Az olasz és a spanyol szuperkupa egyaránt a bajnok otthonából győztesen távozó kupagyőztes sikerét hozta – mindkét esetben tökéletesen megérdemelten. Ahogy már korábban is jeleztük, ezeknek a meccseknek mi sem tulajdonítunk különösebb jelentőséget, csak örvendezünk,hogy  végre tétmeccseket láthatunk és persze megcsodálhatjuk néhány játékoson az új mezét. Ha tragédiaként nem is élik meg a vereséget, azért mindkét vesztes félnél jól teszik, ha komoly figyelmeztetésként értékelik a szuperkupa egy, illetve két meccsből álló elveszítését, mert tanulságokat azért le lehet és le is kell vonni belőlük.

A Madridnál kezdjük mindjárt azzal, hogy valamit sürgősen ki kell találni a csapat szerkezetének ideális belövésére, méghozzá a lehető leggyorsabban, mert a városi rivális elleni szezonnyitányon esedékes buktát nehezen nyelik le az erre roppant háklis madridi ultrák. Mert van egyszer egy Sevillában látott 4-4-1-1 felállás, amivel ugyan nem nullázzák le a védelmüket egy meccsen ötször, viszont a kapura szinte semmi veszélyt nem jelentenek (adjuk meg, Van Nistelrooy nélkül álltak ki). Aztán van ez a tegnap megcsodált 4-3-2-1, ami szépen is teljesített előrefelé, hiszen a Sevilla nem szokott három gólt kapni, viszont a rükverc beragadt csúnyán, 5 gólt kapni otthon nem szép, na. Pepe szerintünk semmilyen módon nem állja az összehasonlítást Sergio Ramossal, aki ha kellene, akár középhátvédként is tudna ilyen parádésan érkezni beadásokra, arról már nem is beszélve, hogy ritkán szerencsétlenkedik annyit, mint a helyén pöffeszkedő nagyra nőtt napközis, aki eddig a Samuel-Woodgate vonalat követve borzalmasan teljesít. De ha már három csatár, akkor miért a védőknek kell lőniük a gólokat, herr Schuster?

Milánóban azon szorgoskodnak, hogy masszív Roma-fóbiát valósítsanak meg a lehető legrövidebb időn belül és lássuk be, roppant hatékonyan teszik. A tavalyi kupadöntőben a fővárosban átgázoltak rajtuk Tottiék, majd hiába nyerték meg a visszavágót a kupa elveszett. Nem sokkal korábban bajnokin is sikerült otthon kikapniuk az őket akkor már elég reménytelen távolságból üldöző Romától, ehhez jön még ez a vasárnapi összeakaszkodás, amit a változatosság kedvéért ismét elbuktak. A feszült hangulatot és a játék színvonalát még korai lenne kritizálni, maradjunk mi is inkább a pozitívumoknál, amiből mindjárt ki is emelnénk a megdöbbentő tényt, hogy az önbizalomhiánnyal soha nem vádolható Totti átengedte a büntető elvégzését De Rossinak, minden bizonnyal nem azért, mert felsejlett előtte a tavaly kihagyott büntetők emléke. Ezen kívül feltűnt nekünk, hogy mindkét csapatban elég jól megértették egymást a támadások befejezésével megbízott sporttársak (az 1-0 ellenére szerintünk sokan egyetértenek), Suazo és Ibrahimovics egy kicsivel még talán jobban is, mint a győztes oldalon Totti és Giuly, bár a két új fiú hatékonyságán még bőven van mit javítani, mert mindketten elhibáztak néhány abszolút egyértelmű ziccert.

De vissza Madridba egy gondolat erejéig. Azt mondtuk, hogy minden bizonnyal jobb meccset látunk majd, ha mindkét csapat csatársztárja a pályán lesz, amiben igazunk is lett legalább félig, mert Kanouté helyre kis mesterhármast vágott, a muflák hollandus viszont még bizonyára érzi a sérülését. A Real érdekében nagyon reméljük, hogy formába lendül gyorsan, mert ha nem így lesz, akkor a népharag gyorsan fejeket fog követelni. Viszont azt is mondtuk, hogy Dani Alves nem igazol el, amiben sajnos nagyon úgy tűnik, hogy tévedtünk, sőt, közben az is kiderült, hogy bizony hatalmas szükség is van rá a kékeknél.

És akkor a zárszó ismét Milánóból, Perrotta mehet a büdös francba, mert pont fel akartuk tenni az egyik tesztben azt a kérdés, hogy ha egy játékost még pályára lépése előtt kiállítanak, akkor beállhat –e a helyére valaki, de a vadul váfánkúlózó játékos megfúrta a pompás kérdést.  Csapattársait nem zavarta meg annyira a közjáték, mert pár perccel később Totti egy óvodás csellel körbeautózta Burdissót, aki a korábban vitatott esetekkel ellentétben most egyértelműen felrúgta a csatárt. Meg kell hogy állapítsuk, bizony mindkét csapat roppant erős lesz idén és ha ehhez hozzávesszük, hogy az Európa trónján feszítő Milan és a hatalmas Juventus is beszáll az aranycsatába, máris az eddigieknél is jobban borzongva várjuk a hétvégi rajtot.

Persze, a spanyolt nem különben, mert onnan még csak azt láthattuk, hogy a Sevilla makacsul rohadt erős, a Madrid még makacsabbul rohadt unalmas, a barcelonai csárdában pedig szinte már csak dudások vannak. De róluk bővebben majd egy másik postban.