Mit mondana a kezdő focibuzi a vasárnap esti Copa América döntőről? Természetesen azt, hogy a brazilok köpve a tradícióikra és a szép focira hatékony egységként felőrölték és szétverték Argentínát. És mit mondana a haladó focibuzi? Hogy éppen ez a Brazil teljesítmény volt az a bizonyos szép játék, amely miatt érdemes leülni a tévé előtt este tizenegykor is.

Egy dolog valóban hiányzott a brazilok döntőbeli játékából: a kiemelkedő egyéni teljesítmény. Sőt, még ez sem egészen igaz, hiszen a csapatból többen is a tökéleteshez közeli szinten játszottak, csak ollózások, sarkazások, esernyőcselek és egyéb, valóban látványos, ám egy nemzetközi torna megnyeréséhez teljességgel szükségtelen technikai bravúrnak nem volt helye a pályán. A passzolás művészetét – és arról ne kelljen már vitát nyitni, hogy ennek a játéknak ez a lényege, nem pedig a csel – ezek a sokszor megkérdőjelezett, hogy azt ne mondjuk lenézett brazil játékosok a lehető legmagasabb szinten űzték. B csapat, hát már hogy lenne ez B csapat.

A kezdő focibuzi még azzal is megpróbálna érvelni, hogy a döntőben a tornán addig csodálatosan játszó argentin válogatott csődöt mondott, és ez nagyon megkönnyítette a brazilok dolgát. Az igazság azonban az, hogy egyetlen egy argentin játékos mondott csak csődöt, pechükre viszont éppen a legfontosabb Riquelme. Ideje lenne most már a világ edzői karának is észrevenni, hogy ez a szomorú nézésű csávó nem az, akire az igazán fontos meccseken lehet számítani. Szezon közben elvezetgetni egy Boca Juniorst, az megy neki, amikor viszont kezdődik az emelkedő, egyből elbújik a mezőnyben. Argentínában nem olyan a közvélemény, hogy megengedje Riquelme kihagyását a válogatottból, pedig amíg ő a csapatban van, pláne ha az egész rá épül, mint most is, nincs sok keresnivalójuk komoly tornákon, ez most végérvényesen eldőlt.

Riquelmén kívül viszont csapata játékosai kifejezetten jól teljesítettek. Ayala ugyan néha megingott – és nem erre a szerencsétlen öngólra gondolunk, hiszen az ilyesmi mindenkivel megeshet – Milito és főleg Zanetti azonban hiba nélkül játszottak. Nem volt gond Mascheranóval és az érthetetlenül lecserélt Verónnal sem. Sőt, még Messi és Tévez labdaérintéseiben is mindig benne volt a veszély lehetősége, már amikor egyáltalán a labdához érhettek. A második félidőben például gyakorlatilag egyáltalán nem.

Az vesse az első követ Dungára, aki ha játékosként nyerne egy világbajnokságot, edzőként nem az akkor tökéletesen bevált rendszert igyekezne újból megfialtatni. Ez a 2007-es brazil csapat nagyon sok szempontból hasonlít arra az 1994-esre, amely 24 év várakozás után végre megnyerte az ország negyedik vébéjét. Elsősorban keletkezésének körülményeiben. Az 1990-es világbajnokságon a brazilok a legnagyobbat égték történelmükben, utána pedig nekiálltak a felesleges piruetteket elfelejtve a keménykezű Parreira irányításával egy szó szerint ütőképes csapatot összerakni. A 2006-os vébé szintén megalázó eredménye után ismét el lett takarítva a régi rendszer szinte minden képviselője, a rendrakást pedig ismét egy szambázni ugyan nem tudó, viszont világos és pragmatikus elképzelésekkel megáldott edzőre bízták.

Ronaldinho és Kaká távolmaradásával ez a mostani brazil csapat nem tud olyan tehetségeket felmutatni, mint tizenhárom éve Romario vagy Bebeto. Robinho ügyes gyerek, de – még – nincs az ő szintjükön. Az 1994-es brazil csapat volt az első, amelyben kulcsszerep jutott olyan játékosoknak, mint az Essien-szerűen atlétikus Márcio Santos vagy Aldair és olyan igáslovaknak, mint Branco vagy éppen maga Dunga. Még a bajszos Ricardo Rocha is ott volt a keretben, pedig nála szerényebb képességű játékos talán soha nem vehette magára a brazil mezt. Hiába követelte az egész ország, Parreira nem volt hajlandó játszatni a 17 éves Ronaldót, az eredményeket pedig mindannyian ismerjük. A döntő után még sírtak néhányan Brazíliában, hogy Garrincha nem így csinálta volna, ma viszont már senkinek nem jut eszébe megkérdőjelezni annak a csapatnak az eredményeit. Hát megnyerték a vébét, nem?

A Copa Américát pedig most is megnyerték, az 1994-eshez nagyon hasonló játékkal. Nem az argentinok voltak rosszak, hanem a brazilok kötötték őket gúzsba. Maicon, Alex, Juan és Mineiro egyszerűen átjátszhatatlanok voltak, az utóbbi két hétben sokkal könnyebb ellenfelekhez szokott argentinok kilencven perc alatt egyetlen lyukat sem találtak. Az utolsó harminc percben már annyira nem tudtak Doni kapuja elé kerülni, hogy Riquelme lelketlen beívelgetésein kívül semmilyen fegyverük nem maradt. Amikor pedig a braziloknál volt a labda, még jobbak voltak, mint nélküle.

A döntő utáni reakciók leginkább azért sírnak, mert Dunga egyszerűen olaszosan játszatta a csapatát. Ebben kétségtelenül van valami, például olyan Vieri- (sőt, Inzaghi-) szerű támadó, mint Vágner Love talán még soha nem játszott brazil válogatottban. De hát mégis, hogy kellett volna Dungának kiküldeni a csapatát a pályára? Azt a hülye is láthatta, hogy az ellenfél sokkal jobb képességű, hát csak nem lehetett nyílt sisakkal rájuk rontani. Átengedték a kezdeményezést az argentinoknak, a kontrát pedig tökéletesen játszották. Hát mi a szép játék, ha nem Elano ötven méteres passza az első gól előtt? Vagy Vágner Love-é a harmadik előtt? Jó, a több tucat brazil falt nem volt szép játék, de hát miért is kellene elvárni tőlük, hogy minden meccsen eljátszák a zenebohócot.

Közepesen indult ez a Copa América, az egyenes kieséses szakaszban volt néhány remek meccs, a döntő pedig nem csak élvezhető volt, hanem nagyon tanulságos is. Lehet siratni a régen volt Brazíliát, hogy már nem úgy játszanak, mint ’70-ben, de ők csak kénytelenek voltak reagálni a változó világra. Nehéz megszokni, hogy a brazil keret Donyeckből és Moszkvából legyen összegyűjtve, de ha egy mai Argentína (vagy Franciaország) legyőzéséhez ez kell, akkor legyen így. Hiszen ők is csak nyerni akarnak, semmi mást.