Úgy volt eddig az NST a német focival, ahogy az átlagember a szadó-pornóval: rápillantunk, mert mégiscsak izé, aztán elkapcsolunk, mert annyira azért mégsem izé. Elismerően bólogattunk a Ballack – Zé Roberto – Lucio fémjelezte Leverkusen BL-döntőbe jutásakor, de lefogadjuk, hogy nyájas olvasóink is inkább csak Zidane gyertyából lőtt gólja miatt emlékeznek arra a meccsre. Aztán tetszett nekünk az elmúlt két évben a Werder is, akik idén például (nagyon) kevés híján kiejtették a Barcát a bajnokok ligájából, és természetesen figyelemmel kísérjük a németországi magyarok pályafutását is, közülük is kedvencünk a Hortobágy Gepárdja, Dombi Tibcsi, akit anno azzal a szöveggel küldtek el a Frankfurttól, hogy zavarja az edzéseket.

De vissza az eredeti témához, sajnos nekünk balatoni kötődésünk miatt Németországról Hans-Jürgen ugrik be, amint fehér zoknijára felrántja a bőrszandált és Bayern-mezben parádézik a rablósoron. A müncheniek mellett pedig mi sem mehetünk el szó nélkül, hiszen hiába nem ők nyertek idén, a német focit azért legtöbbünk velük azonosítja. Az már lelkünk sötétségének fokmérője, hogy a szimpatikus és elismerésre méltó Scholl–Lahm–Zé Roberto vonallal, vagy a kevésbé szimpatikus, ám szintén sztárokból álló Kahn–Effenberg– Basler tengellyel tesszük–e ezt.

A 2006-07-es szezon érdekesen alakult a müncheniek számára. A bajnokok ligájában veretlenül végeztek a csoportjuk élén, (a Sportingot és az Intert is kopaszra verték idegenben), aztán jött a Real elleni, idegenben lőtt góllal kiharcolt továbbjutás (ki ne emlékezne Van Bommel sűrű lófasz-mutogatással ünnepelt madridi góljára), majd április 11.-én beütött a ménkű: a reményt keltő milánói döntetlen után saját pályájukon gyalázta gyepbe őket a Milan. És itt valami eltörött. Vereség a Stuttgarttól, majd otthon a Hamburgtól, így nemhogy a bajnoki címvédés nem jött össze, de idén csak az UEFA kupában láthatjuk majd őket.

De nézni érdemes lesz, az egészen biztos. A Bayern vezetősége ugyanis úgy vetette rá magát az átigazolási szezonra, mintha Bill Gates, a brunei szultán és az Ikeás csávó kéz a kézben állna mögöttük. Az első komoly fogás nem nélkülöz minden kockázatot, Luca Toni ugyanis olasz. A digók pedig nem nagyon szeretnek külföldön játszani, egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány olasz csinált jelentős karriert otthonától távol. Valami mégis azt súgja, Toninak pont azért fog sikerülni, mert egyáltalán nem olaszos a stílusa. Megvan viszont mindene ahhoz, hogy imádott kedvenc legyen Münchenben, hiszen egy állat a kapu előtt, fizikai adottságait remekül kihasználva sokszor kerül helyzetbe és elég jó százalékkal be is lődözi ezeket. Passzolni nem szeret nagyon, de ahol ő áll a pályán, onnan már nem is nagyon kell.

Ráadásul hoztak neki egy partnert, aki nem csak intelligensen passzol, de a gólszerzésben is élmunkás: a poszt-Klinsi éra legjobb német (?) csatárát, Klosét. Évek óta vadásszák a válogatott elsőszámú gólvágóját, de tavaly még csak párját, a meglátásunk szerint óriási kamu Podolskit sikerült megszerezni. Idén viszont az utolsó jó éveire magukhoz édesgették Klosét is. Tökéletes csatárpáros alakul így, hiszen Toni a kapuval szemben született és minden helyzetből azonnal lő, míg párja kifejezetten okosan mozog (és mozgat), így már szinte meg sem kell említenünk, hogy mindketten kiválóan is fejelnek. Csoda, hogy Makaay olyan sebességgel robogott haza Münchenből, ahogy azt a pályán (hiába) várták tőle idén?

A 2006-os vébé nagy felfedezettje természetesen nem Lukas Podolski volt, őt a bronzhoz bónuszként kapták a németek, hanem Ribéry, a sebhelyes arcú. A francia válogatott jobbszellője parádés igazolás bárki számára, hiszen eszeveszett gyors és rengeteget is fut, lő annyi gólt, amennyit az ő posztjáról lehet, ráadásul nekünk nagyon szimpatikus, hogy beintett a csekkfüzetet lobogtató klubtulajok seregének, és lehúzott még egy évet a teljesen reménytelen OM-ben. Idén azonban ő is belátta, hogy vagy a Lyonba igazol és akkor otthon maradhat, vagy más kihívást keres. Nos, az új feladat megvan: idén vissza kell állítani a bőrnadrág becsületét.

És még nincs vége. Zé Roberto nem egy tini már, de hogy a bal szél általa jó kezekbe kerül, afelől senkinek ne legyenek kétségei. Visszatérése Münchenbe csak felerősíti a távozása feletti kérdőjelet, első említésre méltó mérkőzésén egyből gólt szerzett (Klose szintén, Toni meg mindjárt ketttőt is), érkezésével várhatóan Schweinsteiger középre húzódik, ahol egy másik új szerzeményt talál majd maga mellett.

Hamit Altintop jelen pillanatban a legpiacképesebb török labdarúgó. Lövéseit a lassításokban is nehéz szemmel követni, akár védőként is bevethető, de szűrőként definiálja magát és ott is tud a leghasznosabban játszani. Salihamidzic nehéz örökségét várakozásunk szerint gond nélkül cipelve fogja fecnikre futni a müncheni gyepet, valamint azt is neki köszönhetjük majd, hogy soha többet nem kell látnunk Van Bommelt. Nekünk ennyi elég is.

A kispadra Ottmar Hitzfeld egyértelmű választás volt, a két és fél év után a télen visszatért stratéga az Oberstundbahnführer Magath által halálra szadizott csapatból egészen biztosan kihozza, ami valójában benne van. Kétszeres BL-győztesként halvány fogalmunk nincs róla, mivel foglalatoskodott az elmúlt időszakban, de sem klub, sem válogatott felkéréseknek nem tett eleget. Most viszont egy elképesztően erős keret van a keze alatt, melyet ráadásul úgy pumpáltak fel, hogy az összes igazolásnak értelme volt. Nagyon várjuk, hogy tétmeccsen is láthassuk, mit tud az a csapat, amelyiken marha nehéz fogást találni. Nédda:

Kahn – Sagnol, Lucio, Van Buyten, Lahm – Ribéry, Schweinsteiger, Altintop, Zé Roberto – Klose, Toni