Derbiket bemutató sorozatunk első valódi lokális üzekedést taglaló posztja nem is lehetne aktuálisabb, hiszen a La Liga első fordulójában Real Madrid – Atlético Madrid mérkőzést rendeztek. Spanyolországban szép számmal találunk nagy fontossággal bíró városi, tartományi, vagy etnikai rangadókat (bizony, itt ilyen is van), melyek közül csak egy az El Derbi Madrileño, az egyik érintett fél számára azonban minden kétséget kizáróan ez a szezon legfontosabb meccse. Ez a fél pedig a népmesékből ismert szegénylegény, az Atléti.

Az Athletic Club de Madridot a baszk drusza mintájára alapították meg, többek között a városi riválistól eltanácsolt játékosok részvételével 1903-ban, szinte pont egy évvel a Madrid Futball Club megalapítása után. A fentiekből kikövetkeztethető, hogy az Atlétit életre hívó csoport baszk fiatalokból állt és ha ehhez hozzátesszük, hogy bizony a Real első elnöke katalán volt, máris elcsodálkozhatunk rajta, hogy a spanyol fővárosban klubbot alapíthatnak egymásnak a nem különösebben baráti viszonyt ápoló etnikumok képviselői. Becenevét mindkét klub a mezéről kapta, a Los Blancos és a Real fehér dressze közti összefüggés átlátásához talán még alapfokú spanyol nyelvtudás sem szükséges, a Colchonerók (matrackészítők) neve pedig az olcsó csíkos ágyhuzatok anyagából készült mezek miatt ragadt az Atlétire. Hiába, a munkásosztály vízzel főz és még az ág is húzza.

A két csapat történelme már a kezdetekkor élesen kettévált, hiszen az Atlético a polgárháborúig nyert ugyan egy Campeonato del Centrót, de jobbára liftezett az első és egyéb osztályok között, míg a Nagy Testvér 1920-ban XIII. Alfonz királytól elnyerte a Real, azaz királyi titulust. Az ekkor már többszörös bajnok Blancókat sem kímélte azonban a háború, más kérdés, hogy még a börtönné átalakított stadionjukkal is jobban jártak, mint városi riválisuk, mely csak az Oviedo visszalépése miatt indulhatott el meghívottként. Viszont ha már elindult, meg is nyerte a kiírást, sőt, a következő szezonban megvédte címét, melyet összesen 9 alkalommal szerzett meg szemben a Real 30 bajnoki trófeájával. Ebből már azt is kikövetkeztethetjük, hogy bizony az örökmérleg is masszív Real-fölényt mutat, 171 mérkőzésükből mindössze 31-et nyert az Atléti a Blancók 75 győzelmével szemben (na, akkor hány döntetlen született?) és ha ez még nem lenne elég, szegény Colchoneróknak még hazai pályán is negatív a mérlegük a bátyó ellen. A szegény legény küzdelme a gazdag polgár ellen tehát csak a mesékben alakul úgy, hogy a kicsi legyőzi a nagyot, aztán viszi a fele királyságot, meg a hercegnőt és boldogan élnek a következő szezonig.

A két klub ultrái természetesen nem esznek egymás tenyeréből. Az 1982-ben alapított Frente Atlético és a két évvel korábban életre hívott Ultras Sur a 90-es évek elején produkált néhány zűrzavaros estét a városi kapitányságnak, ám mostanában már elég jól sikerül elszeparálni a két szurkolótábort egymástól, így jobb híján a rendőrökön élik ki magukat. Tavaly januárban nem sikerült valami jól az a bizonyos elszeparálás, hiszen a Calderon környékén több helyen is verekedések törtek ki a mérkőzés előtt, majd az 1-1-re végződő összecsapás után tovább folytatódott a hepaj. A végeredmény több tucat megrongált autó, 8 kórházba került rendőr, lángokban álló kukák és a Frente több tagjának begyűjtése. Nem hagyhatták ezt szó nélkül a Sur tagjai sem, akik a bajnoki címük ünneplése kapcsán hallattak magukról hasonlóképpen: 108 sérült, köztük 22 súlyosabb és 10 letartóztatott huligán a termés. Bravó, fiúk!

Az elmúlt pár évben nem sok babér termett az Atléticónak, mely a XXI. században még nem győzte le városi ellenlábasát. Sőt, volt itt bizony két nagyon randa hazai 0-3 is, nem is beszélve a 2003-as 0-4-ről. Egészen 1999-ig kell visszamennünk a legutóbbi sikerükig, akkor 3-1 arányban győzték le a Realt. A 2007-08 szezont indító El Derbi Madrileno előtt azonban nem a hazai fehérek voltak az egyértelmű esélyesek, hiszen a szuperkupa két mérkőzésén látott Real nemhogy kiemelkedő teljesítményt nem nyújtott, de még saját szurkolói is kifütyülték őket a Sevillától otthon bekapott 5 gombóc után. (A füttyögetés egyébként nem újdonság, még anno Ronaldo panaszkodott arról, hogy a madridi szurkolók már fél óra után hangot adnak nemtetszésüknek, ha nem vezet a csapatuk.)

A Real a frissen igazolt Drenthe balbunkóban és Sneijder irányítóban történő bevetése mellett a szezon végén a franc tudja minek elcsábított Pepe középső védőbe állításával próbálta megoldani a sikeres támadás és hatékony védekezés együttes alkalmazását, melyből a Sevilla ellen egyszerre mindig csak egyet láthattunk. Az Atlético szurkoló eközben az Agüero-Forlán kettőstől várták a mannát, melyet a Barcában betliző, de a Benficában brillírozó Simao Sabrosa bevetésével támogattak meg. És nem is kellett sokáig várni, egyből az első percben megszerezték a vezetést egy meglehetősen röhejes góllal, amit Raul 15 perc alatt ki is egyenlített. A tökéletes beadás, melyet a madridi orákulum a helyére bólintott természetesen Sergio Ramostól érkezett, akivel kapcsolatban már rég motoszkál bennünk a gondolat, hogy feljebb kellene lépnie egy sorral. Ahogy a fordulóról szóló összefoglalóban írtuk, a Real győztes gólja pont olyan volt, amilyeneket a tavalyi csapat szerzett: a hajrára fordulva egy megpattanó lövés talált utat a lógó orral lekullogó Atléti kapujába.

2008 januárjában lesz lehetősége visszavágni a Colchoneróknak, addig még nagyon sok minden történik mindkét csapat háza táján, ebben biztosak vagyunk. Az új igazolások beépítése, a megfelelő felállás megtalálása még mindkét csapatnál hátravan és ha már a mostani, némileg szedett-vedett gárdák is elég korrekt kis meccset kerekítettek, akkor nincs okunk feltételezni, hogy összeszokva, esetleg mindketten a bajnoki címért küzdve rosszabb derbit játszanak.