Bár a spanyolok még nyomják, a nyári uborkaszezon és a strandfoci előtt még átfutunk az európai fociszezon lényegén. A legjobbak, a legrosszabbak, satöbbi. Első körben a pechesek, a bénák, a tragikusak, a jellemtelenek és a simán gonoszak. Negatív hősök a felsőszintű angol klubfutball elmúlt szezonjából.

Király Gábor (Aston Villa)

Mindannyian imádtuk egykor (egész Berlinnel együtt) a pizsamanadrágos bohócot, aki szimpatikus bizonyíték volt a "minden kapus őrült egy kicsit" közhely igazságára. Az elmúlt néhány évet viszont a legjobb lenne elfelejteni, különös tekintettel 2006/2007 fordulójára. Öt bajnokin védett tartalékhelyettesként az Aston Villában, az első négyet sorban elveszítette a csapat; január 2-án 0-0 a Chelsea ellen és minden szép volt. Sajnos csak 7-éig, amikor a Manchester United elleni idegenbeli kupameccsen az utolsó percben, 1-1-nél egészen komikus módon beengedte Solksjaer ahogy-esik-úgy-puffan jellegű, reménytelen lövését. Így nem lett újrajátszás Birminghamben és így nem lett Király azóta sem újra Premiership-kapus, hanem csupán egy szomorú bohóc.

Khalid Boulahrouz (Chelsea)

A - sportnyelven fogalmazva - marcona holland amúgy állítólag egy aranypofa és mindenki a szobatársa akar lenni az edzőtáborban. Ez azonban nem akadályozta meg a világ haladó közvéleményét abban, hogy őt tegye meg a Chelsea - részben - elszúrt szezonja egyik szimbólumának (Sevcsenko túl könnyű célpont, nem rúgunk bele). Persze hogy valójában nem azon múlt, de amikor az Arsenal elleni szezonvégi meccsen megcsinálta a 11-est (ráadásul az évad egyik fő nevetségforrása, Julio Baptista ellenében), akkor pont úgy nézett ki, mint egy favágó, akinek ez a Premiership-léc ahhoz is magasan van, hogy baltával eltalálja.

Anton Ferdinand (West Ham)

A West Ham csodás menekülése az évad egyik nagy története, de azért emlékezzünk arra is, hogy valahogy belekerültek abba a szarba, amiből aztán Tevez (és Zamora és persze Curbishley) kirángatta a kelet-londoni munkásság büszkeségét. A WHU úgy maradt benn, hogy több gólt kapott és rosszabb gólkülönbséggel zárt, mint a legjobb kieső Sheffield United, márpedig ezért valakinek felelni kell. Választásunk nem azért esett a Ferdinand-dinasztia tehetségesnek mondott legifjabb tagjára, mert annyira hülye frizurát hord, amennyire. Hanem mert ő volt az a szerencsétlen, aki a Hammers-szezon mélypontján, január elsején látványos öngóllal járult hozzá csapata totális összeomlásához (Reading-West Ham 6-0).

Titus Bramble (Newcastle)

Az angol futball elég nagy pofonokat kapott Európától ebben az idényben, s bár a BL háromból semmije nyilván sokáig emlékezetes lesz, a Newcastle szomorú sorsán is van mit kiröhögni. Glenn Roeder - aki amúgy menedzserként annyit sem ér, amennyiért a parkolóhelyét bérbe lehetne adni - Bramble-t tette meg az AZ Alkmaar elleni márciusi UEFA-kiesés bűnbakjának (4-2-es, meggyőző odavágó után sikerült kikapni 2-0-ra), egyesek szerint igazságtalanul. Mások szerint ez kiváló apropó arra, hogy az azóta már a Wigant erősítő (?) Bramble legyen a bénaválogatottban a Newcastle újabb semmire se jó szezonjának szimbóluma.

Gary Naysmith (Everton)
Balhátvédből manapság még bénát is nehéz találni, Gary Naysmith viszont a saját drukkereit sem képes maga mellé állítani: kedvenc evertonista blogunkban vad kirohanást olvastunk ellene. A lényeg: se nem ügyes, se nem gyors, se nem támad, se nem védekezik. Megvettük.

Ivan Campo (Bolton)
Sárgalap-mutatója alapján a Premiership egyik legdurvább játékosa a szebb napokat látott spanyol, akinek sikerült a Premiershipbe átmentenie a Real Madrid-játékosokat oly gyakran jellemző fennhéjazó attitűdöt. A Middlesbrough-ban (nem) játszó, 2000/2001-ben a világ legjobb irányítójaként reklámozott Mendietával együtt kiválóan szemlélteti a kiégett légiósokra alapozó csapatépítési megközelítés korlátait. (Ja, tudjuk, hogy a Bolton hetedik lett, attól még az idény nagy részében szarok voltak.)

Javier Mascherano (West Ham, Liverpool)
Miután a télen átszerződött Liverpoolba, viszonylag hamar újra felvette a vb-n oly' impresszív, sokat futó, nagyon hasznos játékos formáját. Annál nagyobb bunkóságként értékeljük, hogy a West Hamben gyakorlatilag az első napon megsértődött és egyszerűen bojkottálta a játékot.

Joey Barton (Manchester City)

Állítólag ügyes futballista, mi ugyan még soha nem láttuk jól játszani, de nem vagyunk mazochisták, hogy folyton Manchester City-meccseket nézzünk, úgyhogy még az is lehet, hogy rúgott már két egyeneset. De, ahogy mondani szokás, nem ezért nem szeretjük. Barton korunk Lee Bowyere, egy igazi, közveszélyes, aggresszív tapló, akit remélhetőleg csak azért nem zavartak még el a Premiership környékéről is, mert így legalább szem előtt van és talán kevesebb bajt csinál. Ez az az ember, aki a csapatbulin egy ifijátékos szemében nyomja el a szivarját, aki kisgyereket támad meg, mert az nem az ő csapatának drukkol, és aki úgy megveri edzésen egy csapattársát, hogy az kórházba kerül. Köcsögválogatottunk csapatkapitányát emberi ésszel nem felfogható motivációktól vezérelve öt évre szerződtette a Newcastle. Akik ugye milyen klasszul jártak Bowyerrel is. Jó, hát egyszer meccs közben fojtogatni kezdte Kieron Dyert, de ezek szerint az ilyesmit ott direkt szeretik.

Julio Baptista (Arsenal)
Szemtanúk szerint egyszer régen hasznos tagja volt a Sevillának (pl. tíz meccsre vetítve átlagban szerzett hat gólt), aztán elment Madridba, aztán, köszönhetően Jose "Nyifi" Antonio "Nyafi" Reyes honvágyának, Londonba adták kölcsön. Volt egy jó meccse (négy gól a Liverpool ellen a ligakupában) és huszonvalahány pocsék, látványosan és kínosan nem is értette, hogy egyáltalán mit játszik Wenger csapata. Hogy ennek ellenére annyit lehetett a pályán, amennyit, szomorú előjele volt mindannak, ami azóta történt az Arsenalnál (David Dein távozása, lecsúszás Riberyről, Henry és Fabregas várható eligazolása).

Bernardo Corradi (Manchester City)
Laziós fénykorában sem volt egy gólüzem, Valenciában Ranierivel együtt égett, Manchesterben pedig beleállt a földbe. Huszonöt meccs, három gól, gratulálunk és irány a Serie B, ahol régi, kedves harcostársad és barátod, az ugyancsak gólképtelen befejező csatár Marco Di Vaio is megtalálta a neki való helyet.

Michael Owen (Newcastle)

Arról nyilván nem tehet a nyomorult, hogy folyton kitöri a lábát, abban viszont hajlamosak vagyunk igazat adni a Newcastle elnökének, Freddie Shepherdnek, hogy Owen és az ügyeit intéző beosztottjai lehetnének kicsit lojálisabbak ahhoz a csapathoz - és annak szurkolóihoz -, amelyik drága pénzért kimentette őt Madridból, hogy aztán 2005. december 31-e óta arra várjon: ez a mindenki szerint nagyon tehetséges fiú az ígéretes első meccsek után újra produkáljon valamit. Félő, hogy Owenből már soha nem lesz az a futballista, akit annak idején az argentinok elleni őrületes gólja ígért. De rendes ember attól még lehetne.

Menedzser: Glenn Roeder (Newcastle)

A saját szurkolóik körében óriási népszeruségnek örvendő, mondjuk a Readingnél nagyságrenddel több pénzből gazdálkodó szarkák úgy játszottak végig egy bajnoki szezont, hogy egy pillanatra sem csillant fel a remény. A kupából megalázó módon eltakarította őket egy másodosztályú csapat - az UEFA-öntökönszúrásról pedig már volt szó. Tizenegy bajnokiból tíz nyeretlenül, öt hazai meccs gól nélkül - ez egy Newcastle-erősségű kerettel még akkor is nevetséges, ha potenciális kulcsemberek sora volt sérült a szezon nagy részében. Nem egy öröm lefikázni valakit, akinek a személyes sorsa enyhén szólva nem irigylésreméltó (Roeder túlélt egy agydaganatot) és a pálya szélén való viselkedésében sincs semmi különösebben ellenszenves. De a reményelen meccsek sora és a rémszéria, amit Roeder a Newcastle-lel produkált, és ami végül május 6-ai lemondásához vezetett, garantálja a helyét a K-válogatott kispadján.