már korábban is írtuk róla, parádésan lő és éles szemmel osztja a zsugát, ráadásul pontosan tudja, mikor melyiket kell tennie a kettő közül. Egyébként meg ki merné megkérdőjelezni a helyét egy olyan játékosnak, aki egyedüliként három csapattal is megnyerte a bajnokok ligáját? (Megmondom ki: Van Basten, a marhája.)

Adrian Mutu (Fiorentina)
Mutu, úgy tűnik, hazatalált. Szerencsésen lejött a kóláról, ami a szakértők szerint kifejezetten jót tesz a focinak, és már a Juve sem csinált vele rossz vásárt tavaly, ám hogy ez hatványozottan igaz a Fiorentinára, azt 6.58-as (!) szezonátlaga mutatja. Lőtt már többet a Serie A-ban az idei 16-nál, talán nem véletlen, hogy a szintén Prandelli által gardírozott Parma színeiben szárnyalta túl az idei teljesítményét két góllal. Meglátásunk szerint Mutu az a fajta csatár, aki kevés helyzetből is képes gólt szerezni, ugyanakkor nem büdös neki a jobb helyzetben lévő sporttársnak adni a labdát, amit helyből többre becsülünk, mint az Inzaghi által képviselt 8 helyzet/2 gól iskolát, de biztos bennünk van a hiba. A tetoválatlan bőrfelület dolgában szarul álló Adrian prognózisunk szerint jövőre még tovább jut.

Francesco Totti (Roma)
Gondolkodtunk, hogy brahiból kihagyjuk a gólkirályt, de végül úgy döntöttünk, hogy mivel valószínűleg az aranycipőt elorozza előle Horkantó Van Nistelrooy, nem tesszük ki újabb sokknak. Totti 26 bajnoki gólja (az érintett zsenialitása mellett persze) annak köszönhető, hogy Spalleti mester valamiért utálja a csatárokat és ezért úgy határozott, hogy egyet sem küld pályára, hanem feltolja inkább a csapatot ’92 óta szolgáló irányítót centerbe, aztán csináljon, amit akar. A többi tiszta matek: ha a középpályáról tavaly tudott 15 gólt lőni, akkor evidens, hogy idén ezt közel megduplázza (azok a kihagyott büntetők, Francesco, bizony az aranycipődbe kerülnek), különös tekintettel arra, hogy nem is lábatlankodott mellette senki. Tavaly megfordította a kazettát (szeptemberben volt 30), így nem vállalunk nagy kockázatot azzal, hogy ha ő elhagyja Rómát, az azért lesz, mert megszűnik a csapat. Ez meg itt a szezon góljának tűnt sokáig, szerintünk megteszi.

Stefano Colantuono (Atalanta)
Csapatunk szakmai irányítását arra a Stefano Colantuonora bízzuk, aki a frissen feljutott Atalantát a 8. helyre vezette. Övén büszkén fityeg több jóval magasabban jegyzett csapat skalpja, ami szemet is szúrt Palermóban, így jövőre már Szicíliában próbálhat meg újra foxtrottot járatni a sánták és mozgássérültek aktuális csoportosulásával.