Azt gondolod, rohadt okos vagy? Azt gondolod, mindent tudsz a fociról? Vagy csak simán nagy a szád? Itt a fantasztikus lehetőség, hogy a Nou San Trafford rendkívül művelt szerkesztőinek is megmutasd, hogy náluk is több eszed van. Vegyél te is részt az első Nou San Trafford David Beckham IQ- és Futballteszten!

Válaszolj az alábbi húsz kérdésre, amelyek közt nagyon könnyű és nagyon nehéz is van, küldd el a helyes megfejtést a nousantraffordKUKACgmail.com címre, és drukkolj, hogy te legyél az első okos. Ha te vagy, akkor ugyanis kipostoljuk ide a blogra, hogy te egy intelligens ember vagy, aztán mutogathatod majd az irigy barátaidnak. Hajrá.

1. Ki volt az első magyar játékos, aki pályára lépett a Bajnokok Ligájában?
2. Mióta használnak számozott mezeket?
3. Kinek a nevéhez fűződik a valaha mért legerősebb lövés?
4. Milyen rekordot tart Peter Oforiquaye?
5. Hány rendező ország nyert focivébét?
6. Ki volt az első játékos, aki olyan kapuba lőhetett gólt, melyen háló volt.
7. Melyik ország rendelkezik a világbajnokságok történetében a legmagasabb rúgott gólátlaggal?
8. Mindenki ismeri a majdnem igaz Futballháború történetét, mely ha nem is kizárólag, de egy meccs körüli események miatt tört ki. Mely országok között?
9. Nem csak háborút, békét is hozott már focimeccs. 1967-ben a Santosszal haknizó Pelé két bemutató mérkőzése miatt kötöttek békét a mérkőzések idejére. Kik is?
10. A felsorolt csapatok közül melyik nyert veretlenül BEK/BL-t? Juventus, Ajax, Real Madrid, Bayern München
11. A csatár kicselezi a kapust, majd az üres kapu irányába lő, amikor berohan a lelátóról egy szurkoló és kibikázza a labdát. Mi a helyes játékvezetői ítélet?
12. Két játékosnak is megadatott, hogy 5 világbajnokságon szerepeljen. Az egyiküket mindannyian ismerjük magyar vonatkozása miatt, de ki a másik?
13. A világ összes első osztályú bajnokságát tekintve minden idők bajnoki góllövőlistáján az első tízben hány magyar játékos szerepel?
14. Melyik az a csapat, amely többször nyerte meg a BL-t (vagy elődjét. a BEK-et), mint saját nemzeti bajnokságát?
15. Egy Magyarországon is megfordult focista olimpiai bajnoki címet szerzett az elmúlt 15 évben, sőt, a döntőben gólpasszt adott. Ki ő?
16. Melyik világbajnokságon használtak először sárga és piros lapokat?
17. A 198 FIFA tagország közül melyik nem vett részt a 2006-os világbajnokság selejtezőiben? (Pontosítás: a rendező Németországon kívül.)
18. Miért nevezhetjük Pavel Nedved 1999-ben, Birminghamben szerzett gólját történelminek?
19. Melyik csapatnak szurkol Tony Blair?
20. Teddy Sheringham 40 évesen és 266 naposan lett a valaha volt legidősebb játékos, aki gólt szerzett a Premiershipben. De kit előzött meg?

(Amint valaki beküldi a teljes megfejtést, természetesen közzétesszük a helyes válaszokat)

"Végül is ketten maradnak
Isten és a labda"

Ideje röviden számba venni, hányféle is a futballista. Alapvetően négyféle. Aki tud és szeret (A), aki tud, de nem szeret (B), aki nem tud, de szeret (C), végül aki nem tud és nem szeret futballozni (D).

Az elsővel viszonylag egyszerű dolgunk van. Az A kategóriába tartoznak azok a sportemberek, akik amellett, hogy ihletetten érnek a labdához, egyúttal örömmel, szívesen, szórakozva és szórakoztatóan játszanak. Világklasszis csak e kategóriába tartozó játékosból válhat, igazi katarzist csak ilyen okozhat. Maradona, Puskás, Cruyff, Cantona, Sztojcskov, Szavicsevics, Rivaldo, Ronaldo, Drogba mind ilyenek, ilyen lesz rövidesen Messi és Rooney. Nálunk az utolsó ilyen AA kategóriás játékos Törőcsik volt. Tartozhat ebbe a kategóriába akár egy negyedosztályú futballista is (Esterházy Péter írja futballológiai alapvetésének, az Utazás a tizenhatos mélyére-nek legelső mondataiban: minden szintnek megvan a maga nívója, ez egy jól hierarchizált szakma, egy jó negyedosztályú játékos az egy jó játékos a negyedosztályban – pontos meglátás). Ennek a kategóriának van egy figyelemreméltó részhalmaza: azok a játékosok adják, akik tudnak és szeretnek is focizni, de a játék lényegének nem értik az összes alkotóelemét: a tagadhatatlanul legfontosabbon, az öncélon kívül a többit csak homályosan kapizsgálják. Ilyen AB kategóriájú játékos manapság Jay-Jay Okocha vagy Cassano, ilyen volt a közelmúltban Futre, Proszinecski vagy mifelénk Váczi Zoli. Miattuk is megtelik a lelátó, áruk az egekbe szökhet, mert minden edző kihívást lát bennük, azt gondolva: majd pont ő lesz, aki szabályosra csiszolja a gyémántot. De mégis örök ígéretek maradnak, belőlük sosem lesz aranylabdás, és szinte bizonyosan nem lesznek edzők: nem tudnának mit mondani a játékosoknak.

A D kategóriába tartoznak azok, akik nem is igazán tudnak, nem is igazán szeretnek játszani, de máshoz nem értenek. Ezért kicsit haragszanak a világra, frusztráltságuk többnyire kegyetlenségben és alattomosságban nyilvánul meg. Ők törnek ketté ígéretes pályafutásokat: egy James MacEveley nevű blackburni rúgta le évekre Cissét (a Rovers egyébiránt teli van ezzel a típussal, Savage, Tugay, brrr…), és bizony, ebbe a típusba tartozott évekig Materazzi, aki aztán annyira épp megtanult focizni, hogy most már lassan kezdje kicsit megszeretni is. Ezzel együtt ő az egyetlen kivétel, a kategóriák között nincs átjárás. Sokan emlékszünk Goikoetxeára, Duscherre, itthon a Véber Gyurit letaglózó diósgyőri Nagy Sándorra, a John Faxe Jensen és Wukovics Laci térdét egyformán szétrúgó Halmaira, vagy a tatabányai Udvardira, aki Törőt tette gallyra. Bárcsak elfelejthetnénk valamennyit. A D kategóriások feltűnés nélkül hagyják abba, egyszer csak nincsenek a csapatban, és kész. Az első osztályokban valahogy a spanyoloknál és a franciáknál ritkábbak, inkább a Calcio-t és a Bundesligát nézve szisszenünk fel gyakrabban. Ilyen a mai magyar focisták többsége.

Végre, végre, végre. Kevés jobb híre van az idei nyárnak a foci szempontjából, mint az, hogy a Reading edzőpályáján végre elkezdték tesztelni a Hawk-eye nevű szerkezetet. Már évek óta itt lenne az ideje, most mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy a vaskalapos FIFA minden tökölése ellenére megjelennek a modern technika vívmányai a focipályákon, és ettől mindannyiunknak jobb lesz.

Akinek a foci mellett a teniszre is van ideje, az már pontosan tudja, hogy mi az a Hawk-eye. Ezt a nyilván bonyolultan működő, viszont egyszerű és látványos eredményeket produkáló izét használják arra, hogy például Wimbledonban meg tudják mondani, bent volt-e egy labda, avagy sem. Ha valamelyik játékos nem ért egyet a bíró döntésével, kérheti, hogy ellenőrizzék, mit mond a Hawk-eye: csípte-e a labda a vonalat (teniszben ugye legalább ez kell ahhoz, hogy egy ütés érvényes legyen), avagy sem. A Sólyomszem pedig pillanatok alatt meg is mondja, vitának pedig többé helye nincs.

A fociban ugyan valamivel ritkább a vonalak körüli vita, mint a teniszben, viszont még így is bőven vannak olyan esetek, amikor a bíróknak a szemüvegnél sokkal többet segíthetne a Sólyomszem. Ezen gondolkodhatnak most Angliában is, ami különösen bátor tett egy olyan országban, amely egyetlen jelentős sikerét a futballban éppen egy ilyen vonalproblémának köszönhette. 1966-ban ugye azért lettek világbajnokok, mert Tofik Bahramov partjelző úgy látta, hogy a döntő 101. percében Hurst lövése a németek felső kapufájáról először a gólvonal mögé pattant, és csak utána vissza a pályára. A tudomány mai állása szerint az a labda szinte biztos, hogy nem volt benn teljes terjedelmében, így nem kellett volna gólt ítélni.

Úgy volt eddig az NST a német focival, ahogy az átlagember a szadó-pornóval: rápillantunk, mert mégiscsak izé, aztán elkapcsolunk, mert annyira azért mégsem izé. Elismerően bólogattunk a Ballack – Zé Roberto – Lucio fémjelezte Leverkusen BL-döntőbe jutásakor, de lefogadjuk, hogy nyájas olvasóink is inkább csak Zidane gyertyából lőtt gólja miatt emlékeznek arra a meccsre. Aztán tetszett nekünk az elmúlt két évben a Werder is, akik idén például (nagyon) kevés híján kiejtették a Barcát a bajnokok ligájából, és természetesen figyelemmel kísérjük a németországi magyarok pályafutását is, közülük is kedvencünk a Hortobágy Gepárdja, Dombi Tibcsi, akit anno azzal a szöveggel küldtek el a Frankfurttól, hogy zavarja az edzéseket.

De vissza az eredeti témához, sajnos nekünk balatoni kötődésünk miatt Németországról Hans-Jürgen ugrik be, amint fehér zoknijára felrántja a bőrszandált és Bayern-mezben parádézik a rablósoron. A müncheniek mellett pedig mi sem mehetünk el szó nélkül, hiszen hiába nem ők nyertek idén, a német focit azért legtöbbünk velük azonosítja. Az már lelkünk sötétségének fokmérője, hogy a szimpatikus és elismerésre méltó Scholl–Lahm–Zé Roberto vonallal, vagy a kevésbé szimpatikus, ám szintén sztárokból álló Kahn–Effenberg– Basler tengellyel tesszük–e ezt.

A 2006-07-es szezon érdekesen alakult a müncheniek számára. A bajnokok ligájában veretlenül végeztek a csoportjuk élén, (a Sportingot és az Intert is kopaszra verték idegenben), aztán jött a Real elleni, idegenben lőtt góllal kiharcolt továbbjutás (ki ne emlékezne Van Bommel sűrű lófasz-mutogatással ünnepelt madridi góljára), majd április 11.-én beütött a ménkű: a reményt keltő milánói döntetlen után saját pályájukon gyalázta gyepbe őket a Milan. És itt valami eltörött. Vereség a Stuttgarttól, majd otthon a Hamburgtól, így nemhogy a bajnoki címvédés nem jött össze, de idén csak az UEFA kupában láthatjuk majd őket.

Mit mondana a kezdő focibuzi a vasárnap esti Copa América döntőről? Természetesen azt, hogy a brazilok köpve a tradícióikra és a szép focira hatékony egységként felőrölték és szétverték Argentínát. És mit mondana a haladó focibuzi? Hogy éppen ez a Brazil teljesítmény volt az a bizonyos szép játék, amely miatt érdemes leülni a tévé előtt este tizenegykor is.

Egy dolog valóban hiányzott a brazilok döntőbeli játékából: a kiemelkedő egyéni teljesítmény. Sőt, még ez sem egészen igaz, hiszen a csapatból többen is a tökéleteshez közeli szinten játszottak, csak ollózások, sarkazások, esernyőcselek és egyéb, valóban látványos, ám egy nemzetközi torna megnyeréséhez teljességgel szükségtelen technikai bravúrnak nem volt helye a pályán. A passzolás művészetét – és arról ne kelljen már vitát nyitni, hogy ennek a játéknak ez a lényege, nem pedig a csel – ezek a sokszor megkérdőjelezett, hogy azt ne mondjuk lenézett brazil játékosok a lehető legmagasabb szinten űzték. B csapat, hát már hogy lenne ez B csapat.

A kezdő focibuzi még azzal is megpróbálna érvelni, hogy a döntőben a tornán addig csodálatosan játszó argentin válogatott csődöt mondott, és ez nagyon megkönnyítette a brazilok dolgát. Az igazság azonban az, hogy egyetlen egy argentin játékos mondott csak csődöt, pechükre viszont éppen a legfontosabb Riquelme. Ideje lenne most már a világ edzői karának is észrevenni, hogy ez a szomorú nézésű csávó nem az, akire az igazán fontos meccseken lehet számítani. Szezon közben elvezetgetni egy Boca Juniorst, az megy neki, amikor viszont kezdődik az emelkedő, egyből elbújik a mezőnyben. Argentínában nem olyan a közvélemény, hogy megengedje Riquelme kihagyását a válogatottból, pedig amíg ő a csapatban van, pláne ha az egész rá épül, mint most is, nincs sok keresnivalójuk komoly tornákon, ez most végérvényesen eldőlt.

Rafael Marquez, Mexikó csapatkapitánya péntek reggel arra ébredt, hogy furunkulus-szerű képződmény ütötte fel a fejét seggének bal partján, vészesen közel az aranyeréhez. Ez bizony nem tréfadolog, komoly szövődményei lehetnek, súlyos esetben akár amputálhatják is a szóban forgó testrészt, így orvosai tanácsára Rafa nem kockáztatta meg a Copa América kisdöntőjében a pályára lépést.

Ezzel igazából már magunktól is rájöhettünk, hogy mekkora erőfeszítés várható a zöldektől, de Sanchez főnök még erre is ráduplázott, hogy biztosan senki ne maradjon otthon szombat este a harmadik helyről döntő mérkőzés miatt. Kijelentette ugyanis, hogy az ő legfontosabb feladatuk idén a Golden Cup volt (a döntőben vereség az USA akkor még teljes vértezetben pompázó gárdájától), ide meg csak azért jöttek, hogy ha lehet, eljussanak a legjobb négyig. Jó, hogy nem azzal jött, hogy beszáll ő is egy félidőre…

Ezzel szemben Uruguay úgy kezdte a meccset, hogy szemernyi kétségünk nem maradt, számukra igenis értékkel bír az a bizonyos bronzérem. Elsősorban aktív baloldaluknak köszönhetően (Pereira és Garcia beadásai révén) többször helyzetbe kerültek, rögtön az első percben Abreu szép kapáslövése süvített el a mexikói diszkókirály kapuja mellett, majd a 21. percben megint ő veszélyeztetett, ám ezúttal már sokkal sikeresebben, hiszen a védőjét túlugorva bebólintotta a természetesen ismét balról érkező centerezést. Ennyi noszogatás arra elég volt Mexikó számára, hogy egy kicsit előrébb merészkedjenek és néhányszor el is jutottak a kapuig, Morales például parádés kapáslövéssel kínálta meg Carinit, majd következett a mérkőzést eldöntő momentum.

Mi, akik térdre borultunk a chilei Suazo emelős gólja után, Messi ma hajnali gólját látva olyan mozdulatsort mutattunk be, amilyet pitymallatkor csak nagyon részegen szoktunk. Leírhatnánk ezredszer, hogy ügyes, tapad hozzá a labda, szélvészgyors, csodálatosan passzol és higgadtan dönt a kapu előtt, ráadásul parádés százalékkal meg is tudja csinálni azokat a dolgokat, amik földi halandónak talán eszébe jutnak, de csak mókás bukdácsolás kerekedik ki a megvalósítási kísérletből. Aztán jöhetnénk azzal, hogy pofátlanul fiatal, mégis bátran lehet köré építeni a világ elitjébe tartozó klubcsapat és válogatott taktikáját, amit ebben a korban csak nagyon kevés játékosról lehet és lehetett elmondani. Most, hogy éhgyomorra letérdeltünk és megszeretgettük Messit, ejtsünk néhány szót csapattársairól is, hiszen egyáltalán nem meglepetésre Argentína Mexikó kárára bejutott a Copa América döntőjébe.

Tette mindezt egy olyan mérkőzésen, ami azért annyira nem volt egyoldalú, mint amennyire az eredmény alapján tűnik. Mexikó kétszer is eltalálta a kapufát és a vezetést is csak a percekkel a szünet előtt szerezte meg Argentína – méghozzá a torna során meglepően sokat bizonytalankodó Heinze akrobatikus góljával. A második félidőre már a vezetés tudatában higgadtan és roppant precízen játszó argentinok jöttek ki, Messi felejthetetlen gólja után öt perccel Riquelme (mit sem törődve azzal, hogy bekerült az NST köcsögválogatottjába) belőtte ötödik gólját is, és így már csak eggyel van lemaradva a listát vezető Robinho mögött. Már lassan kipállik a szánk Messiék folyamatos szopásától, de muszáj megjegyeznünk, hogy ez a csapat tökéletes elegye a rutinos, megbízható csatalovaknak és a zseniális ifjoncokna. Egy emberként fossa most tele a gatyáját Brazília komplett lakossága.

A Spanyolországban játszó macskajancsikkal, jancsibohócokkal, lusta disznókkal és egyszerűen csak tehetségtelen hülyékkel zárjuk az európai fociszezon áttekintését. 

Pablo Cavallero (Levante)
Vannak az életben kellemetlen munkák, pöcegödröt tisztítani például ilyen, de nem sokkal jobb egy spanyol kiscsapat cserekapusának sem lenni. Viszont még a társadalom ilyen számkivetettjeként is meg lehet őrizni legalább valamennyit a méltóságunkból, ami sajnos Molina idei állandó cseréjének nem sikerült. A néhány éve még a rákot is legyőző első számú kapus a bajnokság 38 meccséből 33-on védett, és mindössze 39 gólt kapott, ami egy Levante-szintű védelemmel az ember előtt kifejezetten szép teljesítmény. Az argentin Cavallero a maradék öt meccsen képes volt 14-et beszedni, hogy a kiállítását már ne is említsük. Soldado, Kepa és van Nistelrooy egyaránt mesterhármast rúgtak neki, ha jól látjuk tavsszal már nem is kapott egyetlen percet sem. És ez az ember a ’98-as és a ’02-es argentin keretben is benne volt. Kár, hogy nem hagyták játszani.

Oleguer Presas (Barcelona)
Nagyon jó dolog a legjobban focizó katalán közgazdásznak lenni, a legjobb közgazdász katalán focistának meg pláne. Az viszont elég szomorú, hogy Európa egyik legjobb csapatában ennyi elég is ahhoz, hogy valaki rendszeresen szerepelhessen a hátvédsorban. Frank Rijkaard becsületére legyen mondva, idén már csak akkor játszatta a lelkes antiglobalista publicistát, amikor tényleg muszáj volt, ám Oleguer még így is képes volt jóvátehetetlen károkat okozni csapatának. Ha a Madrid ellen nem állíttatja ki magát nevetségesen, talán bajnokok lehettek volna. Ha az Espanyol ellen kicsit jobban védekezik, talán szintén. Mivel eladni soha nem fogják, a Barcelona drukkereinek egyetlen esélye, hogy ez a kétballábas pancser foci helyett inkább a tudományos életet választja, nekifut egy Phd-nek, bármi, csak takarodjon.

Fabio Cannavaro (Real Madrid)
Egyszerűen nem értjük, hogy miért tartják sokan sikernek Cannavaro első madridi idényét. A csapat bajnokként több gólt kapott, mint a második és a harmadik helyezett, és ezért bizony valaki felelős. Casillas nem, Sergio Ramos még kevésbé, hát akkor kire mutogassunk, ha nem az emberre, akit azért szerződtettek, hogy vezesse a hátvédsort? Persze Calderónéknak lehetett volna több eszük, hiszen nyilvánvaló volt, hogy vébégyőztesként Cannavaro csak levezetni ment Madridba, amíg a Juve vissza nem jut a Serie A-ba. Talán jövőre még marad egy kicsit lazsálni, de hogy utána húz vissza Olaszországba, arra mérget veszünk. 16 sárgalap, két meccsen kettő is belőlük, számtalan tahó falt - jobb is lesz a Madridnak nélküle.

A hangulat nem rúg gólokat - Lionel Messi, válaszul a World Soccer kérdésére, hogy vajon az Anfield Road népe által teremtett "elképesztő hangulat" miatt esett-e ki a Barcelona a BL-ből.

Négy meccsen 22 gól több, mint parádés teljesítmény, be is fogjuk a szánkat fikázásilag. Hogy a színvonal nem volt olyan magas, mint a gólok számából gondolhatnánk, azt úgyis csak azok tudják, akik heveny insomniás tüneteket mutatnak, vagy leülnek megnézni akkor is a meccsek ismétlését, ha tudják az eredményeket. Na és a gólok?! Dios mio, volt köztük néhány olyan, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül. Személyes kedvencünk Uruguay második találata Venezuela ellen, félreértések elkerülése végett a lenyűgöző balos kifli elkövetője nem Recoba, hanem a Celtát erősítő Pablo Garcia. Igen, jól látod, ő az a roppant csúnya védekező középpályás, aki egy évet a Realban is eltöltött, mielőtt kivágták volna, mint a gerelyt. Uruguay egyébként kifejezetten jó meccset játszott a hazaiakkal, a 4-1 ellenére szinte végig nyílt volt a csata és ugyanúgy jár a gratuláció Venezuelának is nem csak azért, mert versenyben volt sokkal erősebb riválisa ellen, hanem története messze legjobb Copa América szerepléséért is. És a bírói segítségekről most nagyvonalúan hallgatunk, ünnepet rontani akarnánk a legkevésbé.

Ha már a szép gólok köré építjük beszámolónkat, szintén érdemes megemlíteni az agyonvert chilei csapat szépítő gólját, Suazo bőr-löbbölés kombóját látva értetlenül rázzuk a fejünket, miért nincs még a seggig érő homlokú támadó Európában (a mexikói Monterrey játékosa). A csodálatos emelés egyébként semmit sem számított a végkimenetelt illetően, Brazília ugyanis közepes játékkal is bucira verte a gyenge védelme miatt teljesen esélytelen Chilét. Robinho gólkirályi címre tör, már hatnál jár és a versenyben lévő csatárokat meggyőzően utasítja maga mögé. A további esélyek latolgatásakor ne felejtsük el, hogy a brazilok az eddigi egyetlen fajsúlyosnak mondható ellenfelüktől simán kikaptak, a resztli leaprítása pedig még arra sem elég, hogy a roppant kritikus hazai sportsajtót maguk mellé állítsák.

Arra viszont igen, hogy a négy közé jussanak és a szintén elég nehezen formába lendülő Uruguay ellen megkíséreljenek a döntőbe jutni. A két csapatot mindenképpen az elődöntőbe vártuk, más kérdés, hogy sokkal simább utat vízionáltunk mögéjük, mint amin valójában végigbukdácsoltak. Az uruknak a negyeddöntő volt az eddigi egyetlen jó meccsük, egy darabig úgy nézett ki, hogy a csoportjukból sem jutnak tovább, míg Brazília szintén az egyenes kieséses szakaszban mutatta meg először igazán, hogy B-csapatának is ellenállhatatlan a támadó szekciója - legalábbis ebben a mezőnyben. Mi azért várunk egyértelműen brazil továbbjutást, mert a nyár közepén marha jó lenne leülni egy Brazília-Argentína tétmeccs elé.

A Mexikó-Paraguay meccs a második percben eldőlt, amikor Bobadilla kapus seggfej-mód felrúgta a rajta túljutó csatárt, amiért egyrészt kiállították, másrészt büntetőből a vezetést is megszerezte Castillo. Az első félidő fennmaradó részében meglepően bátran mentek előre a hátrányban lévő paraguayiak, több lehetőségük is volt. Közben viszont Mexikó számtalan kontrájából kettőt is sikeresen kihasznált, így már az első félidő után három gombóccal a torkukban mehettek pihenni a piros-fehérek. A második játékrészre így már nem maradtak nagy kérdések, az egyik oldalon nem sikerült a szépítés, a másikon viszont az utolsó tíz percre fordulva még háromszor mattolták az erejével teljesen elkészült ellenfelet. Mexikó egy reálisan nézve értékelhetetlen meccsen bejutott a legjobb négy közé és minden bizonnyal feltett szándéka, hogy Brazília után a torna másik nagyágyúját is megverje.

Az említett másik nagyágyú pedig egy félidőnyi fogáskeresés után annak rendje és módja szerint simán megverte Perut. Riquelme a két évvel ezelőtti önmagát idézve gyönyörű gólokat lő, miközben csodálatos gólpasszokkal tömi csapattársait, így Robinho mögött második a góllövőlistán, a kanadai táblázatot pedig minden bizonnyal ő vezetné, ha lenne hivatalosan ilyen statisztika. Az argentin támadó háromszögnél (Riquelme - Messi - Tévez) jelen pillanatban nagyon nehéz erősebbet kiállítani, de a meglepően gólerős Mascherano és Cambiasso is hozzáteszi a magáét az eddig parádésan működő csapatjátékhoz, amely négy meccsen 13 szerzett és mindössze 3 kapott gólt eredményezett. Nyilván egy ennél erősebb mezőnyben könnyebb lenne lemérni a csapat valódi erejét, de hogy most ránézésre ők a világ legjobb válogatottja, azt talán még azok sem vitatják, akik egyébként nem elkötelezett rajongói a gauchóknak.

Megismétlődik tehát a világbajnokság nyolcaddöntője ezen az ágon, biztosak vagyunk benne, hogy arra a meccsre sokan emlékeznek, hiszen ott esett ez a gól. Akkor egyébként a meglehetősen flegma argentínok köcsög módon csalták a játékot a vezetés megszerzése után, így a sors egy figyelmeztető jellegű hosszabbítással büntette őket (amiből szintén nem sikerült levonni a megfelelő konzekvenciákat, lásd Argentína-Németország). Mexikó masszív védelmében (eddig összesen egy gólt kaptak) és ellenfele nagyképűségében bízhat, mi pedig abban, hogy a tinédzserkort Messi születésekor maga mögött hagyó Blanco ismét bemutatja a Blanco-cselt.

Megvert minket a sors, két jóslatunk közül az egyik jó lett volna, ha igaz, a másikban pedig jobban szerettünk volna tévedni. Előző okoskodásunkban azt mertük állítani, hogy minden bizonnyal sok gól esik majd a Copa América utolsó csoportkörében, ami igaz is volt - az első meccsre (Bolívia - Peru 2-2). A maradék öt viszont átlagban sem hozott egy egész gólt, hogy szakadnának háromba a felelősök. Abban viszont sajnos teljesen igazunk volt, hogy néhány csapat már csak az egyenes kieséses szakaszt tartja szem előtt, ami tényleg mutatós lábkapkodásban, alibizésben és dögunalmas meccsekben manifesztálódott. A többi meccs tényleg annyira csapnivaló volt, hogy mentálhigiénés okokból inkább be sem linkeljük az összefoglalóikat. Bár az utolsó körben mutatott játéka alapján senki nem érdemel továbbjutást, információink szerint mégsem zavarják haza a résztvevőket gondolkodni, hanem megtartják a negyeddöntőket, amelyek az alábbi párosításban kerülnek lebonyolításra.

Q1 Venezuela - Uruguay
Sorsolni tudni kell. Mit ad István, pont a házigazdák csoportjának győztese játszik a legggyengébb harmadikkal, micsoda vakszerencse, a mindenségit neki! Venezuela meg is lovagolta annak rendje és módja szerint, az meg már csak hab a tortán, hogy ismét csoportbeli riválisával, az eddigi három meccsén 1 (azaz egy) gólt begyötrő Urugay-jal meccsel a négybe jutásért. Az utolsó körben pont egymás ellen játszottak gólnélküli döntetlent egy olyan mérkőzésen, amelyen pontosan tudták, hogy ezzel az eredménnyel mindketten továbbjutnak és jó eséllyel egymás ellen folytatják az egyenes kieséses szakaszban. Venezuela története legnagyobb sikerét San Cristóbalban 40.000 szurkolója előtt kívánja elérni, amihez az eddig látott Uruguay maximum  asszisztálni fog tudni, ezért is bízunk benne nagyon, hogy Recoba visszatérése a helyes útra tereli őket. Ugyanakkor reméljük, hogy a Copába ölt 1 milliárd dollárból kizárólag stadiont és utakat építettek, másra már nem maradt pénz (vagy hogy kell ezt szépen megfogalmazni, khm).

A nyár eleji európai átigazolási szezon kifejezetten izgalmasan indult, és bár bankot még senki sem robbantott (Kaká és Lampard, a két legnagyobb kilőhető trófea még a helyén van), azért bőven van miről beszélni. De most nem Henry Barcelonába igazolásáról fogunk írni, bár van róla véleményünk (zseniális PR-húzás a katalán igazgatótanács részéről, melynek eredményeként a Barça-drukkerek már nem arról beszélnek, amiről kéne, tehát hogy mitől bukott ekkorát idén a csapatuk, hanem hogy mi lesz jövőre ennyi csodás játékossal egy rakáson), sem Fernando Torres liverpooli kalandjáról, pedig hát arról is (bár majd’ mindenki azt hiszi, hogy a srác nem csak óriásit bukik majd Angliában, hanem magával rántja Rafa Benitezt is, mi csakazértis azt mondjuk, hogy minden épeszű számítás ellenére az ifjú primadonna összeszedi magát, és kulcsjátékosa lesz a Poolnak). Még Eriksson újabb angliai kalandjáról sem szólunk most egy szót sem, pedig arról aztán végképp lenne mit (hét nem tettél meg elég angolt szomorúvá, te szemét???).  Most Fabio Capello kirúgásáról lesz szó, mert ez a történet nem csak egy edző vagy egy csapat néhány pillanatáról szól, hanem a foci legfontosabb, hogy azt ne mondjuk filozófiai mélységű kérdéséről, a szép játék (a Nike nyelvén jogo bonito) mítoszáról.

A 2006-2007-es volt Capello második szezonja a Real Madrid kispadján, és szinte teljesen úgy végződött, mint első, 1996-1997-es kalandja: a pályán vérrel és verejtékkel megöntözött eredmények után a szerződés felmondásával. Capello mostani kirúgásának – mert ne álltassuk magunkat, itt nem békés elválásról volt szó, az olasznak esze ágában sem volt felállni – a futballfilozófiain kívül volt néhány másik oka is. Az elődjénél, Florentino Galáctico Peréznél lényegesen kispályásabb, ám sokkal nagyobb szájú elnök, Ramón Calderón, valamint a játékosként megkérdőjelezhetetlenül eredményes, sportigazgatóként azonban van Niestelrooyt leszámítva csak mellényúló Mijatovics egyaránt nehezen viselték, hogy beosztottjuk többet tud a szakmáról, mint ők ketten együttvéve. Capellónak azonban végső soron mégis azért kellett felállnia, mert a Bernabéu közönsége és a klub vezetősége egyaránt úgy gondolták, hogy a Real Madridnak nem csak nyernie kell, hanem minden három pontot szépen és elegánsan is kell megszereznie.

Aki folyamatosan nézi a spanyol meccseket, könnyen gondolhatja, hogy a világon a legsanyarúbb sorsa a klubelnököknek van. A meccseken a díszpáholy mutatja a legsiralmasabb képet: egykedvű, unott arcú, pecsétgyűrűs férfiak közömbösen merednek maguk elé, a legnagyobb hőségben is szigorúan sötét öltönyben és nyakkendőben, véletlenül se szólva felturbózott középkorú asszonyaikhoz vagy a mellettük ücsörgő rivális klubelnökhöz. A pályán zajló események szemmel láthatólag teljesen hidegen hagyják őket, nekik mindegy, hogy kapja vagy rúgja a gólt a csapatuk, a világfájdalomtól képtelenek szabadulni; nyilván halandó drukker számára elképzelhetetlen gondok nyomasztják őket. Nem tudom, miért, mire ez a karót nyeltség: talán valami rosszul értelmezett udvariasság? Van valamilyen íratlan közmegegyezés, hogy VIP páholyban ülő gólnak nem örülhet, elismerően nem csettinthet, izgulni nem izgulhat, tizenegyesnél nem kurjanthatja el magát?

Akárhogy is, rettenetes látni, hogy micsoda kimódolt merevség árad belőlük. Javaslatom a következő: először is: a meccsek kezdődjenek rituális koccintással, legyen alkoholteszt a páholy bejáratánál, és kelljen minimum két deci bornyi szint a bebocsáttatáshoz. Másodszor pedig díszpáholyban mindenki csak valamelyik csapat mezében ülhet: domborodjon csak a pocakon a szponzornév, látszódjék az elkötelezettség! A fukszokat meg lehet kívülre tenni.

Érdekli önt a futball? Nem tud aludni, ha nem értesül a lehető leghamarabb a nyári átigázolási szezon összes alaptalan és hisztérikus pletykájáról? Vagy esetleg a tényleg igaz hírekről? Akkor pont önnek készül az Index vandonatúj blogja, az Átigazolások. Fogyassza szeretettel!

Lement két karika a csoportmeccsekből, világraszóló meglepetésekkel egyelőre nem találkozhattunk (azt a valószínűtlen esetet leszámítva, ha valakit meglepett volna a brazilok leégése Mexikó ellen), volt viszont néhány kiváló meccs, parádés egyéni teljesítmény és persze szép számmal gólok is. Többé-kevésbé már képet kaphattunk a jelenlevők játékerejéről, elszántságának mértékéről, sőt, tulajdonképpen kialakult a negyeddöntők mezőnye is, szinte már csak a továbbjutók sorrendje és a az egyetlen kieső harmadik személye maradt kérdéses. Az alábbiakban néhány morzsa a Copa América eddigi tapasztalatairól.

A büdös francért utálnak minket ennyire a szervezők?! Persze, nyilván elsősorban Dél-Amerika szája ízéhez igazítják az esemény programját, de akkor is szemétség, hogy ha a brazilokat vagy az argentínokat akarom élőben nézni, akkor délután le kell dőlnöm, hogy fitten ébredhessek hajnalban. Egyszer már játszhatnának igazán ők is a némileg szimpatikusabbnak mondható éjféli időpontban.

Ha már szóba kerültek a Copa legerősebb csapatai, állapítsuk meg, hogy Argentina hozza azt, amit vártunk tőle a keret erejéből adódóan. A brazilok meg pont fordítva. A két csapat teljesítménye közötti különbséget nem tudjuk másnak betudni, mint hogy míg a kék-fehérek keretéből négyen is bekerültek az NST-szezonválogattjaiba, addig a brazilok mindössze két embert delegáltak a szupercsapatokból a Copára. Ezen kívül állapítsuk meg, hogy Argentína hűvösen magabiztos, ha nem lesznek megint olyan hülyék, mint a vébén, akkor mi rájuk fogadunk. Meg egyébként is.

A torna menetrendszerű kellemes meglepetése Paraguay, akik már biztos résztvevői az egyenes kieséses szakasznak. Először Kolumbiát apró gólokkal megzavarva, majd véresre kontrázva verték félholtra, az előző körben pedig tökéletes érdemtelen győzelmet arattak az amerikaiak ellen. A gringók kétszer hibáztak az ötös vonaláról, szertelenségükért büntetésül ritmusban lekontrázták őket a paraguayiak, Cabanaz szerénytelen bőséggel ontja a gólokat, Roque Santa Cruz pedig vagy magára talál éppen, vagy esetében az elsült kapanyélről kell beszélnünk. Kicsit félve ismer be ilyesmit az ember, de nekem kifejezetten tetszik az amerikai csapat játéka, de ezért még nem osztanak továbbjutást.

Előre szólunk, hogy a brit kultúra nagy hagyományaihoz - A papagáj-jelenet nincsen benne - igazodva válogatottunkban nincsen benne az a játékos, aki a legtöbb egyéni elismerést kapta a szezon végén. Pedig valamikor január-februárban, mitagadás, már mi is beálltunk üvölteni a farkasok közé és megmondtuk mindenkinek, aki kérdezte (vagy nem kérdezte), hogy bizony igen, ez a Cristiano Ronaldo, ez egy óriási dolog. Gyors, technikás, gólokat lő, és mint az az igazán nagy formátumú labdarúgók (és más művészek) esetében is megtörténik, az ember már a hülyeségeit is a zsenialitás nélkülözhetetlen alkotórészének kezdi látni. De C. Ronaldo legutolsó hetei olyan vacakul sikerültek, annyira ugyanazt az öncélú, kritikus pillanatokban hasznavehetetlen hisztibabát hozta, mint tavaly meg tavalyelőtt, hogy egyszerűen kiábrándultunk. Egy igazságos világban összteljesítménye alapján persze beférhetne a kezdőbe, de mi másvalakibe helyezzük bizalmunkat, mindjárt kiderül, hogy miért. A világ pedig a legkevésbé sem igazságos.

Edwin Van der Sar (Manchester United)
Hat év botorkálás után Alex Ferguson 2005 nyarán belátta, hogy azok az idők már elmúltak, amikor világklasszis kapus nélkül meg lehet nyerni a Premier ligát (mint az 1999/2000-es szezonban, amikor az egyaránt tartalékkapus-jellegű Raimond van der Gouw és Mark Bosnich váltogatták egymást - és a csapat összesen háromszor kapott ki a bajnokságban). Vagy egy tehetséges, de teljesen megbízhatatlan idegbeteggel (mint 2000/2001-ben, amikor a később méltán kiröhögött Fabien Barthez első szezonjában tizennéggyel kevesebb gólt kapott a MU, mint az előző szezonban). Állítólag kétmillió fontba került Van der Sar, tehát kb. annyiba, mint mondjuk Carrick - a futball szempontjából szinte teljesen felesleges - bal keze. Az ilyesmit nevezzük jól elköltött pénznek: a holland gyakorlatilag soha nem hibázik, a nyugalom és a feszült győzniakarás tökéletes elegyét sugározza, kiválóan kezeli a labdát lábbal is, sorsdöntő bravúrjai vannak (lásd a City elleni, bajnokságot érő tizenegyes-védést), ráadásul szerintünk cuki is. Kulcsfontosságú embere volt a MU bajnoki címének.

Michael Essien (Chelsea)
Az ilyen szezonvégi válogatottakkal mindig az a szopó, hogy ha meg akarjuk őrizni komolyságukat, kénytelenek vagyunk négy hátvéddel felszerelni őket, lévén napjainkban viszonylag ritkák a WM-rendszerben futballozó csapatok. Idén José "Kutyásember" Mourinho sietett az álomcsapatok összeállítóinak segítségére azzal, hogy a szezon jó részében valahogy képtelen volt a világ legtöbb pénzéből összerakott keretéből egy olyan védelmet kiállítani, amiben csak hátvédek szerepelnek. Ha nála lehetett jobbhátvéd a Premiership meghatározó figurájává emelkedett ghánai fiatalember, akkor nálunk is lehet (egyébként Gary Neville-nek kéne lennie, aki élete legjobb formájában játszott, amíg meg nem sérült, de azért ne őrüljünk már meg). Essien tényleg univerzális futballista, aki nemcsak hogy halálra dolgozza magát a meccseken, de rendelkezik azzal a ritka képességgel is, hogy meg is nyerje - vagy minimum ikszre hozza - őket. Egy ideje keresgéltük már az új Roy Keane-t, hát tessék, megvan.

Ricardo Carvalho (Chelsea)
Sokáig nem soroltam az igazi klasszisok közé, de idén akkora tanár volt, hogy abszolút megtörtem. A saját tizenhatosról Drogbának küldött ballisztikus indítások, az előretörések, cselek, az ütempasszok, a nemcsak szöglet után, hanem akár átlövésből elért gólok mind azt a letűnőben levő korszakot idézik, amikor a középső védők még mást is csináltak a pályán, nemcsak egy merő frászban várták a saját térfelük közepén, hogy melyik fennragadt szélsőhátvéd helyén kezd el futni a labdával valaki. Valahogy úgy vagyok vele, hogy RC idei legjobb meccsei (pl. a Liverpool elleni BL-odavágó) alapján kicsit jobban el tudom már képzelni, milyen lehetett a pályán Franz Beckenbauer.

Uhrin Benedek egyáltalán nem tud énekelni. Ez nem zavaró egészen addig, amíg nem jelentik be, hogy a fél éve várt, jövő csütörtökön esedékes bécsi koncert előtt ő lesz a special guest. Akkor bosszús leszek, mert lenyomják a torkomon, pedig mocskosul nem vagyok rá kíváncsi.

Horti Gábor agyatlan baromságai sem zavartak soha, mert sem Bundesliga kettőt, sem MLS-t nem nézek, csak ha már a Discoveryn is olvadó jéghegyeket, vagy űzekedő gibbonokat mutogatnak. Tudom, hogy van, akit kifejezetten szórakoztat, meglátásom szerint ők azok, akiket egyébként semmilyen szinten nem érdekel, hogy mi folyik a pályán. A Copa Américán viszont az a helyzet, hogy kialszanak a fények, morajlik a közönség, erre feltűnik a színpadon Uhrin Benedek és ha tetszik, ha nem, belekezd abba, amit ő tud. Neked pedig fáj, fáj és fáj!

A tegnapi Kolumbia–Paraguay meccs után az idióta, kretén és seggfej jelzők mellé bátran biggyesszük oda az orbitális parasztot is, hiszen csak egy igazi vadbarom csinál viccet a 94-es vébé után meggyilkolt Andrés Escobar halálából. Aki pedig egy meccs alatt ezt kétszer is megteszi, arra már szavakat is nehéz találni.

Rajongóktól elnézést kérek, bár meggyőződésem, hogy közülük meglehetősen kevesen látogatnak ide. Természetesen Uhrin Benedek rajongóira gondolok. Horti Gábor meg húzzon el a francba.

Ez tartott a legtovább, és ez is volt a legizgalmasabb. Az általános színvonalon lehet vitatkozni, de hogy a spanyol szezon alábbi szereplői kiemelkedően jók voltak, azon nem.

Roberto Abbondanzieri (Getafe)
A szezon legjobb kapusát megválasztani nagyon könnyű dolog, hiszen ez a poszt a legegyszerűebben matematizálható a futballban. Aki a legkevesebb gólt kapja, az a legjobb, nem? Abbondanzieri 36 meccsen mindössze 30 gólt szedett be, ami egy kiscsapat kapusától különösen kiemelkedő teljesítmény. A Getafe idei sikerei (remek bajnoki szereplés, alig elbukott kupadöntő, a Barcelona lebontása, és jövőre UEFA-indulás) Schuster munkájának és az általa épített masszív, a jó értelemben vett geci külvárosi focit játszó csapat közös teljesítményének is köszönhetőek, de ha nem áll hátul egy kőszikla, nem sok eredménye lett volna a kemény munkának. Akinek Kacsa a beceneve, az csak jó arc lehet, aki pedig három Libertadores-kupa siker után hajlandó leszegett fejjel dolgozni egy európai kiscsapatban, az tényleg minden tiszteletet megérdemel.

Daniel Alves (Sevilla)
Spanyol szuperválogatottunkban a legerősebb mezőny a jobbhátvéd pozíciójáért vonult fel, és elég sokat elmond Daniel Alves idei teljesítményéről, hogy tulajdonképpen végig egyértelmű volt, Sergio Ramos és a zaragozai bokszbajnok, Carlos Diogo meg sem szoríthatják. Onnantól kezdve, hogy még 2006 májusában az ő megállíthatatlan rohamainak köszönhetően a Sevilla hülyére verte a Middlesborough-t az UEFA-kupa döntőjében, több hónapon át egész egyszerűen Alves volt a világ legjobb játékosa. Bár a szezon végére kicsit elfáradt, így is nyilvánvaló, hogy még Roberto Carlosnál is nagyobb szélsőhátvéd válhat belőle. Olyan erősen nem tud lőni (viszont azért nagyon technikásan), hasonlóan gyors, lehetetlen átjátszani és olyan szeme van a pályán, hogy simán játszhatna irányítót is. Itt az ideje, hogy egy szinttel feljebb lépve egy igazi nagycsapatban is bizonyítson.

Gabriel Milito (Zaragoza)
Az idei a Real Madridtól szemét módon elhajtott játékosok szezonja volt Spanyolországban, Soldadótól Portillóig szinte mindannyian remekeltek, a legnagyobb sztár mégis Gaby Milito volt. A hátvéd, akit úgy zavartak el Madridból, hogy valami rejtélyes térdsérülést találtak nála 2003 nyarán, azóta egy remek Zaragoza egyik legfontosabb alkotóeleme. Ritka a bérgyilkos személyiségjegyek nélküli argentin hátvéd, Milito mégis ilyen: hatékony, kérlelhetetlen és elegáns. Azt meg el tudná valaki magyarázni, hogy ha ő úgy néz ki, mint egy kisangyal, az idén szintén nagyot alkotó tesója miért olyan, mint egy haramia?

Jelen sorok írója viszonylag ritkán kápráztatja el környezetét parádés matematikai tudásával, minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy behűtött söcivel és rágcsával felszerelkezve leült megnézni a Copa América első meccsét – hétfő éjfélkor. Aztán kedd éjfélkor már nem zavart össze a +/- 6 óra és bár menet közben a söci és a rágcsa elfogyott, végül nem bántam meg, hogy megnéztem, ahogy Peru legázolja Uruguayt.

Az urukat előzetesen mi is lényegesen többre taksáltuk, mint amit mutattak, hiszen jó nevű játékosaik jó nevű európai csapatokban játszanak (Forlán, Diogo, Carini, Canobbio – és persze Recoba, ám ő izomsérülés miatt nem játszott), ennek ellenére Peru megette őket reggelire (vacsorára).

A világ talán legszebb mezében játszó válogatottja Guerrerót és Farfánt mutogathatja büszkén, mint az ország hírét messzire vivő fiaikat, nem elfelejtkezve a Bayernt hat év szolgálat után elhagyó Pizzaróról, akit most ugye a Chelsea igazolt le. A nevek mellett az előjelek sem Peru győzelmét vetítették előre, hiszen legutóbbi tíz találkozásukból csak háromszor jöttek ki győztesen, de hogy őket is doppingolta a gyenge csoportból könnyedén kiharcolható továbbjutás lehetősége, azt fényesen bebizonyították.

Na, akkor akik kiröhögték a pulit, azok most bűnbánó pofával klikkelnek és végignézik, ahogy a venezuelai nemzeti színekben pompázó C64-es grillcsirke gólt ollóz.

Kedves gyerekek, most pedig nyissátok ki az atlaszotokat és keressétek meg Venezuelát. Ott lesz Brazília fölött a tengerparton, de nem kell őket annyira irigyelni miatta, csak szart és spanyol conquistadorokat vetett ott partra a víz. A ma itt élő 26 millió ember felmenői 1499 óta tipikus dél-amerikai történelmet éltek át: az elnyomás, polgárháború, gazdasági instabilitás, véreskezű diktátorok és heti rendszerességgel végrehajtott puccsok mellett szinte alig maradt idejük megszeretni a focit.

Persze, azért ezen a kontinensen nem lehet nem szeretni ezt a játékot, úgyhogy annak ellenére, hogy az eddigi Copa Américák finoman fogalmazva nem a venezuelai futball dicsőségét zengik, roppant komoly összeget fordítottak az eseményre. Építettek, felújítottak, tereprendeztek, tették mindezt úgy, hogy információink szerint nem készült tízezer oldalas tanulmány sem, egyszerűen odaállt az esemény mögé az állam és öntötte gazdagon a lét az eseménybe. Hihetetlen, nem? Ehhez persze kell egy olyan futóbolond főnök, mint Hugo Chávez, de ez most lényegtelen.

Remek rovatunk már jó rég nem jelentkezett, most viszont muszáj neki, mert ez ráadásul nem is annyira értelmetlen. Előre is elnézést minden Real Madrid-drukkertől.

Ahol középszerűség van, ott a végén mindig Capello nyer - Arrigo Sacchi

A Wikipedián összegyűjtött elképesztő mennyiségű tudáshalmaz az egyszeri focibuzi számára is rendkívül hasznos. Adatsorait, rég elfeledett játékosokról szóló, kimerítően részletes életrajzait heteken át lehetne olvasgatni, valamint remek eszköze a tipikus kocsmai viták eldöntésének. Melyik két olasz csapatban focizott Michael Laudrup?* Hány nem német játékos lépett pályára a Bayern Münchenben az 1999-es BL-döntőben?** Hány gól született az 1978-as vébé magyar-argentin csoportmeccsén az első tizenöt percben?*** Az ilyen kérdéseken ma már nem kell sokáig vitatkozni, elég hazaérkezés után egyből benyomni a számítógépet. Sőt, a legjobb a sör mellől felhívni valami ismerőst, aki épp az internet közelében van.

Mégsem ezek a random adatok a legjobbak a Wikipediában, hanem a lelkiismeretes felhasználók által a legkülönbözőbb szempontok szerint összeállított táblázatok. Ezeket aztán tényleg órákon keresztül lehet elemezgetni, és fantasztikus következtetéseket levonni belőlük a foci és a világ rendjéről. Az utóbbi napokban három ilyen lista kötötte le a figyelmünket, és tényleg egyik tanulságosabb, mint a másik.

Az első lista az összes valaha élt focistát felsorolja, aki százszor vagy annál többször játszott hazája válogatottjában, Bozsiktól Javier Zanettiig. Az ember pislog egyet, nem figyel oda mondjuk tíz évig, és mire feleszmél, ez az egész százszoros válogatottság-dolog teljesen elveszíti minden rangját elvesztette. Hát milyen lista ez? Az első húsz között két klasszis van csak, Matthaus és Cafú, és bár speciel én személyesen kedvelem Cobi Jonest, Ali Daeit és még Hossam Hassant is, az azért nagyon sajnálatos, hogy ez a lista már rég nem a világ legjobbjainak dicsőségkönyve. Húsz éve még világraszóló esemény volt, amikor egy focista századszor játszott a válogatottjában, amikor pedig Matthaus elérte a 150-et, gyakorlatilag sátoros ünnepet rendeztek a tiszteletére. Mára ebből semmi nem maradt.

Azt még az olasz futball legmegátalkodottabb rajongói is elismerik, hogy a Serie A komoly melegágya a burjánzó köcsögség legváltozatosabb formáinak. Íme hát az elmúlt szezon gonoszai, bénái és rossz arcai.

Zeljko Kalac (Milan)
Bár elsősorban nem a játéktudás alapján állítottuk össze a szezon legnagyobb suttyóinak csapatát, azért itt is akadnak néhányan, akik simán csak alkalmatlan balfaszok. Ilyen például hálóőrünk, a BL-győztes nagy szerencséjére epizódszerepre ítélt Kalac. Az nem véletlen, ha egy kapus végigpadozza Európát keresztbe-hosszába (Leicester, Wolves, Pompey, Roda JC, Peruggia, Milan) úgy, hogy csak akkor sikerül kezdenie, ha már a kapusedző is kidőlt. Emberünk igazai lúzer, hol nem kap munkavállalói vízumot Angliában, hol elfelejt fizetni neki a csapata, hol meg – és igazából ez számít – olyan potyákat szed be, hogy a saját szurkolói is teli szájjal röhögnek rajta. Szánalomnak azonban helye nincs, ő kezd és punktum!

Fernando Couto (Parma)
A portugál "aranygeneráció" tagjaként nagy égés a köcsögválogatottban szerepelni, Fernando! Hiába voltál 110-szeres válogatott, 38 évesen már lassú vagy és durva, így nem csoda, hogy öt fordulóval a vége előtt még kieső voltál a csapatoddal – no, az sem neked köszönhető, hogy bennmaradtatok, de ezt hagyjuk. Tipikusan az a játékos, akinek szép csendben vissza kellett vonulnia már olyan régen, hogy ne is emlékezzünk az ütemtelen keresztezéseire és útszéli durvaságaira, erre még mindig itt rontja a levegőt. Ha valaki úgy érzi, igazságtalanok vagyunk szegény jó Fernandóval, az szánja rá azt a 6 másodpercet erre a videóra, melyben hősünk még a Porto játékosaként a Benfica ellen igyekszik kivívni szimpátiánkat.

Marco Materazzi (Internazionale)
Az, hogy a csapat szempontjából roppant hasznos, amit csinál (lásd helyét a szuperválogatottban), természetesen nem menti fel Materazzit az elkövetett, köztörvényes kereteket feszegető szabálytalanságok felelőssége alól. Sőt, továbbmegyünk, nálunk ő a cséká (meg az Interben is, a következtetéseket mindenki vonja le maga). A főköcsög cím jár is neki, hiszen amellett, hogy sokat és durván szabálytalankodik, még azzal sem védekezhet, hogy fogalmatlan, azért késik le mindig. Nem, barátaink, Marco direkt csinálja! Ennél nagyobb 18-as karika akkor lehetne csak a játéka mellett, ha be lenne mikrofonozva a nyomorultja. Az alábbi videó a top 5 szabálytalanságának állít örök emléket, pedig találtunk egy másikat is, ami felé majdnem elcsábultunk, hiszen ott köcsögválogatottunk másik oszlopos tagját, Ibrahimovicsot teszi a földdel egyenlővé, de végül elsősorban az aranyérmes megmozdulás miatt emellett döntöttünk.

Hiába lett az egyik fél bajnok a másik pedig egy tragikusan sikerült szezon végleges vesztese, egészen biztos, hogy a Barcelona játékosai még vasránap este, a Real Madridéi pedig valamikor hétfő reggel ugyanarra gondoltak elalvás előtt: végre vége. Az évtizedek óta legőrültebb spanyol bajnokság az utolsó forduló utolsó tíz percében dőlt csak el, amikor már mindkét küzdő fél idegei darabokra lettek szaggatva több hónapnyi embertelen izgalom és az utolsó, a spanyol szövetség béna szervezése miatt végtelennek tűnő hetek szürreális történései után. Egy olyan bajnokság végén, amelyet annak a Diarrának a gólja döntött el, aki pénteken még úgy tudta, a FIFA hatályos szabályainak értelmében Mali színeiben kell pályára lépnie Sierra Leone ellen. A profi focisták is csak emberek, és egy ilyen szezon után még az olyan lógósok mint Cannavaro és Ronaldinho is megérdemlik a pihenést.

Furcsa lett volna, ha egy ilyen szezon után pont az utolsó fordulóra nem marad dráma, de az események a legvadabb előzetes forgatókönyveket is felülmúlták. És nem a szerencsétlen Celta kieséséről, a Betis bennmaradásáról és szegény hülye Atleti semmire sem jó hetedik helyéről lesz most szó, pedig ezekről is lenne mit írni. A drámára vasárnap este a Bernabéuban került sor, miután a Barcelona Tarragonában pillanatok alatt elintézte az elintéznivalót.

Nagyon jól hangzik most az, hogy ha a Barça egész szezonban ilyen határozottan végzi ki az ellenfeleit, már hetek óta bajnok lenne, de hát az a helyzet, hogy nem játszhat az ember minden héten a mezőny messze leggyengébb, tökutolsó csapatával. Ez a Barcelona, a kapu előtt továbbra is elátkozott Eto'o vezetésével tényleg csak arra jó, hogy Nástic-kaliberű csapatokat lépjen le. Amikor olyan, szintén nem leküzdhetetlen akadályok kerülnek eléjük, mint a Betis vagy az Espanyol (ez a két csapat ellen úszott el ugye végül a katalán bajnoki cím), már elfogy a tudomány. A vasárnap esti 1-5 az ég világon semmire nem volt jó, a játékosok lógó orral ballagtak le a meccs végén, a végtelen csalódást és tehetetlen dühöt pedig az mutatta a legjobban, hogy a nem valami félelmetes hírű barcelonai ultrák, a Boixos Nois tagjai a meccs végén nekiláttak a stadion lebontásának. Egy olyan stadionénak, amelynek szintén katalán drukkerei nyilvánvalóan pont ugyanannyira drukkoltak a Barcelona bajnoki címéért, mint ők maguk.

Celta - Getafe 3-1
A Celta óriási szerencséje, hogy azt a Getafét kell megverniük a bennmaradásért, amelyik idén már csak egy meccset játszik, és az speciel nem ez, hanem a jövő szerdai kupadöntő a Sevilla ellen. Sztojcskovéknak pedig ez a győzelem elég lesz, mert vagy a Betis, vagy az Athletic egészen biztosan hibázni fog.

Racing - Betis 2-2
Az utolsó forduló előtt edzőt váltani az olyan tragikomédia, amire csak ez a Lopera ex-elnök és jelenlegi tulajdonos által szétvert Betis képes. Akárcsak arra, hogy ne tudják megverni a már semmiért sem játszó Racingot.

Athletic - Levante 1-0
Az idei produkció alapján a baszk foci és a Bilbao egyaránt megérdemelnék, hogy a Real Sociedad mellett ők is kiessenek, de Urzaiz be fog passzírozni egy gólt.

Valencia - Real Sociedad 2-1
A Real Sociedadon már csak a csoda segíthet, hiszen akkor maradnak bent, ha nyernek Valenciában, és az előttük álló három csapatból legalább kettő botlik. De hát még nyerni sem fognak.

Espanyol - Deportivo 3-1
Sokat mond az idei spanyol bajnokság izgalmairól, hogy az utolsó fordulóra egyetlen olyan meccs jutott csak, amelyiknek az ég világon semmi tétje nincs. A hazaiak megünneplik, hogy Tamudo a múlt héten tönkretette a városuk többségének életét, aztán nyernek egy teljesen érdektelen meccsen.