"Végül is ketten maradnak
Isten és a labda"

Ideje röviden számba venni, hányféle is a futballista. Alapvetően négyféle. Aki tud és szeret (A), aki tud, de nem szeret (B), aki nem tud, de szeret (C), végül aki nem tud és nem szeret futballozni (D).

Az elsővel viszonylag egyszerű dolgunk van. Az A kategóriába tartoznak azok a sportemberek, akik amellett, hogy ihletetten érnek a labdához, egyúttal örömmel, szívesen, szórakozva és szórakoztatóan játszanak. Világklasszis csak e kategóriába tartozó játékosból válhat, igazi katarzist csak ilyen okozhat. Maradona, Puskás, Cruyff, Cantona, Sztojcskov, Szavicsevics, Rivaldo, Ronaldo, Drogba mind ilyenek, ilyen lesz rövidesen Messi és Rooney. Nálunk az utolsó ilyen AA kategóriás játékos Törőcsik volt. Tartozhat ebbe a kategóriába akár egy negyedosztályú futballista is (Esterházy Péter írja futballológiai alapvetésének, az Utazás a tizenhatos mélyére-nek legelső mondataiban: minden szintnek megvan a maga nívója, ez egy jól hierarchizált szakma, egy jó negyedosztályú játékos az egy jó játékos a negyedosztályban – pontos meglátás). Ennek a kategóriának van egy figyelemreméltó részhalmaza: azok a játékosok adják, akik tudnak és szeretnek is focizni, de a játék lényegének nem értik az összes alkotóelemét: a tagadhatatlanul legfontosabbon, az öncélon kívül a többit csak homályosan kapizsgálják. Ilyen AB kategóriájú játékos manapság Jay-Jay Okocha vagy Cassano, ilyen volt a közelmúltban Futre, Proszinecski vagy mifelénk Váczi Zoli. Miattuk is megtelik a lelátó, áruk az egekbe szökhet, mert minden edző kihívást lát bennük, azt gondolva: majd pont ő lesz, aki szabályosra csiszolja a gyémántot. De mégis örök ígéretek maradnak, belőlük sosem lesz aranylabdás, és szinte bizonyosan nem lesznek edzők: nem tudnának mit mondani a játékosoknak.

A D kategóriába tartoznak azok, akik nem is igazán tudnak, nem is igazán szeretnek játszani, de máshoz nem értenek. Ezért kicsit haragszanak a világra, frusztráltságuk többnyire kegyetlenségben és alattomosságban nyilvánul meg. Ők törnek ketté ígéretes pályafutásokat: egy James MacEveley nevű blackburni rúgta le évekre Cissét (a Rovers egyébiránt teli van ezzel a típussal, Savage, Tugay, brrr…), és bizony, ebbe a típusba tartozott évekig Materazzi, aki aztán annyira épp megtanult focizni, hogy most már lassan kezdje kicsit megszeretni is. Ezzel együtt ő az egyetlen kivétel, a kategóriák között nincs átjárás. Sokan emlékszünk Goikoetxeára, Duscherre, itthon a Véber Gyurit letaglózó diósgyőri Nagy Sándorra, a John Faxe Jensen és Wukovics Laci térdét egyformán szétrúgó Halmaira, vagy a tatabányai Udvardira, aki Törőt tette gallyra. Bárcsak elfelejthetnénk valamennyit. A D kategóriások feltűnés nélkül hagyják abba, egyszer csak nincsenek a csapatban, és kész. Az első osztályokban valahogy a spanyoloknál és a franciáknál ritkábbak, inkább a Calcio-t és a Bundesligát nézve szisszenünk fel gyakrabban. Ilyen a mai magyar focisták többsége.

A legérdekesebb és legnépesebb a C kategória, akik nem nagyon tudnak, de nagyon szeretnek focizni. Ők a „szürke eminenciások”, a „zongoracipelők”, akiknek „játéka nem igazán látványos, de hiányuk rögtön meglátszana a csapaton”. Sosem sérülnek meg, „a kapus kivételével minden poszton bevethetők”. A futballt évekre visszavetheti, ha sok ilyen összekerül: Otto Rehhagel két ilyen garnitúrával is csúcsra ért*, hogy dőlne rá a mindenség. Megvan az 1997-ben UEFA-kupát nyert Schalke? Latal, Nemec, Eigenrauch, Ejkelkamp, Linke, Büskens, Anderbrügge? És a 2004-es görög Európa-bajnok? Dellasz, Kapszisz, Fisszasz, Baszinasz, Zagorakisz, Katszuranisz, Vrizasz? Egyikük MVP lett Portugáliában, vajon melyikük lehet? Ha a nevet el is találnánk, egy civil fotóról már bizonyosan nem ismernénk fel Zagorakiszt. Vagy Szeitaridiszt. A típus klasszikus alakja Didier Deschamps, a világon a legtöbb címet begyűjtő labdarúgó, százegynéhányszoros válogatott, az ő ábrázatára persze mindenki emlékszik, de hogy mit is csinált? Ezzel együtt a kategória sok képviselője szerethető, különösen azok, akiknek a képessége és az elhivatottsága közötti kontraszt a legnagyobb. Tudott valaki igazán haragudni Torricellire, Vinnie Johnsonnesra, Emile Heskeyre, vagy éppen nálunk Talapa Janira vagy Dzurják Csöpire? Na ugye.

Mind közül a legfurcsább és legérthetlenebb azonban a B kategóriába tartozó futballista. Az enervált, mélabús spíler, a meg nem értett zseni, aki szíve szerint leginkább lovakat tenyésztene vagy festegetne, de az élet csúnyán kibabrált vele: kénytelen mindenféle tinglitangli komolytalansággal milliókat keresni. A típus két jeles képviselője Riquelme és Bobo Vieri. Fölényesen és magától értetődően szopat le mindenkit, majd miután öt védőt halomra fektetve berúgja a gólt, értetlenkedve fogadja a társak gratulációját: mi ebben a szenzáció? Egyszerű ez, mint a nap, máshogy nem is lehetett volna csinálni. Motiválni nem lehet, legfeljebb imádkozni, hogy ma kicsit jobb kedve lesz. Ami egyébként hamar elmegy: túl kemény a ráállított védő, kampósak a fűszálak, vezet az ellenfél. Bármi remek ok lehet a sértődésre. A kategória első számú magyar reprezentánsa Tököli Attila. Ő volt, aki tavaly a Vasas elleni kupaelődöntő visszavágójának első félidejében, amikor a Fradi már 0-4-re állt összesítésben, odaballagott Gellei mesterhez, jelezve: neki ehhez most nincs kedve. Nagy nehezen meggyőzték, hogy folytassa: a második félidőben csinált tizenegyest, adott gólpasszt, rúgott gólt, kis híján egyedül fordított; ugyanolyan egykedvűen, mint egy órával azelőtt.

*Elnézést ezért a csúnya hibáért, a Schalke edzője valójában Huub Stevens volt.