Vajon megszerzik-e az idénybeli első góljukat a Liliomfehérek? Ki nyeri a dél-londoni szomszédvárak csatáját? Megharapják-e a Rókák a Zarándokokat? Megismétlik-e a Bőgatyások a tavalyi lehengerlő győzelmüket a Korcsok ellen? Elnáspángolják-e a Parkőrök a Szenteket?

Megkíséreljük megjósolni a Championship hétvégi mérkőzéseinek eredményeit (reméljük, hogy olvasóink is ezt teszik majd velünk együtt!), de előtte röviden beszámolunk a hétközi kupaforduló érdekességeiről és megemlékezünk a lezáruló átigazolási időszak egyik nagy fogásáról is.

Őrségváltás a tabella élén, szomorkodó újoncok és feltámadó esélyesek felbukkanását jelezzük előre azoknak, akik még mindig hisznek nekünk. A mai esti szuperkupával melegítő Milan hétfői rangadója előtt is rengeteg izgalmas kérdésre kapunk választ a hétvégén, melyek közül csak egy, hogy Baldini félholtra ver –e egy szurkolót a lelátón most, hogy az ellenfél edzőjétől jelentős távolságra száműzték.

Sampdoria – Lazio  1-1
Lesz papíron ennél nagyobb rangadó is, de mi biztosan ezt választanánk, ha holnap ügyes kézzel húznának a traktoros szakszervezet emberei. A Samp idén elszánta magát, hogy levetkőzi az arctalanságot és egyből egy idegenbeli győzelemmel nyitott, tette ezt három csatárral rohamozva, akik között egyelőre még ott sem volt Cassano. A példátlan sérüléshullámmal sújtott Lazio ezzel szemben két hazai meccsén döntetlent játszott, de szerdán idegenben (főleg a második félidőben) már megvillantotta bicepszét a románok kárára. Rocchiék jók lesznek egy ikszre, ha nem csak ennyi lesz a céljuk.

Derbiket bemutató sorozatunk első valódi lokális üzekedést taglaló posztja nem is lehetne aktuálisabb, hiszen a La Liga első fordulójában Real Madrid – Atlético Madrid mérkőzést rendeztek. Spanyolországban szép számmal találunk nagy fontossággal bíró városi, tartományi, vagy etnikai rangadókat (bizony, itt ilyen is van), melyek közül csak egy az El Derbi Madrileño, az egyik érintett fél számára azonban minden kétséget kizáróan ez a szezon legfontosabb meccse. Ez a fél pedig a népmesékből ismert szegénylegény, az Atléti.

Miután végére értünk a Championship klubjait bemutató sorozatunknak, gyermeki lelkesedéssel és nem elhanyagolható izgalommal vártuk a 3. fordulót. Vajon főszereplővé válnak-e az általunk beharangozott nevek, előrejelzéseinknek megfelelően alakulnak-e az eredmények, főszerephez jutnak-e honfitársaink, és főleg meg tud-e birkózni a Championship a világ legjobb bajnokságának kijáró címhez kapcsolódó elvárásokkal?

Mintha nem is lett volna szünet… A Real az utolsó 10 percre fordulva szerzi meg a győzelmet, a Barcelona szenved, a Sevilla gázol, a Deportivo és a Valencia pedig nemes egyszerűséggel kiteríti a piros betlit. Parádézó újoncok, 23 gól és három derbi a La Liga első fordulójában, hogy arról már ne is tegyünk említést, ahogy a Betis szurkolói és vezetősége lovagias eleganciával tették félre az évtizedes gyűlölködést és kívántak mielőbbi jobbulást az életveszélyes állapotban kórházba szállított sevillai Puertának.

Sevilla Getafe elleni meccse egyébként is érdekesen alakult, hiszen már a második percben vezetést szereztek a vendégek (a szép szabadrúgásokra gerjedők figyelmébe ajánljuk elsősorban), majd örömükben ketten is kiállíttatták magukat, megadva ezzel a lehetőséget a Sevillának, hogy a tragédia árnyékában is összekapja magát a második félidőre. Puerta szívrohama után ugyanis fogták magukat és lendületből átgázoltak a kettős emberhátrányban lévő ellenfélen, a mezőny legjobbja Navas volt, de Kanouté és Luis Fabiano is remekül játszott, így egyből a tabella élén találjuk a Sevillát, más kérdés, hogy nyilván most mindenkit jobban foglalkoztat szegény Puerta, aki legutolsó híreink szerint továbbra is válságos állapotban van. Szerkesztőségünk természetesen jobbulást kíván a szerencsétlenül járt játékosnak.

 

Aquilani 35-ről, Iaquinta természetesen, Kaká mindjárt kettőt, Belluci a pók szájába, Montolivo pedig csodaszépen, miközben Gillardino két méterről sem. Sok góllal, jó meccsekkel köszöntött ránk újra a Serie A és meglepő módon egyből ki is alakult a tabellán a végső sorrend, amit bizonyára Inter-szurkoló olvasóink nagy szomorúsággal vesznek tudomásul.

Nekik küldenénk egy szomorú számot, annál is inkább, mert a karácsonyig hiányzó Materazzi simán kifejelte volna azt a beadást, amit Cordoba a saját kapujába csúsztatott. Több játékos is van, aki ott folytatta, ahol a nyár elején abbahagyta, egy közülük Sztankovics, aki a mérkőzés elején egy pofátlan, de nagyon okos góllal büntetett. Próbálkozott az Udinese is, Quagliarella kétszer is közel járt az egyenlítéshez, miközben az Inter a meglepően gyenge Cruz révén mulasztotta el lezárni a nyitott kérdéseket, aminek a 92. percben jött el a böjtje. Ennek ellenére nem tűnik rossznak az Inter, ha Julio Cesar nem ekkora marha, simán behúzták volna, de így sincs tragédia, ennyinek bele kell férnie.

Nem bízta viszont a véletlenre a Milan, Ambrosini szokásosnak mondható fejesével már korán előnybe kerültek a Serie A légkörében némileg szédelgő Genoa otthonában, majd érkezett Kaká és eldöntötte a meccset. Ez a Milan jottányit sem változott a nyáron, pont ugyanazt és pont ugyanúgy játssza, ha végre csatáruk is lesz elől, nem csak ez a kenyérpusztító, akkor bizony felkötheti mindenki.

Úgy hallottuk, a budapesti alázás után az olasz szövetség csak hosszas rábeszélés hatására volt hajlandó kiírni a Serie A  2007-08-as szezonját. Így, hogy végül mégis megtették, kezdetét veszi az a bajnokság, melyben Európa legjobb csapata mellett többek  között a papíron legjobb Milan, a "majd jövőre" mentalitás zászlóshajója, az Inter, a jobb napjain bárkit kopaszra alázó Roma, a  fiatalokkal feltankolt Fiorentina, valamint a konzekvensen szélsőjobb, de makacsul szar Lazio is. Örömmel várjuk az idei évre  rendeltetett megbokrosodott kiscsapatok jelentkezését is, halkan mondjuk, tippünk is van, hogy ki lesz az, de egyelőre nem  szeretnénk túl nagy terhet rájuk rakni. Egy szó, mint száz, újra itt a a Serie A!

Internazionale - Udinese 2-0

Illene azzal kezdeni, hogy a múlt szezon végén nagyon hiányzó Vieira felépült, érkezett Suazo előre és  Chivu hátra, mégsem ez a legfontosabb hír az Inter háza táján, hanem Materazzi súlyosnak tűnő sérülése, mely miatt akár a szezon  felét is kihagyni kényszerülhet. Ráadásul Mancini kitette a keretből Adrianót és bejelentette, hogy mehet, ahova akar, úgyhogy nem  mondhatjuk, hogy az előjelek ideálisak lennének, főleg, ha Cambiasso fog kezdeni Dacourt helyén, ami erősen valószínű. Mindettől  persze még akkor is szinte kötelező verni az Udinesét, ha valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag sikerült Udinébe  csábítani a válogatottban is bemutatkozó Quagliarellát, aki elég korrekt háromszöget alkot Floressel és Asamoahal. Az Internél  egyébként azt suttogják, háború lesz, ha Crespo padozni fog, mi gerjedünk az ilyesmire, úgyhogy nagyon várjuk.

Genoa - Milan 1-3

Érdekes kis csapat lesz a Milan idén, hiszen egymás mellett fog játszani a brazil válogatott legjobb és legrosszabb játékosa, az  olasz bajnokság legjobb és legrosszabb csatára, ráadásul szinte az utolsó fordulóban látott csapat fog kifutni a pályára. A rossz  emlékű genovai meccs (95-ben a két csapat összecsapása előtt leszúrtak egy szurkolót) finoman szólva nem a 12 év után visszajutó  hazaiaknak áll, hiába igazolták le a kevés olasz világvándor legaktívabbját, Di Vaiót. Minden valószínűség szerint a két csapat  szinte ugyanabban a formációban lép pályára, a center a Milannál Ronaldo hiányában Gilardino lesz, a másik oldalon pedig az olasz  szakírók által a szezon nagy durranásának várt szenegáli Papa Waigo tesztelheti magát Nesta ellen a több, mint 20 ezer bérletes  nagy örömére.

Hah, még csak a negyedik forduló, és máris mennyi dráma, mennyi sorsdöntés, mennyi elválik-a-szar-a-májtól meccs. Kötelességszerűen jósolunk, de ezzel az erővel orosz rulettet is játszhatnánk.

Sunderland - Liverpool 1-1
A Roy Keane-mítosz, ha össze nem is omlott, azért kapott a Wigan ellen (0-3) egy jókora pofont a keserű valóság kijózanító hidegzuhanyától, így aztán megjelent rajta az első repedés.
Elválik: hogy a Keane-féle küzdőszellem tényleg át lett-e áramozva a csapatba. És hogy a Liverpool tényleg képes lesz-e idén a bajnoki címért harcolni (mert akkor itt három pont kell).

Chelsea - Portsmouth 3-0
Hát ez elég egyesélyes, akármilyen jó kis csapattá is fejlődött a Pompey.
Elválik: hogy a Chelsea szép csöndben elindul-e egy jó hosszú veretlenségi széria felé.

Arsenal - Manchester City 2-2
Teljes és ledöbbent meglepetésünk kíséri a múlt szezon legfosabb csapata feltámadását az angol válogatott élén hatalmas baromnak bizonyult SGE vezetésével - még akkor is, ha a fél keret ki lett cserélve.
Elválik: hogy mennyit ér a Sven-csoda. És hogy tényleg komoly tényezőként kell-e számolni idén az Arsenallal.

Derby - Birmingham 2-1

Már csak a balhé kedvéért is arra tippelünk, hogy a Kosok összeszedik magukat és megnyerik a feljutott csapatok kiesési rangadóját.
Elválik: hogy a Derby legalább az ősz kezdetéig meg tudja-e őrizni az esélyt a bentmaradásra.

Aston Villa - Fulham 1-0
Két, hogy is lehetne ezt megfogalmazni, némileg szöttyeteg állapotúnak mutatkozó csapat. A Fulham McBride nélkül enyhén szólva nem lesz az állandó gólveszély szinonimája.
Elválik: hogy a Villa idei szezonja is irányt vesz-e a nagy büdös semmi felé.

West Ham - Wigan 2-3
A Wigan hat pontja legalább akkora meglepetés, mint a Citytől a kilenc. És ha már, akkor már.
Elválik: hogy a West Ham idén is a kiesést kísérti, vagy csatlakozik a komolyabb csapatok táborához.

Bolton - Reading 0-4
Elkötelezett Reading-szukerekként mi mást jósolhatnánk?
Elválik: hogy Boltonban nagy baj van vagy kurva nagy baj van.

Everton - Blackburn 2-2
A brit labdarúgás legjobb hagyományait ápoló csapatok meccsétől nagyon sokat várunk (csak nehogy úgy járjunk, mint a múlt heti Newcastle - Villával).
Elválik: hogy jól sejtjük-e a Blackburnben az idény meglepetéscsapatát.

Middlesbrough - Newcastle 2-4
A fent említett múlt heti Newcastle-meccs azok igazát látszott alátámasztani, akik szerint helyes gyerek ez az Allardyce, meg a feje is jó nagy, csak az a kár, hogy a legócskább bunkófocit játszatja az embereivel. A Middlesbrough a Fulham ellen visszakapart kb. kettőt az első két fordulóban eldobált pontokból, mi most mindezek ellenére a papírforma mellett tesszük le a jóslat formájában megnyilvánuló voksunkat.
Elválik: hogy Big Sam csak egy sarlatán-e.

Manchester United - Tottenham 5-1
Ennél szórakoztatóbb sorsolást ki se lehetne találni: a két abszolút csalódást keltően kezdő nagycsapat (pontosabban: nagy- és nagyonnagycsapat) közül egy, de lehet hogy kettő, folytatja a vesszőfutást. A magunk részéről nem hisszük, hogy a MU ngy meccsen át folyamatosan tud szar lenni és Roma-osztályú pusztítást várunk.
Elválik: hogy Martin Jolnak hétfő reggel lesz-e még állása.

A Championship klubjait bemutató sorozatunk befejező részében megtudhatjuk miért nincsen szüksége Mourinho-ra a Vasnak, milyen órát hord a Pengék menedzsere, ki az angol liga ügyeletes sármőre, miért igazolta le a Milan Luther Blissettet, a Lódarazsak azóta legendássá vált csatárát, és miben számított úttörőnek „Big” Ron Atkinson a Bőgatyások egykori menedzsere. A klubok bemutatása a Scunthorpe Unitedtől a Wolverhampton Wanderersig.

Folytatjuk a Championship klubjait bemutató sorozatunkat, ahol a mai részben megtudhatjuk, kik alkották az angol futball első csokicsatár-duóját, mi a közös a Housemartinsban és a Tigrisekben, melyik Traktoros Fiú szerepelt filmvásznon, mi történt a Rókákkal a 2004-es szexbotrányuk óta, miért kedvesek az embernek a Kanárik, mi az oka a Zarándokok népszerűségének és melyik klub címerében jelenik meg Isten báránya. Lássuk tehát a további klubokat, ezúttal a Crystal Palace-tól a Queen's Park Rangers-ig!

Bekerülnek-e a Zarándokok az első hat közé? Benn tud-e maradni a Vas? Meddig jutnak a megerősített Traktoros Fiúk? Ki végez a legelőkelőbb helyen a nagyszámú madárkolónia tagjai közül? Ravaszul igazoltak-e Rókák? Elkapják-e a Parkőrök a Bőgatyásokat? Mivel érik be a végén a Korcsok? Kéjelegjünk együtt az angol másodosztály csapatain, ezúttal a Barnsley-tól a Coventry City-ig. Ha minden jól megy, vadonatúj szerzőnk meg fogja mutatni, miért ez a világ legjobb bajnoksága.

Nem tudom, mennyire közismert, úgyhogy a biztonság kedvéért felhívom a figyelmet a Nem Hivatalos Labdarúgó Világbajnokságra. A nevéhez méltó módon nem hivatalos versengés 1872, az első nemzetközi válogatott futballmeccs óta követi, hogy éppen melyik a világ legjobb csapata. Az egyszerű módszer a profi ökölvívó világbajnokságok rendszerét követi (kivéve, hogy nem tizenhét párhuzamos világbajnok van): aki megveri az aktuális világbajnokot, átveszi tőle a címet. (Félreértések elkerülése végett: a világbajnok itt tehát nem a FIFA-féle rendezvény nyertesét jelenti.)

A rövidítve UFWC névre hallgató vetélkedés ötlete először 1967-ben merült fel (és nyilván előtte is százezer kocsmai beszélgetésben), majd 2002-ben kapott formát, amikor lelkes emberek vették a fáradságot és végigkövették a vonalat az első angol-skót meccstől az új évezredig. (Érdekfeszítő részletek a weboldalon.) Az UFWC-be tétmeccsek és barátságosak egyaránt beszámítanak. A cím története néha összeér a FIFA-világbajnokságéval (legutóbb a 98-as francia-brazil vb-döntő határozott egyúttal az UFWC-címről is), többnyire azonban elválik attól. Mivel a nemzetközi futball történetének korai évei a brit csapatok egymás közötti meccseivel teltek, nem meglepő, hogy első ízben csak 1931-ben került a brit szigeteken kívüli válogatotthoz a cím (Ausztria nyerte el Skócia 5:0 arányú legázolása révén).

Az első nem brit válogatott, amely címmeccsen vett részt, ha jól nézem, Magyarország volt 1909-ben (2:4 itthon az angolok ellen), s válogatottunk jelenleg a 14. a nem hivatalos vb-meccsek alapján összeállított nem hivatalos ranglistán. Az UFWC-címet először 1940-ben, utoljára pedig 1971-ben szerezte meg Magyarország. És most, Olaszország legyőzésével. Aminek, akármennyire nem hivatalos, igenis tudjunk örülni egy olyan korban, amelyben az előző nagy magyar futballsiker az volt, hogy Dejan Sztankovics csúnyán odalépett Filkornak az edzésen.

Olaszország - az UFWC szelleméhez méltón - nem a FIFA-vb győzteseként birtokolta a címet, hanem mert márciusban Bariban nyerni tudott (az egyébként az UFWC-örökranglistát vezető) Skócia ellen, majd két meccsen (a Feröer-szigetek és Litvánia ellen) megőrizte a világbajnokságot. A szabályoknak megfelelően a következő címmérkőzés a szeptember 8-án esedékes Magyarország-Bosznia Eb-selejtező lesz, aminek, tessék, igenis van tétje tehát.

Az olasz és a spanyol szuperkupa egyaránt a bajnok otthonából győztesen távozó kupagyőztes sikerét hozta – mindkét esetben tökéletesen megérdemelten. Ahogy már korábban is jeleztük, ezeknek a meccseknek mi sem tulajdonítunk különösebb jelentőséget, csak örvendezünk,hogy  végre tétmeccseket láthatunk és persze megcsodálhatjuk néhány játékoson az új mezét. Ha tragédiaként nem is élik meg a vereséget, azért mindkét vesztes félnél jól teszik, ha komoly figyelmeztetésként értékelik a szuperkupa egy, illetve két meccsből álló elveszítését, mert tanulságokat azért le lehet és le is kell vonni belőlük.

A Madridnál kezdjük mindjárt azzal, hogy valamit sürgősen ki kell találni a csapat szerkezetének ideális belövésére, méghozzá a lehető leggyorsabban, mert a városi rivális elleni szezonnyitányon esedékes buktát nehezen nyelik le az erre roppant háklis madridi ultrák. Mert van egyszer egy Sevillában látott 4-4-1-1 felállás, amivel ugyan nem nullázzák le a védelmüket egy meccsen ötször, viszont a kapura szinte semmi veszélyt nem jelentenek (adjuk meg, Van Nistelrooy nélkül álltak ki). Aztán van ez a tegnap megcsodált 4-3-2-1, ami szépen is teljesített előrefelé, hiszen a Sevilla nem szokott három gólt kapni, viszont a rükverc beragadt csúnyán, 5 gólt kapni otthon nem szép, na. Pepe szerintünk semmilyen módon nem állja az összehasonlítást Sergio Ramossal, aki ha kellene, akár középhátvédként is tudna ilyen parádésan érkezni beadásokra, arról már nem is beszélve, hogy ritkán szerencsétlenkedik annyit, mint a helyén pöffeszkedő nagyra nőtt napközis, aki eddig a Samuel-Woodgate vonalat követve borzalmasan teljesít. De ha már három csatár, akkor miért a védőknek kell lőniük a gólokat, herr Schuster?

Milánóban azon szorgoskodnak, hogy masszív Roma-fóbiát valósítsanak meg a lehető legrövidebb időn belül és lássuk be, roppant hatékonyan teszik. A tavalyi kupadöntőben a fővárosban átgázoltak rajtuk Tottiék, majd hiába nyerték meg a visszavágót a kupa elveszett. Nem sokkal korábban bajnokin is sikerült otthon kikapniuk az őket akkor már elég reménytelen távolságból üldöző Romától, ehhez jön még ez a vasárnapi összeakaszkodás, amit a változatosság kedvéért ismét elbuktak. A feszült hangulatot és a játék színvonalát még korai lenne kritizálni, maradjunk mi is inkább a pozitívumoknál, amiből mindjárt ki is emelnénk a megdöbbentő tényt, hogy az önbizalomhiánnyal soha nem vádolható Totti átengedte a büntető elvégzését De Rossinak, minden bizonnyal nem azért, mert felsejlett előtte a tavaly kihagyott büntetők emléke. Ezen kívül feltűnt nekünk, hogy mindkét csapatban elég jól megértették egymást a támadások befejezésével megbízott sporttársak (az 1-0 ellenére szerintünk sokan egyetértenek), Suazo és Ibrahimovics egy kicsivel még talán jobban is, mint a győztes oldalon Totti és Giuly, bár a két új fiú hatékonyságán még bőven van mit javítani, mert mindketten elhibáztak néhány abszolút egyértelmű ziccert.

De vissza Madridba egy gondolat erejéig. Azt mondtuk, hogy minden bizonnyal jobb meccset látunk majd, ha mindkét csapat csatársztárja a pályán lesz, amiben igazunk is lett legalább félig, mert Kanouté helyre kis mesterhármast vágott, a muflák hollandus viszont még bizonyára érzi a sérülését. A Real érdekében nagyon reméljük, hogy formába lendül gyorsan, mert ha nem így lesz, akkor a népharag gyorsan fejeket fog követelni. Viszont azt is mondtuk, hogy Dani Alves nem igazol el, amiben sajnos nagyon úgy tűnik, hogy tévedtünk, sőt, közben az is kiderült, hogy bizony hatalmas szükség is van rá a kékeknél.

És akkor a zárszó ismét Milánóból, Perrotta mehet a büdös francba, mert pont fel akartuk tenni az egyik tesztben azt a kérdés, hogy ha egy játékost még pályára lépése előtt kiállítanak, akkor beállhat –e a helyére valaki, de a vadul váfánkúlózó játékos megfúrta a pompás kérdést.  Csapattársait nem zavarta meg annyira a közjáték, mert pár perccel később Totti egy óvodás csellel körbeautózta Burdissót, aki a korábban vitatott esetekkel ellentétben most egyértelműen felrúgta a csatárt. Meg kell hogy állapítsuk, bizony mindkét csapat roppant erős lesz idén és ha ehhez hozzávesszük, hogy az Európa trónján feszítő Milan és a hatalmas Juventus is beszáll az aranycsatába, máris az eddigieknél is jobban borzongva várjuk a hétvégi rajtot.

Persze, a spanyolt nem különben, mert onnan még csak azt láthattuk, hogy a Sevilla makacsul rohadt erős, a Madrid még makacsabbul rohadt unalmas, a barcelonai csárdában pedig szinte már csak dudások vannak. De róluk bővebben majd egy másik postban.


 

(Boldog ignoranciában töltöttem a nyarat, abban a szent meggyőződésben, hogy felőlem aztán jöhetnek és mehetnek csatornák és szolgáltatók, az én tévémen van Eurosport2, vidáman nézem majd az angol bajnokságot. Aztán leültem, bekapcsoltam, női röplabda ment. Mint kiviláglott, ez az Eurosport2 nem az az Eurosport2: nagyjából átéltem, milyen lenne, ha visszajönnének az oroszok és újra a civilizált világtól elvágva kéne élnünk. Rossz.

Mára sikerült elhárítani az akadályt, úgyhogy, ahogy angol barátaink mondják, we are resuming normal service. Az első két fordulóból persze semmit nem láttam, de a jóslás úgysem egzakt tudomány.)

Portsmouth - Bolton 3-0
"Big" Sam Allardyce tudott valamit, amikor otthagyta a süllyedő hajót "Little" Sammy Lee-nek: a Bolton kiesőjelölthöz méltón kezdte az idényt. A Nemzeti Sportban olvastam tegnap, hogy a "feldobott kerattagok" növeli egy csapat győzelmi esélyét, úgyhogy a MU ellen is helytállt Pompey-t nyilván tovább ösztökéli, hogy David James és Sol Campbell visszakerült a válogatottba.

Kedves olvasóink, ismételten lenyűgöztek bennünket! Hosszú, tömött sorokban érkeztek a tökéletes megfejtések agyafúrt kérdéseinkre, melyek közül másodikként Varga Zoltán, míg harmadikként Dányi Zsolt megoldása érkezett be. Őket követte még 21 további helyes megfejtő, akikkel levélben tudattuk, hogy a ceruzás ötösök bejegyzésre kerültek, itt pedig engedtessék meg, hogy ismételten gratuláljunk mindenkinek, aki részt vett játékunkban.

Ezzel kapcsolatban még annyit, hogy a kommentek között elhangzott felvetésre reagálva elhatároztuk, hogy döntő csapást mérve az egyébként is csapnivaló munkamorálra mostantól minden tesztünket pontosan déli 12 órakor fogjuk publikálni.

Az első tökéletes megfejtést Kapusi János nevű olvasónk küldte be cirka egy órával a teszt publikálása után. János, fogadd ezúton is őszinte gratulációnkat a hibátlan levezetéshez:

George Best > belfasti repülőtér > Glentoran  (125 éves, Manchester Unitedtől kapott ki)  > címer: fekete-vörös-zöld mezőben kakas, a feketét sárgára cserélve, megkeverve (nem rázva), zöld csillaggal > Szenegál > utoljára játszott végig VB meccset csere nélkül 2002-ben > a törökök ellen, akiknek kapuját > Rüstü védte > aki akkor a Fenerbahce játékosa volt, akiket jelenleg > Zico edz, aki > a kislábú Socrates doktorral játszott > annak öccse Raí a  Paris SG színeiben játszott a Vác ellen nálunk, melynek a szerző szemtanúja is volt > a PSG pedig 15. lett idén a francia bajnokságban.

Előző fejtörőnk sikerén felbuzdulva úgy döntöttünk, bebizonyítjuk (immáron véglegesen), hogy 1) az NST olvasói a világ legtájékozottabb és legműveltebb futball-fanatikusai, 2) az NST bloggerei készítik a legszellemesebb, ugyanakkor elmélyültséget, bátor absztrakciókra való hajlamot és érdektelen részletek ismerete iránti megmagyarázhatatlan késztetést igénylő focirejtvényeket. Eheti feladványunk egy olyan, láncba szervezett fejtörő, melynek minden eleme a focival kapcsolatos, a megfejtések egymásból következnek. Az győz, aki az utolsó láncszemet elsőnek beküldi, a részmegfejtések megjelölésével (a blöff gyanúját eloszlatandó). A cím a szokásos: nousantraffordKUKACgmailPONTcom

A rejtvény:

„ Az összes pénzemet csajokra, piára és gyors autókra költöttem, a maradékot pedig egyszerűen elszórakoztam…” Kedvenc futballistabölcsességünk gazdája névadója egy olyan intézménynek, amelyik abban a városban található, melynek egyik klubja a minap épp az illető régi klubja elleni mérkőzéssel ünnepelte megalakulása kerek évfordulóját.
A klub címerében szereplő színek közül kettőt meghagyva, egyet pedig sárgára cserélve és kicsit megkeverve-megcsillagozva megkapjuk azon ország zászlaját, amelyiknek nemzeti válogatottja a labdarúgó-világbajnokságok történetében valamit (eddig) utoljára művelt. Hogy mi is ez a valami, az persze nem egyértelmű, hisz több mindent is művelhetett utoljára; amire mi gondolunk, az pl. az angol ligában egészen 1965-ig teljesen megszokott volt. Azon a sporttörténelmi meccsen az ellenfél kapuját őrző sportoló a meccs időpontjában annak a klubnak az alkalmazásában állt, melynek jelenlegi edzője saját nemzeti válogatottjában csapattársa volt egy kis lábáról híres fiatalembernek, kinek rokona több mint tíz éve nálunk is járt egy olyan csapattal, amelyik legutóbb nem szerepelt túl fényesen hazája nemzeti bajnokságában. De egészen pontosan hanyadik is lett?

Igen, a mi kurva anyánkat!

Ha az utolsó bajnoki fordulóban történik, hogy a 92. percben Diarra célba veszi a bal alsót, akkor a zsuga engedelmesen besüvít a helyére, ebben biztosak vagyunk. Új szezon, új játékosok, új edző, Palop odaért, maradt az 1-0 a Sevilla javára a spanyol szuperkupa döntőjének első meccsén.

Ezzel persze nem akarjuk újra szánkba venni a múlt szezonban már velőig rágott csontot, hogy a legkevésbé ügyefogyott esélyes győzelmével ért véget a bajnokság, csak annyit szeretnénk mondani, hogy ez a Real bizony még nincs kész. Hogy jó úton halad –e egyáltalán, annak megítélését avatottabb szakemberekre bízzuk, de annyit mindenképpen megjegyeznénk, hogy a tegnapi csapatban Iker Casillas volt a legnagyobb sztár. Tegnapi ellenfelük viszont még habozik, hogy követi –e a Celta-Betis-Villareal trojka által bemutatott egyszer fent, majd inkább lent hullámvasút által kijelölt utat, vagy megveti a lábát az elitcsapatok között. Valami azonban azt súgja, hogy Sergio Ramos, Reyes és Baptista büdzsé-orientált eladása után idén megkísérlik megtartani értékeiket és sem Dani Alvést, sem Kanoutét nem engedik el, amivel reményeink szerint biztosítják is annak a szemet gyönyörködtető játéknak a folytonosságát, amivel az elmúlt két szezonban belopták magukat szerkesztőségünk közös szívébe.

Kicsit megkéstünk vele önhibánkon kívül, cserébe első kvízünk eredményhirdetése mindjárt rendhagyó is lesz, hiszen három győztesünk is van. Na, nem azért, mert egyszerre küldték be a tökéletes megfejtést, mint ahogy a Reyes-féle képrejtvénynél az első két hozzászóló, hanem azért, mert hárman is csak egy kérdést hibáztak el. Több ilyen nem lesz, a következő kvíznél már az első tökéletes, vagy a legjobb megfejtést fogjuk díjazni, de most lássuk azt a három versenyzőt, akik méltán léphetnek be az NST Pantheonjába.

Imri Gábor nevű olvasónk elkötelezett híve a brit focinak, kedvenc bajnoksága így nem meglepő módon az angol, csapata pedig önmagával némileg ellentmondásba keveredve nem más, mint Glasgow katolikus felének zöld favágói, a Celtic. Kedvenc gólja mindjárt kettő is akad, az egyik az ultra-röhejes Piplica-öngól, a másik pedig legkevésbé sem meglepő módon egy Old Firm-ön esett Larsson-féle csippentés még a zseniális svéd loboncos korszakából.

Mivel a német foci nem hozzám tartozik, viszont ez a tegnapi Burghausen-Bayern tényleg az elmúlt hónapok legnagyobb futballélménye volt, egye fene a közeget, állítsunk bitekből emléket a Wacker vegyigyárról elnevezett kiscsapat teljesítményének.

A kicsi a nagy ellen, az a legnagyobb sztori. (Pl. van egy Christopher Booker nevű ember, aki egy habókos, de nem érdektelen könyvében azt magyarázza, hogy a világirodalom minden története besorolható hét alapvető cselekménytípus egyikébe. Na, nála is az a legelsőnek tárgyalt típus, hogy "legyőzni a szörnyet".) A mai európai fociban ráadásul iszonyúan kinyílt az olló (pénzben és ettől nem függetlenül játékerőben) a nagycsapatok és a kicsik között, ezért egyre valószínűtlenebb az, hogy a kicsi ellen tudjon állni és igazolni tudja a sportújságírás olyan gyönyörű közhelyeit, mint: "a labda gömbölyű", "ők is tizenegyen lesznek a pályán", illetve "ahogy Zamorano tudott mesterhármast rúgni az odavágón, Klausz Laci is fejelhet négyet a visszavágón".

Ehhez képest az átigazolási szezon - az egész európai mezőnyt tekintve - leginkább felszteroidozott csapata ellen tudott, ezt sajnos nem mondják másképp, helytállni egy abszolút kiscsapat. A szép az volt a meccsben, hogy a Bayern még csak nem is beleszarósan (vagy tartalékosan) ment ki a pályára, teljesen komolyan vették az egészet - amennyire pszichológiailag ez egyáltalán lehetséges. A szöglet- meg a kapuralövés-arány nem hazudik, persze hogy a Bayern támadott sokkal-sokkal többet, de a Burghausennek (illetve a Wackernek; ha jól bogarászom a honlapot, a helyiek inkább így szólítják a csapatot) is megvoltak a lehetőségei. A 19 éves Riemann kapus tényleg önkívületben védett (és tényleg maga volt a hollywoodi őrület, hogy még be is rúgott egy 11-est Kahnnak), Schultz Levente tényleg jól játszott, leginkább meg az egész csapat tudatosan, tempósan, egyáltalán nem favágó módjára csinálta, amit csinálni kellett. A 120. percben, 1-1 ugye, még volt egy hatalmas gólhelyzetük. (Imho azt volt igazán kár, hogy Schultz kihagyta, ott volt előtte üresen a kapu háromnegyede. A tizenegyest - talán épp emiatt a pár perccel korábbi hiba miatt - nagyon jól és nagyon biztosra akarta rúgni, és tulajdonképpen meg is csinálta, amit akart, csak épp a lécre ment a labda.)

Na hát ez a Community Shield-meccs (= angol szuperkupa), ez érdekes volt. És ha nem is sokkal, de jobb, mint a kb. két és fél hónappal ezelőtti FA-döntő ugyane csapatok között. Az eleje elég visszafogott volt, a vége ideges és szétesett, de a közepe azért húzós, izgalmas.

Kifejezetten idióta összeállításban kezdett mindkét csapat. A Manchesterben hat olyan játékos, aki a munkaköri leírása szerint hátvéd (ami, érdekes adalék, megegyezik a hátvédek számával abban a magyar válogatottban, amit Mészöly Kálmán a 82-es vb-n pályára küldött Argentína ellen). A Chelsea-ben cserében egyetlen csatár se (Drogba és Sevcsenko állítólag egyaránt megsérült az utolsó edzésen). Mint az a televíziós kommentárban el is hangzott, nyilván egyik csapat se fog soha az életben ugyanilyen összeállításban játszani (illetve a Chelsea kispadján egy meccsen két kapus ücsörögni), úgyhogy a látottak meg az eredmény alig is indikatívak az előttünk álló bajnoki szezonra nézve. Egy pár dolog azért így is kiderült. Lássuk.

• Maloudával nagyon jól járt a Chelsea. Hogy remek játékos, azt minimum a vb óta tudtuk, de nagyon illik is - és kell is - ebbe a csapatba a tempójával, taktikai fegyelmezettségével, vállalkozókedvével, a győzelem-vagy-halál mentalitással. Az első félidőben végig ő volt a Chelsea legagilisabb embere, a szünet előtt egészen kiváló gólt lőtt egyéni akcióból (Van der Sar alapvetően nem is gonoszságból szállt bele, hanem mert teljesen máshova várta a labdát és az embert is). Ramon Calderon helyében ma délután óta bíznék komolyan abban, hogy el tudom hozni Robbent a Madridba.
• Claudio Pizarro kezdheti böngészni a Ligakupa versenykiírását. Legfeljebb abban a sorozatban fog szóhoz jutni. Jó lenne, ha nem lenne igazam, mert egyszer régen, még brémai korában, komoly valakinek ígérkezett - és lehetne őneki ez egy új kezdet. De igazam lesz.
• Az egykor az angol futball nagy ígéreteként reklámozott Glen Johnson a portsmouthi kölcsönben sem lett megbízhatóbb bekk, mint volt. Látszik, hogy ügyes, de minden pillanatban benne van a kapitális, meccsdöntő hiba lehetősége a játékában.
• Michael Essien is tud nem olyan jól játszani. (Rosszul azért nem hiszem.)
• Az az Alex próbálja mielőbb átverekedni magát a brit határőrökön, mert egyelőre úgy látszik, a Chelsea-ben továbbra sincs megoldás arra a problémára, ha a két szuperklasszis középhátvéd közül az egyik valamiért nem játszik. Ben Haim egyelőre ugyanaz, mint Boulakhrouz: nem elég gyors, nem elég jól helyezkedik, viszont ezt kompenzálandó hajlamos az olyan, kemény jellegű megmozdulásokra, amiket más típusú meccseken esetleg lefújnak majd a bírók.
• A MU is tud olyan gólt lőni, mint amilyet a FA-döntőn a Chelsea-től kapott. Háromszög, futás, beadás, kapáslövés; nagyon szép volt, Patrice Evra, gratulálunk. (A gólszerző Giggsnek is, de hát őt már méltattuk e hasábokon.)
• Wes Brown és Rio Ferdinand, ha már nem is a régiek, néha még képesek felvillantani valamit abból a lenyűgöző kabaré-tehetségből, ami párosukat egykor jellemezte.
• Wright-Phillips gyors, technikás, lelkes játékos, aki továbbra is tízből kilencszer (vagy tízszer) eggyel több cselt csinál, mint kéne.
• Wayne Rooney ennek a játéknak kivételes zsenije. Imádkozzunk együtt, hogy végignézhessük, amint a következő bő tíz évben, hogy is mondjam, szárba szökken a tehetsége.
• A tizenegyest érdemes sarokra rúgni, különben a magas holland bácsi kiüti a labdát.

A legkomolyabb tanulsága azonban az volt a meccsnek, hogy: egy nyilvánvalóan nagyságrenddel szervezettebb, jobb taktikai és lelkiállapotban levő, helyenként céltudatos és szép támadásokat építő Manchester nem volt képes jól elverni ezt az össze-vissza Chelsea-t, amelyikbe Mourinho a végén - nyilvánvalóan balhéból - olyan embereket cserélt be, akiknek minden bizonnyal a nevét se tudja. Durva szezon következik.

(Ez volt a MU tizenhatodik Charity Shieldje, ezzel pont eggyel megelőzték a Liverpoolt)

Így utólag is elnézést, hogy az idei Ázsia-kupával gyakorlatilag nem foglalkozunk az NST-n, de valószínűleg jól sejtettük, hogy a vietnámi vagy az üzbég válogatott hőstettei és bukásai rohadtul nem érdeklik olvasóinkat. Most így utólag viszont mégis muszáj, mert a torna végül úgy alakult, hogy eredménye az egyetemes futballtörténet szempontjából maradandóbb lesz, mint bármi, ami az idén a világ focipályáin történt. Az iraki válogatott diadala nagyobb dolog, mint Maldini harmincadik BL-diadala, Messi szlalomja a Getafe ellen vagy Beckham emigrációja.

A múlt vasárnapi döntőben Szaúd-Arábia felett aratott 1-0 arányú győzelemnek ott a helye a foci mitológiájának olyan hőstettei közt, mint az a legendás meccs, amelyet 1914 karácsonyán valahol a nyugati front árkai közti senkiföldjén vívtak angol és német katonák, vagy az a másik 1942-es, amely után a Dinamo Kijev játékosai az életükkel fizettek, amiért nem voltak hajlandóak lefeküdni az alkalmi náci tizenegynek. Ez a két mérkőzés viszont valószínűleg – ha egyáltalán – nem egészen úgy zajlott, ahogy azt mesélni szokták. Az iraki diadalnak pedig minden egyes mozzanata igaz, benne volt a tévében meg a Youtube-ban, a csoda megtörtént, vitatkozni nincs min.

Nem volt az véletlen, hogy amint a Dzsakartában játszott meccs végét jelző hármas sípszó felharsant, a CNN élő egyenes adásban kapcsolta Bagdadot, ahol a telepített riporter szavaiból alig lehetett valamit hallani a háttérben ünnepelve ropogó fegyverektől. Az utcákon táncoló és éneklő, egymást ölelgető irakiak látványához hasonlót nem látott a világ, amióta 2003 áprilisában a városba bevonuló amerikai csapatok segédletével a bagdadiak ledöntötték talapzatáról Szaddam Husszein óriási szobrát. Sőt, ez még annál is nagyobb dolog volt. négy évvel ezelőtt biztos sokan voltak Irakban, akik a régi rezsim kiszolgálóiként rettegve nézték a tévét, most viszont valószínűleg nem volt az országban ember, aki ne ugrott volna ki a bőréből. Irak ennyire egységesen nem örült azóta, hogy 1947-ben az angolok végre kivonultak, az ország pedig elnyerte függetlenségét.

Kedves futballbuzik! Először is engedjétek meg, hogy gratuláljunk mindenkinek, aki eljuttatta hozzánk a válaszait és megköszönjük, hogy időt és energiát szánt fantasztikusan furmányos kérdéseinkre. Mivel úgy látjuk, jelentősen rágerjedtetek a témára, úgy határoztunk, állandó rovatként minden hónapban jelentkezni fogunk egy hasonló jellegű poszttal. Függöny fel, lepel le, lássuk az első Nou San Trafford David Beckham IQ– és Futballteszt általunk helyesnek vélt válaszait.

1. Az első magyar játékos a BL-ben az FC Bruges színeiben pályára lépő Disztl László volt, tette mindezt mindjárt egy győztes meccsen (CSZKA Moszkva 1-0, 1992)

2. Az első számozott mezek 1928 augusztus 25-én kerültek kiosztásra az Arsenal és a Chelsea öltözőjében, de kötelezővé csak 1939-től tették őket.

3. Na, itt az első rázós kérdés… Tudtuk mi is, hogy ha beírod a gugliba, hogy strongest shot, már dobja is kifele a sheffieldi David Eric Hirst nevét, de mi nem rá gondoltuk, mert szemetek vagyunk. Van ugyanis egy weboldal, ahol azt állítják, hogy a Sporting Lisszabon brazil játékosáé, Ronny Hebersoné a cím, bár nem mérték a lövését, csak annak idejét és a távolságot, így jött ki nekik a 131.8 mérföld/órás (magyarul: 211 km/h) végeredmény, ami még a szintén nem piszlicsáré Hirst lövést is veri. Bocs. Ha nem lett volna, aki tudja, akkor elfogadnánk Hirstöt, így viszont…

4. Peter Ofori-Quaye minden idők legfiatalabb BL-gólszerzője a maga 17 évével és 195 napjával, bár szívünk szerint elfogadnánk Fesztory Tibor nevű olvasónk megfejtését is, aki az alábbi szintén hibátlan megfejtéssel nevezett: Legtöbb magánhangzó van a nevében a Peter keresztnevű játékosok közül. És tényleg.

Ki lehet ez a szurtosképű srác Betis-mezben?

Még történelemből közepesen kiművelt olvasóinkat sem lepheti meg a hír: megint a németek kezdték. Nagy bátorság volna azonban a DFB Ligakupát valódi tétmeccsnek nevezni, de legalább első blikkre nem sörmeccs-szerű tingli-tanglit láthattak a hosszú  nyári szünet után a futballra amúgy is jelentősen gerjedő német polgártársak és a sors által bőkezűen vert magyar futballbarátok. A színvonal bocsánatos mélyrepülése mellett a csapatok megmutathatták, hol tartanak a felkészülésben, mennyire sikerült beépíteniük nyári szerzeményeiket, és persze számot adhattak elszántságukról, ami a ligakupa megnyerését illette.

Jelezze kézfeltartással, aki nem csak a Bayern igazolásai miatt volt kíváncsi (ha egyáltalán) a felkészülés németes fegyelmezettségétől szétfingatott csapatok tusakodására. Nem kell szégyellni, minket sem érdekelt más, bár azért Hajnal debütálására is kíváncsiak voltunk. Bár a mélynövésű irányító adott néhány szép passzt, sajnos a kihagyott büntetője soknak bizonyult a Schalke ellen, és a kifejezetten szar csapatnak tűnő Karlsruhe ki is kapott. Eközben a másik negyeddöntőben a Bayern némi fogáskeresés után 51 ezer brémai előtt állt nemes bosszút a Werder ellen a tavalyi döntőben elszenvedett 2-0-ás vereségért. Ribéry és Altintop remekül, Zé Roberto jól, Klose pedig kielégítően játszott, a müncheniek pedig összességében azt a látszatot keltették, mintha valóban egész jó kis gárdát alkotnának. Ezt megerősítendő,  a sajtó által szajkózott kérdésre (miszerint miért nem vásároltak egy klasszis védőt is) válaszul állítólag megkezdték a tárgyalásokat Walter Samuellel (aki speciel szerintünk nem klasszis védő, de hátha tévedünk). Mindenesetre megnyugtató, hogy a vezetőség nem engedi a köcsög-indexüket egy bizonyos szint alá süllyedni, mert lássuk be, az eddigi érkezők mind a Tanult Kolléga által meghatározott dupla A kategóriások kasztjából érkeztek