A Spanyolországban játszó macskajancsikkal, jancsibohócokkal, lusta disznókkal és egyszerűen csak tehetségtelen hülyékkel zárjuk az európai fociszezon áttekintését. 

Pablo Cavallero (Levante)
Vannak az életben kellemetlen munkák, pöcegödröt tisztítani például ilyen, de nem sokkal jobb egy spanyol kiscsapat cserekapusának sem lenni. Viszont még a társadalom ilyen számkivetettjeként is meg lehet őrizni legalább valamennyit a méltóságunkból, ami sajnos Molina idei állandó cseréjének nem sikerült. A néhány éve még a rákot is legyőző első számú kapus a bajnokság 38 meccséből 33-on védett, és mindössze 39 gólt kapott, ami egy Levante-szintű védelemmel az ember előtt kifejezetten szép teljesítmény. Az argentin Cavallero a maradék öt meccsen képes volt 14-et beszedni, hogy a kiállítását már ne is említsük. Soldado, Kepa és van Nistelrooy egyaránt mesterhármast rúgtak neki, ha jól látjuk tavsszal már nem is kapott egyetlen percet sem. És ez az ember a ’98-as és a ’02-es argentin keretben is benne volt. Kár, hogy nem hagyták játszani.

Oleguer Presas (Barcelona)
Nagyon jó dolog a legjobban focizó katalán közgazdásznak lenni, a legjobb közgazdász katalán focistának meg pláne. Az viszont elég szomorú, hogy Európa egyik legjobb csapatában ennyi elég is ahhoz, hogy valaki rendszeresen szerepelhessen a hátvédsorban. Frank Rijkaard becsületére legyen mondva, idén már csak akkor játszatta a lelkes antiglobalista publicistát, amikor tényleg muszáj volt, ám Oleguer még így is képes volt jóvátehetetlen károkat okozni csapatának. Ha a Madrid ellen nem állíttatja ki magát nevetségesen, talán bajnokok lehettek volna. Ha az Espanyol ellen kicsit jobban védekezik, talán szintén. Mivel eladni soha nem fogják, a Barcelona drukkereinek egyetlen esélye, hogy ez a kétballábas pancser foci helyett inkább a tudományos életet választja, nekifut egy Phd-nek, bármi, csak takarodjon.

Fabio Cannavaro (Real Madrid)
Egyszerűen nem értjük, hogy miért tartják sokan sikernek Cannavaro első madridi idényét. A csapat bajnokként több gólt kapott, mint a második és a harmadik helyezett, és ezért bizony valaki felelős. Casillas nem, Sergio Ramos még kevésbé, hát akkor kire mutogassunk, ha nem az emberre, akit azért szerződtettek, hogy vezesse a hátvédsort? Persze Calderónéknak lehetett volna több eszük, hiszen nyilvánvaló volt, hogy vébégyőztesként Cannavaro csak levezetni ment Madridba, amíg a Juve vissza nem jut a Serie A-ba. Talán jövőre még marad egy kicsit lazsálni, de hogy utána húz vissza Olaszországba, arra mérget veszünk. 16 sárgalap, két meccsen kettő is belőlük, számtalan tahó falt - jobb is lesz a Madridnak nélküle.

Roberto Ayala (Valencia)
Egy argentin hátvéd, a nemzet büszkesége, a 107-szeres válogatott (ebből 60 kapitányként) sokféleképpen viselkedhet. Lehet kíméletlen rablógyilkos, vagy éppen finom, ám határozott úriember, egy dolog viszont semmiképpen sem: hisztis fürdőskurva. Amit Ayala idén a pályán bemutatott, azzal nem volt különösebb gond, bár az azért látszott, hogy 34 évesen már ő sem lesz fiatalabb. Amit viszont ő és egykori játékostársa, az időközben sportigazgatóvá előléptetett Carboni egymás elleni nyilatkozgatásban az idén előadtak, az párját ritkította még ebben a modern, nyavalygó világfutballban is. Hogy ki szegte meg írásban, amit szóban megígért. Hogy ki hazudott be nem létező sérüléseket. Hogy ki szerződött már el év közben a Villarrealhoz. Hogy ki olyan elviselhetetlen barom, hogy a szezon végén őt is ki kellett rúgni. Ha köcsögválogatottunknak lenne sportigazgatója, az tutira Carboni lenne, viszont a hátvédsor közepe így is Ayaláé.

David Navarro (Valencia)
Hát hogy is hagyhattuk volna ki. Az odáig rendben van, hogy nem lehet mindenki Ronaldinho – sőt, még David Villa sem – kellenek teljesen jelentéktelen, epizódszerepig is csak ritkán jutó szürke senkik is egy csapatba. Még az is rendben van, hogy alkalomadtán felnőtt, borzasztóan túlfizetett férfiak összeverekednek a focipályán, hiszen tényleg nagy bennük a feszültség, és néha így robban ki. Az viszont már egyáltalán nincs rendben, ha csapatod továbbjutása után, amelyet te végig a kispadról követtél berohansz a pályára, és egy ökölcsapással eltöröd az ellenfeled orrát, aki nem is tud visszaütni, hiszen éppen saját csapattársai fogják le. Majd gyáva nyúlként beszaladsz az öltözőbe. Az ilyet nem hat hónapra kell eltiltani, hanem örökre.

Ander Murillo (Athletic de Bilbao)
A fiatal baszk hátvéd 17 sárgalapjával az idei spanyol bajnokság legtöbbet büntetett játékosa volt a zaragozai bokszbajnok Diogo mellett, őt viszont békén hagyjuk, mert olyan jó szezont zárt, hogy majdnem a szuperválogatottunkba is bekerült. Murillo viszont annak a bilbaói védelemnek volt oszlopos tagja, amely 62 gólt kapott, aminél többször csak a tökutolsó Násticot alázták meg. Az Athleticnek óriási mázlija volt, hogy ha egyetlen ponttal is, de megmenekültek a kieséstől, ám ez nem Murillón múlott. A baszk hátvédsor naiv volt, mint egy fókakölyök és puhány, mint egy tapír. Kivéve persze Murillót, mert ő meg inkább brutálisan szabálytalan. Jövőre már Urzaiz sem lesz itt, és amíg Bilbaóban azon vitatkoznak, hogy beengedjenek-e kiejthető nevű játékosokat is a keretbe, Murillo vezetésével most már tényleg kiesnek az első osztályból.

Joaquín Sánchez (Valencia)
Egyetlen játékos létezik csak Spanyolországban, aki még Fernando Torresnél is kevesebbet mutatva van óriási sztárnak elkönyvelve, és ez bizony ugyanaz, aki arról is híres, hogy a mamája még óvodásként is sokáig szoptatta. Joaquín Dél-Spanyolországnak abból a lepusztult segglyukából származik, ahonnét rajta kívül csak bikaviadorok, flamenco-táncosok és Kiko, az Atleti egykori csatára. Ügyes srác, esze viszont nincs sok, szegényből a Betis pszichopata tulajdonosa, Lopera már a szezon kezdete előtt hülyét csinált, amikor ahelyett, hogy elengedte volna Valenciába, direkt kölcsönadta a másodosztályú Albacetének. Végül mégis sikerült a valenciaiaknak kivásárolni 25 millió euróért, amit egy szinte értékelhetetlen szezonnal hálált meg.

Juan Román Riquelme (Villarreal)
Hogy hálálja meg egy játékos, ha az ő elhibázott tizenegyesének köszönhetően csapata nem jut be Bajnokok Ligája döntőjébe? Természetesen elszabotálja a következő szezont és lelép év közben! Riquelme különleges figura a világ futballjában: melankolikus, introvertált játékos, aki szinte minden európai meccsén honvággyal küzdött. Barcelonában elbukott, és bár Villarrealban volt egy kiemelkedően jó éve, idén a klubvezetés már nem bírta tovább a hülyeségeit, a kihagyott edzéseket, a Buenos Aires-i nyomornegyedekből az ő pénzükön Spanyolországba repített régi haverokat. Télen Riquelmét kirúgták (“kölcsönadták”), visszament a Boca Juniorsba, ahol természetesen remekül játszott, a mostani Copa Américán meg pláne. Az ilyen egyáltalán minek jön át Európába???

Deco (Barcelona)
Túl könnyű lenne Ronaldinhót beválogatni a csúcsköcsögök közé, és egyébként is, azt a Werder elleni, sorfal alatt belőtt szabadrúgást meg a Villarreal elleni ollót nehéz elfeledni. Deco viszont mit csinált az idén? A nagy semmit, azt. Legalábbis ami a focit illette, mert például az apró szemétségeket, amikben ő azért mindig is jó volt, idén különösen magas fokon művelte. Egy kis ráncigálás itt, egy kis rugdosás ott, egy kis taposás meg amott – mindegy, csak aljas és kötekedő legyen. Viszont ha már a pályán nem mentek a dolgok, az öltözőben Deco a legmegosztóbb személyiség, a brazil szekció az ő vezetésével került szembe lassan mindenkivel, főleg pedig Rijkaarddal és Eto’oval, aminek az eredményeit aztán idén jól meg is lehetett nézni. Azért az mond valamit, hogy minden felmérésen a sztárok közül legszívesebben őt látnák a lehető legmesszebb a csapattól a kesergő katalán szurkolók.

Antonio Cassano (Real Madrid)
Feltűnt valakinek az utóbbi fél évben, hogy a Madrid keretében van egy Cassano nevű játékos? Ugye, hogy nem. Nyilván az sem, hogy ez az elhízott zsírfej még mindig csak 24 éves. Másfél év alatt 14 meccs és mindössze 4 gól mindent elmond ennek a bunkónak a teljesítményéről, és a helyzeten az sem javít, hogy elég sokat volt sérült. Ha nem zabálna annyit, biztos jobban bírnák az ízületei... Októberben a saját edzőjét küldte el a picsába, amiért gyorsan elzavarták az öltözőből, aztán amikor nagy kegyesen visszaengedték a csapathoz, hátha ő is képes lesz úgy összeszedni magát, mint Beckham, megint egyből megsérült. Woodgate óta ilyen felesleges senki nem volt Madridban.

Javier Saviola (Barcelona)
A patkányságnak különböző fokozatai vannak a profi futballban, Saviola az idén mindenesetre a legmagasabb szintre jutott. Hiába próbálták meg a szezon előtt szép szóval és az ég világon mindennel meggyőzni, hogy a saját karrierje érdekében húzzon el Barcelonából egy olyan csapathoz, ahol számítanak a játékára, az argentin, tudatában annak, hogy a klub előző vezetése által aláírt szerződés játék nélkül is szállítja neki a milliókat, inkább maradt a Camp Nou kispadján (sőt, a lelátóján). Aztán amikor a csapatot sújtó sorozatos sérülések eredményeként mégis kapott néhány lehetőséget, a kiscsapatoknak rendre szórt egy-két gólt, a fontos meccseken pedig békésen eltűnt a mezőnyben. Mindezek ellenére a katalán közönség teljesen érthetetlen módon imádta (talán mert olyan cuki kis feje van), amit most hogy hálál meg? Elszerződik a Real Madridhoz. Elképesztő.

Edző: Javier Aguirre
Az odáig rendben van, hogy az Atletit mindig nehéz irányítani, és az idén Maxi Rodriguez és Petrov sérülései tovább komplikálták a feladatot. Viszont a szar melót is el lehet tisztességgel végezni, és nem úgy, mint ahogy Aguirre tette. A mexikói (akinek egyébkén Baszk a beceneve) egyszerűen nem tudott mit kezdeni egy olyan kerettel, amelyikbe lényegesen több tehetség szorult, mint az egy évvel korábban a BL-ig vezetett Osasunába, nem tudott mit kezdeni a hülye elnökséggel és pláne nem tudott mit kezdeni Spanyolország legodaadóbb, ugyanakkor a lécet a legmagasabbra is helyező közönségével. Szégyenszemre a semmit nem érő hetedik hely jött csak össze, aminél többre 12 vereséggel nem is nagyon lehet pályázni. A Barcelonától beszopott, klubtörténetileg is jelentős 0-6-al meg pláne nem.