A nyár eleji európai átigazolási szezon kifejezetten izgalmasan indult, és bár bankot még senki sem robbantott (Kaká és Lampard, a két legnagyobb kilőhető trófea még a helyén van), azért bőven van miről beszélni. De most nem Henry Barcelonába igazolásáról fogunk írni, bár van róla véleményünk (zseniális PR-húzás a katalán igazgatótanács részéről, melynek eredményeként a Barça-drukkerek már nem arról beszélnek, amiről kéne, tehát hogy mitől bukott ekkorát idén a csapatuk, hanem hogy mi lesz jövőre ennyi csodás játékossal egy rakáson), sem Fernando Torres liverpooli kalandjáról, pedig hát arról is (bár majd’ mindenki azt hiszi, hogy a srác nem csak óriásit bukik majd Angliában, hanem magával rántja Rafa Benitezt is, mi csakazértis azt mondjuk, hogy minden épeszű számítás ellenére az ifjú primadonna összeszedi magát, és kulcsjátékosa lesz a Poolnak). Még Eriksson újabb angliai kalandjáról sem szólunk most egy szót sem, pedig arról aztán végképp lenne mit (hét nem tettél meg elég angolt szomorúvá, te szemét???).  Most Fabio Capello kirúgásáról lesz szó, mert ez a történet nem csak egy edző vagy egy csapat néhány pillanatáról szól, hanem a foci legfontosabb, hogy azt ne mondjuk filozófiai mélységű kérdéséről, a szép játék (a Nike nyelvén jogo bonito) mítoszáról.

A 2006-2007-es volt Capello második szezonja a Real Madrid kispadján, és szinte teljesen úgy végződött, mint első, 1996-1997-es kalandja: a pályán vérrel és verejtékkel megöntözött eredmények után a szerződés felmondásával. Capello mostani kirúgásának – mert ne álltassuk magunkat, itt nem békés elválásról volt szó, az olasznak esze ágában sem volt felállni – a futballfilozófiain kívül volt néhány másik oka is. Az elődjénél, Florentino Galáctico Peréznél lényegesen kispályásabb, ám sokkal nagyobb szájú elnök, Ramón Calderón, valamint a játékosként megkérdőjelezhetetlenül eredményes, sportigazgatóként azonban van Niestelrooyt leszámítva csak mellényúló Mijatovics egyaránt nehezen viselték, hogy beosztottjuk többet tud a szakmáról, mint ők ketten együttvéve. Capellónak azonban végső soron mégis azért kellett felállnia, mert a Bernabéu közönsége és a klub vezetősége egyaránt úgy gondolták, hogy a Real Madridnak nem csak nyernie kell, hanem minden három pontot szépen és elegánsan is kell megszereznie.

Azzal valóban nem lehet vitatkozni, hogy amit a Madrid idén csinált, az minden volt, csak szép foci nem. Közepes szezonkezdet és tragikus folytatás után (0-3 a Recre ellen, például), amely majdnem Capello állásába került a télen, csak az utolsó tíz meccsen kiszenvedett eredményeknek köszönhették a bajnoki címet. Capello pechére – bár ez az ő játékfelfogásából tulajdonképpen egyenesen következett – az eredmények idegenben jobbak voltak, a hazai közönség alig három félidőn át látta igazán jól játszani csapatát: a Bayern elleni elsőben és az Espanyol és a Sevilla elleni másodikban. Így pedig még nagyobb volt a vezetőségen a nyomás, hogy jövőre már ne csak a sikert várja el, hanem a szórakoztatást is. Nem számított, hogy idén a Barcelona talán még náluk is kevésbé érdemelte meg a bajnoki címet, a Madridhoz és hagyományaihoz ez a játék egyszerűen méltatlannak ítéltetett.

Nos, micsoda bikaszar, ahogy az angol találóan mondja. Egyszerűen megdöbbentő, hogy erről egyáltalán még beszélni kell, de az a helyzet, hogy a fociban az eredményesség pontosan egymillióval fontosabb, mint a szép játék. És ha ezt Madridban valaki nem hiszi el, akkor kérdezzék csak meg ősi ellenségeiket, hogy vajon beáldozták volna Ronaldinho Villareal elleni ollózását, a Werder Bremen elleni, sorfal alatt elrúgott szabadrúgását és Messi legendás, Getafe elleni szlalomját egy bajnoki, egy BL- vagy egy Copa del Rey címért. Hát naná, hogy beáldoznák, sőt, mellédobnák még Rivaldo, Romario és Cruyff összes bűvészmutatványát is.

A szép játék mindig csak a veszteseknek fontos. Kiváló példa erre a legutóbbi évekig a Madrid mögött messze lemaradva kullogó Barcelona, vagy éppen az Arsenal. Wenger nemzetközi egyháza nem zavartatja magát amiatt, hogy az a valóban hibátlan 2004-es bajnoki cím ugyan szép teljesítmény volt, ám csapatuk a francia alatt csak egyre jobban lemaradt a Manchester United, majd újabban a Chelsea mögött is. Akárhányszor dörgöli az ember egy Arsenal-drukker képébe a Chelsea és a Manchester United közelmúltját, mindig megkapja a választ: a legszebb focit akkor is Wenger gyermekei játszották.

Nehogy félre legyünk értve. A szép játék tényleg csodálatos dolog, de cél soha nem lehet. Különösen nem Európa vezető klubjainál. Májusban bajnokságot, és Bajnokok Ligáját nyerni, csupán ennyinek kell állnia az üzleti tervben. Capello több év, a csapathoz méltatlan szerencsétlenkedés után ráállította a Real Madridot a nyertes pályára, és bár az olasztól azt valóban nem lehet elvárni, hogy imádott védekező középpályásai helyett öt cselkirályt játszasson, azt azért már bizonyította, hogy ha hagyják dolgozni, képes nagyon nagy csapatokat összerakni. Az 1994-es BL-döntőben éppen a Barcelonát legázoló Milanra például nem kifejezetten mint a futball gyilkosaira szokás emlékezni, még ha ott is a védekezésen volt a hangsúly.

Capello kirúgása tehát meggondolatlan és buta PR-húzás egy olyan klub részéről, amely évek óta képtelen a múltjához méltó szakértelemmel és megfontoltsággal rendezni ügyeit. Ha jövőre ugyanilyen csúnyán játszva nyernek, Calderón nagyon nehezen magyarázza majd meg a bizonyítványt. Akkor pedig pláne, ha mondjuk sikerül megvenni Kakát is, szépen is játszanak, ám nem jön össze semmilyen cím. És az a helyzet, hogy az utódnak kiszemelt Bernd Schuster egyáltalán nem garancia az egyszerre sikeres és szórakoztató focira.

Schusternek vannak előnyei, elsősorban az, hogy belülről ismeri a Real Madridot, és ez elég is lesz ahhoz, hogy Calderón napokon belül leszerződtesse. Az viszont mindenképpen fura, hogy Madridban attól az edzőtől várják a heti showműsort, aki idén a Getaféval még Capellónál is sokkal Capellóbb volt. Egyrészt az egész bajnokságban ők kapták a legkevesebb gólt, másrészt az első tíz közül messze ők is rúgták a legkevesebbet, mindössze 33-at. Igen, nyilván Schuster azért is játszatta így a csapatát, mert pontosan tudta, hogy egy középszerű kerettel legfeljebb így lehet eredményeket elérni, és a Copa del Rey döntőjébe jutás meg a jövő évi UEFA igazolja is őt. Arra viszont semmi garancia nincs, hogy képes lesz felnőni a Madrid remek játékosai által nyújtott lehetőséghez, és olyan csapatot építeni belőlük, amilyenre a Bernabéu most vágyik. Ha pedig nem sikerül neki, a klub ismét visszamerül abba a pocsolyába, amelyből Capello mindössze egy év alatt majdnem kimenekítette őket. Hagyni kellett volna az olasznak még legalább egy évet.