A hétvégén Európában 21 EB-selejtezőre került sor, ezek közül legfeljebb kettőt lehetett igazi focimeccsnek nevezni, amely a résztvevő nemzetek elvakult szurkolóin kívül a szélesebb focibuzi közönséget is érdekelhette. Bár a Németország-San Marino vagy a Feröer-Olaszország összecsapások még a német és az olasz drukkereket sem. És akkor még a barátságos meccsekről nem is beszéltünk. Az világos, hogy ez így nincs jól, és sürgős változtatásra van szükség.

Abból a két meccsből az egyik a belga-portugál volt, tisztességes küzdelemben nyertek végül a vendégek, Postiga a hétvége gólját lőtte. Két nagyjából hasonló képességű ellenfél, férfimunka. Az igaz show pedig, ahogy azt már mindenki tudja, aki egy kicsit követte az eseményeket, az Koppenhágában kapott színpadot.

Amikor a dánok és a svédek legutóbb találkoztak, az örömünnep volt az olasz válogatott összes gyűlölőjének. A két skandináv válogatott a 2004-es EB utolsó csoportmeccsén pont azt az eredményt, a 2-2-t okoskodta ki, ami mindkettejüknek elég volt a továbbjutáshoz, a digókat viszont kiejtette. Természetesen egy teljesen fair meccsen, végigküzdve a kilencven percet.

Szombat este viszont szó sem volt ilyen baráti egyetértésről, a vendég svédek mindjárt az első harminc percben elhúztak három góllal, hogy aztán a hazaiak leszegett fejjel és példásan küzdve ledolgozzák a hátrányt. Két perccel a vége előtt azonban a dán válogatott és az idén világverő Sevilla motorjának, Christian Poulsennek elszállt az agya, és érthetetlen módon a saját tizenhatosán belül teljes erőből hasba bokszolta a svéd Markus Rosenberget. Az egyébként az idei BL-döntőt is vezető német Herbert Fandel partjelzője javaslatára tizenegyest ítélt és kiállította Poulsent, a büntető elvégzésére viszont már nem került sor, mivel egy szemmel láthatóan és még skandináv mércével mérve is rendkívül részeg dán drukker berohant a pályára, és megtámadta a bírót. Hiába szerelték le a dán játékosok másodpercek alatt lelkes honfitársukat, Fandel lefújta a meccset. Bár végleges döntés még nincs, az UEFA nyilván a svédeknek adja a három pontot, és egy olyan érzésünk is van, hogy Koppenhágában most egy ideig nem lesznek válogatott meccsek.

Ez a két érdekes meccs 21-ből elképesztően kevés. Akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha nagy kegyesen figyelemre méltónak ítéljük a bosnyákok törökök elleni győzelmét (3-2), a Wales-Csehország gólnélküli döntetlent, vagy azt, hogy a szlovének otthon kikaptak a románoktól (1-2). Ennek így semmi értelme. A Bajnokok Ligája csoportmeccseiből fordulónként van 16, és azoknak legalább a fele mindig izgalmas szokott lenni, elsősorban azért, mert egy Sparta Praha-Internazionale összecsapáson legalább elképzelhető a meglepetés, egy Oroszország-Andorrán viszont nem. A látottakon, valamint azon az érdekes szombat esti meccsen felbuzdulva, amelyen néhány magyar fiatal először szembesült a ténnyel, hogy a világon olyan csatárok is léteznek, akik tényleg gólt akarnak rúgni, és ezért nem érdemes őket nyugodtan hagyni kapura lőni, szóval mindezeket látva itt a megoldás. Elég a selejtezőkből, ezentúl szintek szerint szétbontott kontinensbajnokságokra van szükség, nagyjából mint a jéghokiban.

Ezt a logikus lépést alapvetően három dolog indokolja, illetve teszi elkerülhetetlenné. Először is az európai klubcsapatok, közülük is a legjobbak hamarosan annyira erősek lesznek, hogy a rendes fociszezonon belül már semmilyen válogatott meccsre nem engedik el játékosaikat. Másodszor is így izgalmas lenne szinte valamennyi meccs, hiszen mindenkinek lenne miért küzdenie. Harmadrészt pedig, és tulajdonképpen ez a döntő érv, ez a fajta lebonyolítás hatékonyan segítené a közepesen és csak kicsit jó válogatottakat a folyamatos fejlődésben.

Először is a lebonyolításról. Az UEFA jelenlegi 53 tagállamát négy csoportra kell szétosztani. A legerősebb 12 lenne az elit, az EB I., a második 12 az EB II., a harmadik 12 az EB III., a többiek meg mehetnének az EB IV.-be. A magyar válogatott a harmadik csoportba kerülne, de ott az egyik legerősebb csapat lenne. Selejtezőkre többé nem lenne szükség, viszont mind a négy kontinensbajnokságra kétévente nyáron kerülne sor, ami minden bizonnyal a kluboknak is nagyon tetszene. Így gyorsabban le lehetne zavarni a nemzeti bajnokságokat és kupákat, a BL-t meg az UEFA-t, mondjuk szeptember közepétől május közepéig. Június első két hetében lejátszanák a II., a III. és a IV. csoportok meccseit, a második két hétben pedig az elitbajnokságot. Minden csoport utolsó két helyezettje egy kategóriával lejjebb csúszna, az első kettő pedig eggyel feljebb kerülne. Természetesen páratlan években csak, hogy ne ütközzön a világbajnoksággal, amelyre mindig az aktuális európai elitcsoport, plusz még a II. csoportból három-négy csapat kvalifikálná magát.

Ebben a rendszerben mindenkinek lenne miért küzdenie. Mi keresnivalója van ma egy magyar (vagy lett vagy walesi vagy finn) válogatottnak egy EB-selejtező csoportban, ahol nem hogy a továbbjutást jelentő első kettő, de lassan már a harmadik vagy negyedik helyekre sem pályázhat? Mi értelme van az éppen aktuális magyar reménységek életkedvét és önbizalmát örökre elvenni olyan megalázó vereségekkel, mint ez a görögök elleni? Sokkal jobb lenne, ha velük nagyjából megegyező képességű csapatokkal küzdenének oroszlánként a II. csoportba kerülésért, ott meg aztán a náluk jobbakkal a bennmaradásért. Azért ne játszunk már a törökökkel és a norvégokkal az észtek és az északírek helyett, hogy egy kicsit többen legyenek kint a stadionban és egy kicsit több reklámot lehessen értékesíteni a tévében. Így még az olyan bravúros eredmények is elvesznek, mint az ebben a sorozatban szinte menetelő Liechtensteiné, amely így játszva az új rendszerben akár a III. csoportba is feljuthatna a nemzet nagy büszkeségére.

Az pedig, hogy ez a rendszer jótékony hatással lehetne a magyar focira, azt éppen az évről-évre szépen fejlődő hokisok példája bizonyítja. Ha egy csapatot rendszeresen érnek sikerélmények és folyamatosan lebeg előtte valamilyen cél, az még egy magyar focistákból álló alakulatot is képes lehet motiválni. Így van esély a lassú fejlődésre, míg az egymást követő megalázó vereségek és a teljesen céltalan kvalifikációs sorozatok csak egyre lejjebb nyomják a morált. Egy pillanatig sem gondoljuk, hogy ez a tuti recept, hiszen a magyar foci az nem valami logikusan működő és kiszámítható pályán mozgó valami, de hogy ez a rendszer igenis segítene a lelkes és dolgozni hajlandó csapatokon, az tuti.

Viszont a spanyol válogatottat a II. csoportba legyenek szívesek besorolni a rendszer beindításakor, ezek még Lettországot is csak két szerencsésen megpattanó góllal voltak képesek megverni.