Ezt a BL-döntőt felejtsük el minél előbb, szántsuk fel, sózzuk be és büntessük huszonöt botütéssel az említését is, valamint súlyosbítsuk a büntetést az inkvizítorok által bemutatott legkegyetlenebb kínzásokkal azok számára, akik a Benítez nevet még egyszer szájukra veszik. Mi, akik úgy tudjuk, hogy a futball egy szép, kreatív és látványos sport, hatalmas csalódottsággal és a játékba vetett minden bizalmunkat elvesztve bámultunk magunk elé tompán, majd az összes létező felekezet minden jelentősebb átkát a résztvevőkre zúdítva meghoztuk az este legjobb döntését és elmentünk aludni.
Benítez még annál is nagyobb sutyerák volt, mint amit beharangoztunk, lévén arra azért senki nem számított, hogy egy szem csatárral küldi harcba csapatát egy olyan mérkőzésen, ahol szinte egészen biztos volt, hogy ellenfele gólt fog szerezni. Minő véletlen, jött is a gól (amolyan tipikusan Inzaghi-féle, más szóval röhejes), ám Rafa úgy határozott, vár egy fél órácskát a változtatással, hátha megszánja csapatát a Milan és öngólt vét, esetleg kiállíttatja magát valaki, vagy netán eljön a végítélet órája és a feltámadó szeretteiknek megörülő milánói hátvédek között sikerül a gólszerzés.
A kétségkívül aktívabban kezdő Liverpool a mezőnyben uralta az első félidőt, ám jelentős helyzet kialakítására nem voltak képesek. Ennek oka pedig roppant egyszerű volt: hiába küzdött meg többször is eredményesen a labdáért Gerrard, vagy kapott használható passzt a szélre kihúzódó Kuyt, nem volt kinek centerezniük, mert középen csak Nesta és az egyébként pályafutása talán leggyengébb meccsét játszó Maldini tartózkodott. De sebaj, megvolt az áhított 0-0, a tévé előtt ülő nézők pedig amúgy is teljesen lezsibbadtak a meghívott stúdióvendégek látványától és hozzáértésétől, úgyhogy minden terv szerint haladt.
Egészen addig, amíg Pirlo szabadrúgásból vállon nem lőtte Inzaghit, Filippo pedig a tökéletesen önkéntelen mozdulatával annyira megzavarta a csemege-kategóriájú lövés irányába krumpliszsákként eldőlő Reinát, hogy azzal vezetéshez juttatta csapatát. A szünet előtt esett gól felébresztette a felvezetésként elfogyasztott rengeteg sör, valamint a csapnivaló színvonal miatt már szunyókáló szurkolókat, akik hovatartozásuktól függetlenül megállapították, hogy most lesz jó a meccs. A Milan szimpatizánsai ellentmondást nem tűrően jelentették ki, hogy szarrá lesz kontrázva a már egyébként is térden lévő ellenfél, míg a Liverpool szurkolói a padról nagy terjedelemben lelógó Crouch becserélését és végeláthatatlan ívelgetést vártak csapatuk hátrányba kerülésétől, ami természetesen gólokban materializált eredményt hoz majd. Ám Benítez másként gondolta, neki tökéletesen megfelelt a szűk vereség és rendületlenül fejtette tovább az ölében lévő keresztrejtvényt.
"6 betű, angol válogatott csatár, C-vel kezdődik, segíts már, bazeg" szólt a spanyol mester segítőjéhez a 75. percben, majd amikor megtudta, hogy a mellette kettővel ücsörgő langaléta srácról van szó, azon melegében be is cserélte. Ha mindezt a szünetben teszi meg, játékosainak lett volna idejük megszokni, hogy eggyel kevesebben vannak a középpályán és nem próbáltak volna droid módjára vonalban helyezkedni, amikor csak annyi dolguk lett volna, hogy valamelyikük irgalmatlanul felrúgja a lendületből érkező Kakát. De ők nem, a brazil pedig legkevésbé sem meglepő módon tökéletes passzal ugratta ki Inzaghit, aki sokkal meglepőbb módon nem volt lesen, nem lőtte a ziccert a kapusba, sőt, kiváló ütemben rúgta el a labdát Reina hasa alatt. Ezzel Inzaghi, akit akkor láttunk utoljára (és először is), amikor sajgó vállal a gólját ünnepelte, a meccs hősévé vált, hiszen nem volt kérdés, hogy innen nincs visszaút a malac-kártyáját két éve már kijátszó Liverpool számára.
A Milan-szurkolóinak még jutott annyi, hogy összeszarhatták magukat Kuyt gólja után, mely lesgyanús szituációból született (a világ leglényegtelenebb kérdései között előkelő helyen végezne, hogy így volt-e, bár szerintünk igen), de már nem maradt idő semmi érdemlegesre. Győzött a Milan egy olyan meccsen, melyen a kezdőbe sem várt Pennant volt a mezőny legjobbja, a kapuk alig forogtak veszélyben, és a legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy a görög rendőröknek mennyi idő alatt sikerül földre vinniük a szokás szerint pályára rohanó idiótát. Nem ez volt minden idők legrosszabb döntője, mert volt már egy Milan–Juventus meccs is, amin nem csak a túlbuzgó szmókerek aludtak be, de az biztos, hogy a Milan szurkolóin kívül normális értékrenddel bíró ember nem állt fel elégedetten a tévé elől. Aki pedig a mai nap után fenntartja, hogy Benítez remek edző és igenis maradjon a Liverpool kispadján, az nem középszerű módon utálja a vörösöket, az angol focit és úgy nagyjából a labdarúgást, mint olyat. Ma egy kicsit egyébként mi is.
Utolsó kommentek