Előre szólunk, hogy a brit kultúra nagy hagyományaihoz - A papagáj-jelenet nincsen benne - igazodva válogatottunkban nincsen benne az a játékos, aki a legtöbb egyéni elismerést kapta a szezon végén. Pedig valamikor január-februárban, mitagadás, már mi is beálltunk üvölteni a farkasok közé és megmondtuk mindenkinek, aki kérdezte (vagy nem kérdezte), hogy bizony igen, ez a Cristiano Ronaldo, ez egy óriási dolog. Gyors, technikás, gólokat lő, és mint az az igazán nagy formátumú labdarúgók (és más művészek) esetében is megtörténik, az ember már a hülyeségeit is a zsenialitás nélkülözhetetlen alkotórészének kezdi látni. De C. Ronaldo legutolsó hetei olyan vacakul sikerültek, annyira ugyanazt az öncélú, kritikus pillanatokban hasznavehetetlen hisztibabát hozta, mint tavaly meg tavalyelőtt, hogy egyszerűen kiábrándultunk. Egy igazságos világban összteljesítménye alapján persze beférhetne a kezdőbe, de mi másvalakibe helyezzük bizalmunkat, mindjárt kiderül, hogy miért. A világ pedig a legkevésbé sem igazságos.

Edwin Van der Sar (Manchester United)
Hat év botorkálás után Alex Ferguson 2005 nyarán belátta, hogy azok az idők már elmúltak, amikor világklasszis kapus nélkül meg lehet nyerni a Premier ligát (mint az 1999/2000-es szezonban, amikor az egyaránt tartalékkapus-jellegű Raimond van der Gouw és Mark Bosnich váltogatták egymást - és a csapat összesen háromszor kapott ki a bajnokságban). Vagy egy tehetséges, de teljesen megbízhatatlan idegbeteggel (mint 2000/2001-ben, amikor a később méltán kiröhögött Fabien Barthez első szezonjában tizennéggyel kevesebb gólt kapott a MU, mint az előző szezonban). Állítólag kétmillió fontba került Van der Sar, tehát kb. annyiba, mint mondjuk Carrick - a futball szempontjából szinte teljesen felesleges - bal keze. Az ilyesmit nevezzük jól elköltött pénznek: a holland gyakorlatilag soha nem hibázik, a nyugalom és a feszült győzniakarás tökéletes elegyét sugározza, kiválóan kezeli a labdát lábbal is, sorsdöntő bravúrjai vannak (lásd a City elleni, bajnokságot érő tizenegyes-védést), ráadásul szerintünk cuki is. Kulcsfontosságú embere volt a MU bajnoki címének.

Michael Essien (Chelsea)
Az ilyen szezonvégi válogatottakkal mindig az a szopó, hogy ha meg akarjuk őrizni komolyságukat, kénytelenek vagyunk négy hátvéddel felszerelni őket, lévén napjainkban viszonylag ritkák a WM-rendszerben futballozó csapatok. Idén José "Kutyásember" Mourinho sietett az álomcsapatok összeállítóinak segítségére azzal, hogy a szezon jó részében valahogy képtelen volt a világ legtöbb pénzéből összerakott keretéből egy olyan védelmet kiállítani, amiben csak hátvédek szerepelnek. Ha nála lehetett jobbhátvéd a Premiership meghatározó figurájává emelkedett ghánai fiatalember, akkor nálunk is lehet (egyébként Gary Neville-nek kéne lennie, aki élete legjobb formájában játszott, amíg meg nem sérült, de azért ne őrüljünk már meg). Essien tényleg univerzális futballista, aki nemcsak hogy halálra dolgozza magát a meccseken, de rendelkezik azzal a ritka képességgel is, hogy meg is nyerje - vagy minimum ikszre hozza - őket. Egy ideje keresgéltük már az új Roy Keane-t, hát tessék, megvan.

Ricardo Carvalho (Chelsea)
Sokáig nem soroltam az igazi klasszisok közé, de idén akkora tanár volt, hogy abszolút megtörtem. A saját tizenhatosról Drogbának küldött ballisztikus indítások, az előretörések, cselek, az ütempasszok, a nemcsak szöglet után, hanem akár átlövésből elért gólok mind azt a letűnőben levő korszakot idézik, amikor a középső védők még mást is csináltak a pályán, nemcsak egy merő frászban várták a saját térfelük közepén, hogy melyik fennragadt szélsőhátvéd helyén kezd el futni a labdával valaki. Valahogy úgy vagyok vele, hogy RC idei legjobb meccsei (pl. a Liverpool elleni BL-odavágó) alapján kicsit jobban el tudom már képzelni, milyen lehetett a pályán Franz Beckenbauer.

Nemanja Vidic (Manchester United)
Amilyen barom módon tud igazolni Ferguson (Kléberson! Djemba-Djemba!! Bellion!!!), olyan kiválóan is: a 2006 januárjában 7.2 millió fontért megvásárolt Vidic igazi főnyeremény volt, elég hamar kiderült, miért volt átjátszhatatlan a szerb válogatott védelme a vb-selejtezőkön (amiken játszott) és miért égtek le csúnyán magán a vb-n (ahol nem). Vicces módon klasszikus brit középhátvédet szerzett be vele a Manchester, épp annyira ügyes a földön, amennyire kell, irdatlan jól helyezkedik és fejel, kíméletlen, de nem sportszerűtlen, pontrúgások után az ellenfél kapujára is veszélyes. "Steve Bruce méltó utóda" - írta róla egy MU-párti blogger, ennél nagyobb dícséret nem létezik.

Gael Clichy (Arsenal)
Könnyen lehet, hogy az Arsenal ezzel a szezonnal búcsúzott a big four-tagságtól, úgyhogy tisztelegjünk az elmúlt tíz év legszebb futballját játszó csapat és Arsene Wenger játékosfelfedező-zsenije előtt a fiatal tehetség beválogatásával. Az annak idején 250 ezer fontért (vagyis szotyipénzért) vásárolt Clichy gond nélkül pótolta a Highburyben még istenített, az Emiratesben már hevesen gyűlölt "Cashley" Cole-t. Ő persze még csak potenciális klasszis, de nem lehet nem észrevenni, milyen elképesztően gyors, technikás és hasznos játékos. Annak a klasszikus francia szélsőhátvéd-iskolának a legígéretesebb új alakja, amely Amorost, Lizarazut, Thuramot és Sagnolt adta a világnak.

Aaron Lennon (Tottenham)
Igen, igen, szubjektív és vitatható választás, de nekünk ő az év felfedezettje. Lesznek még jobb szezonjai is, de már most öröm nézni, hogy milyen elképesztő sebességgel tud milyen elképesztő dolgokat megcsinálni. A hozzá hasonló jellegű és kvalitású játékosok még ebben a célorientált korban is hajlamosak leszegett fejjel focizni (Cristiano, Arjen, rólatok van szó!), Lennon viszont teljes taktikai fegyelemmel, értelmesen, okosan csinálja a dolgait a pályát. Húsz múlt áprilisban; a következő évek egyik komoly örömforrása lesz végignézni, ahogy igazi világverő klasszissá érik. Minden adottsága megvan hozzá.

Paul Scholes (Manchester United)
Szűkszavú, kicsi, öreg és félig vak, ki az? A hangtalan gyilkos, a  vörös nindzsa. Tavaly úgy nézett ki, Ferguson már a nagy generáció teljes kivezetésére készül; nem is lett volna meglepő tőle, hiszen a Bryan Robson-féle garnitúrát egy mozdulattal cserélte le éppen ezekre a kölykökre annak idején - nagy sikerrel. Ehhez képest idén a megmaradt három veterán mind kulcsszereplő volt (Neville persze csak a már említett sérüléséig). Scholes a legszebb napjait idézte, kiváló labadákat adott, a semmiből előkerülve ott volt mindenhol, bemutatta legendásan szar becsúszó szereléseit, továbbá olyan gólokat rúgott, amikkel konkrétan senki nem tud versenyezni a mai mezőnyben. A szegény Király Gábornak úgy hoszonnyolcról bekent förtelmes nagy kapásgóljáról évtizedek múlva is beszélni fognak, ahogyan arról az egészen ihletett mozdulatsorról is, amit a Newcastle ellen végrehajtott (felhangosítva érdemes).

Mikel Arteta (Everton)
Mint közismert, Angliában nincs olyan, hogy irányító. Olyan viszont van, hogy a középpálya tábornoka, és Arteta idén méltó volt ehhez a szép kifejezéshez. Moyes edzői nagyságát dícséri, hogy felismerte, az alapvetően a rakkolásra, a szervezettségre épülő csapatba mennyire kell valaki, aki kiosztja a gólpasszokat, s az is, hogy a szerény baszkföldi fiatalember személyében meg is találta a csodafegyvert. Hiába nem a pálya közepén játszik, teljesen egyértelmű, hogy a támadások jó részét az ő agya működteti. A liga egyik legelegánsabb játékosát isteníti a Goodison Park népe, teljes joggal.

Ryan Giggs (Manchester United)
Ahogyan már meg is írtuk: sok minden kellett ahhoz, hogy a MU nyerje meg idén a bajnokságot, de végső elemzésben úgy véljük, a legfontosabb faktor Ryan Giggs volt. Balról, jobbról, középről, futtából, állított labdából, akárhogy. Ahogyan a szezon második felében a Manchesterben, a mi válogatottunkban is ő a csapatkapitány.

Didier Drogba (Chelsea)
Futballértő jóbarátom egyszerűen "ork"-nak hívja, egy arsenalos blogon nemrégiben mint "hideous monster"-t emlegették - speciel irigykedve, abban az összefüggésben, hogy szegény Adebayorból bizony soha nem lesz ilyen "rettentő szörnyeteg". És igen, DD jobb napjain olyan, mintha valami mitikus másik világból érkezett volna, és teljesen érthető, hogy a mindenkori ellenfelek drukkerei egész egyszerűen unfairnek tartják, hogy valaki ennyire erős, ennyire ügyes, taktikailag ennyire felvilágosult, ennyire lelkes és alázatos legyen - egyszerre. Ráadásul úriember (aki képes volt azt nyilatkozni, hogy azért tud ilyen sok gólt rúgni, mert Sevcsenko elvonja a védők figyelmét) és hazafi (aki egy nagyon rokonszenves elefántcsontparti csapattal volt nagyon peches a vb-n). És mi vele a baj? Hogy feldől, amikor fellökik? Nincs több kérdésem.

Carlos Tevez (West Ham)
Hollywood, Hollywood! A különös fejű, szupertehetségnek mondott fiatalember a vb-n (részben önhibáján kívül) elmulasztja megváltani a világot, tisztázatlan körülmények közt Kelet-Londonba kerül, alig játszik, a csapat mélyrepül a kiesés felé. Új edző érkezik, új megaláztatások. Aztán egyszercsak. Van abban némi költői túlzás, hogy Tevez egyedül tartotta benn a Hammerst, de hogy ő volt az ihlet, a katalizátor és ő volt az is, aki a munka dandárját elvégezte, az egészen bizonyos. Manapság már nagyon ritka jelenség, hogy egy ennyire jó, ráadásul még pályája felívelő szakaszában levő játékos a kiesés ellen küzdő csapatban játsszon, már csak ezért is érdekes volt végignézni ezt a romantikus sztorit. Tevez mindent csinált, passzolt, gólt szerzett, szögletet rúgott és tartotta a lelket csapatban, edzőben, közönségben egyaránt. Nyilvánvalóan nincs az a nyolcadik hely, amiért a West Ham-rajongól elcserélnék ezt a katartikus szezont.

Menedzser: Steve Coppell (Reading)
Sokkal kevésbé lett szép a szezon, mint ahogy kinézett (mi végig bíztunk egy UEFA-helyben), de attól még teljesen egyértelmű, hogy más nem ülhet a jófej-válogatott kispadján. (Coppellt ráadásul játékos korában is nagyon lehetett kedvelni, még ráadásul mindig kicsit lelkiismeretfurdalást érzünk, ha ránézünk, tekintettel arra, hogy Tóth Jokka vetett véget igencsak idejekorán az aktív pályafutásának.) Szerény alapanyagból nemcsak eredményes, hanem gyakran kifejezetten jól nézhető, tudatos, támadó csapat, győzelem-vagy-halál mentalitás. Ez kell nekünk.

B-csapat
Nem ez volt minden idők legjobb PL-szezonja, de kiváló teljesítményből bőven akadt annyi, hogy csak könnyek közt, fogcsikorgatva voltunk képesek összerakni a válogatottat. A kedvenc kimaradottakból kiállt még egy csapat. Ki mindenki van benne? A fejberúgott kapus, aki nem bír gólt kapni; az Anfielddel egybeépült középhátvéd; a vagy-a-baba iskola kiváló, megalkuvást nem ismerő, ifjú osztrák exponense; a legkisebb-fiú balhátvéd; a cselkirályból majdnem gólkirállyá érett szupersztár; a gólpassz-művészek (Fabregas és, bizony, Rooney, akit a kanadai táblázaton csak Ronaldo előzött meg, és aki csak azért nem az A-csapat tagja élete legjobb szezonja után, mert a tehetségéből még ennél is többre telik); az ötvenméteres gólok szakembere; a kis dél-afrikai, aki egy harcos középcsapatból lett vice-gólkirály; az Arsenaltól eltanácsolt srác, aki a dél-afrikait tömi labdákkal. Valamint Gary Neville. Tehát:
Petr Cech - Gary Neville, Jamie Carragher, Emanuel Pogatetz, Nicky Shorey - Cristiano Ronaldo, Cesc Fabregas, David Bentley, Matt Taylor - Wayne Rooney, Benni McCarthy.