Vannak fordulók, amelyek sorsdöntőek, és vannak, amelyek csak tovább feszítik a húrt. A spanyol bajnokság 35. köre az utóbbi típusú volt, hétfőre alig változott a helyzet péntekhez képest. Igazi nyertes egy van, a Real Sociedad, de nagyon nekik sincs miért ünnepelniük. A Celta elleni győzelmük után már csak egyetlen pontra vannak az Athletic Bilbaótól és egyben a megmeneküléstől, amiről talán még ők sem mertek álmodni néhány hónapja, amikor még tizenkettő hiányzott a bennmaradáshoz. Vesztesnek meg ott a Celta, akik ez a vereség után már a csodában sem nagyon bízhatnak. Ők mennek le segundába, Sztojcskov edzői karrierje meg a levesbe.

Az igazi vesztes azonban nem egy csapat volt, hanem egyetlen ember, nevezetesen Fernando Torres. A Niño megítélése még a NST szerkesztőségében is felemás, van, aki az utóbbi évek legnagyobb kamujának tartja, van, aki szerint a nála alig egy évvel fiatalabb Cristiano Ronaldóval egy kategória lehetne. De nem az, mert évek óta nem viszi rá a lelke, hogy elszerződjön élete csapatától egy olyanba, amelyik nem csak húszévente nyer valamit. Ahogy vasárnap reménytelenül rázta a fejét a negyedik vagy az ötödik Barcelona-gól után, mintha arra az öt elpazarolt évre gondolt volna, amiket az Atléticónál töltött, pedig kérői voltak közben bőven, Olaszországból, Angliából és Barcelonából egyaránt. És hiába fog most nyáron lelépni – mert le fog, ha egy csepp esze is van – a lemaradást talán már soha nem sikerül behoznia.

A bajnoki címért még harcoló négyes egyetlen tagja sem lehet különösebben boldog ez a hétvége után. Talán még leginkább a Real Madridnak van miért örülnie, bár ha Capellónak van józan esze – márpedig ez az egyetlen dolog, amit nem vitattak el tőle a Madridban töltött kilenc hónapja alatt – akkor pontosan tudja, hogy a korsó addig jár a kútra, amíg egyszer nem talál egy gólt az utolsó percben. Múlt hétfőn arról írtunk, hogy Barcelonában mennyire szeretnék, ha a futballmeccsek csak 88 percig tartanának, a katalánok pedig most már azzal is megelégednének, ha a kilencvenedik perc végén a bírók tényleg lefújnák a meccset. A Madridnak Huelvában számtalan lehetősége volt végérvényesen kiütni a Recrét, ám két gólnál többet nem sikerült szerezniük számtalan helyzetükből. A meccs utolsó húsz percére pedig pont úgy bénultak le, mint múlt héten a Barça a Betis ellen. Sikerült annyira magukra húzniuk a Recrét, hogy Uche – akire nem csak elképesztő gól utáni szaltósorozatai miatt érdemes odafigyelni – előbb egy tizenegyest harcolt ki, majd a teljesen megzavarodott madridi védők közt még egy gólt is szerzett. A döntetlen után Capello tulajdonképpen nem is 19-re, hanem 20-ra húzott lapot, és akárcsak a Sevilla ellen Guti, most Higuain bizonyult a tökéletes cserének. Amikor már a végig remekül játszó Beckham arcán is csak a reménytelenség látszódott, a francia argentin végigloholt az egész pályán, az ügyetlenkedő védők között Gago valahogy Roberto Carlos, az ezerszer elátkozott Roberto Carlos elé piszkálta a labdát, aki a 92. percben meg is szerezte a győztes gólt. A madridiak kitörő gólöröme sokat elmondott ennek a gólnak a jelentőségéről: simán egy fél bajnoki címet érhet.

Madridban mégsem örülhetnek felhőtlenül a győzelem után, hiszen amiben a forduló előtt még nagyon bíztak, nevezetesen hogy a Barcelona hátralévő meccsei közül a legnehezebbnek látszón botlani fog, nem jött be. Mégpedig nagyon nem, a szezon meccsét játszó Xavi vezette katalánok úgy verték meg 0-6-ra az évek óta mumusukként működő Atletit, hogy a lábuk nem érte a földet. Pedig a meccs nem mészárlásnak indult, pontosabban másfajta mészárlásnak, a madridiak örülhettek, hogy egyáltalán tíz emberrel fejezhették be a meccset, és Edmilson is Krisztus Atlétájához meglehetősen méltatlanul taposta szét Maniche bokáját. Az első félidő utolsó tizenöt percében azonban Pichu Cuéllar másodkapus kedves segítségével a Barça végre képes volt arra, amire hónapok óta nem, három helyzetből három gólt szereztek – köztük Zambrotta pályafutásának legnagyobb találatát – és eldöntötték a meccset. A második félidőben az Atleti végleg összeomlott, tulajdonképpen örülhettek, hogy csak egy hatos lett a vége, Messi és Eto’o még hármat simán rúghattak volna, ha nem cselezgetnek annyit az ötösön belül. A boldogsághoz viszont ez az eredmény is kevés, ha a Madrid nem hibázik a hátralévő három fordulóban, a Barcelona harminc góllal is megnyerheti hátralévő meccseit, akkor sem megy semmire. És hiába játssza mind a hármat Katalóniában (otthon a Getafe és az Espanyol, majd zárásként Tarragonában a Nástic ellen), a Madridnak komoly esélye már csak az utolsó előtti fordulóban, Zaragozában van a botlásra.

És nincs különösebb oka a vidámkodásra a Sevillának és a Valenciának sem. Az utóbbiak hiába verték Joaquín utolsó percben szerzett gyönyörű góljával a Mallorcát, most már végérvényesen kénytelenek lemondani a bajnoki címről. Három forduló alatt nem fognak hárman kihullani előlük, így meg kell elégedniük a BL-indulással. És a Sevilla ideje is egyre fogy, pedig az aztán tényleg igazán dicséretes, hogy a megnyert UEFA-kupa után három, az egész várost felforgató ünnepségek után két nappal megint képesek voltak annyira egy focimeccsre koncentrálni, hogy negyed óra alatt megfordították a Deportivo elleni meccsüket. Viszont nekik is arra kell várniuk, hogy a Madrid és a Barcelona is hibázzon, amire egyre kevesebb az esély. Mindegy, ha megnyerik a Copa del Reyt is, ez egészen biztosan történelmük legszebb szezonja lesz.