Avagy, amikor a Real Madrid Barcelonába megy rangadót játszani. Persze ez még nem az a "bizonyos" klasszikus lesz, de mindenképpen pikánsnak ígérkezik, mert végre egy meccsen lemérhetjük, hogy valójában mekkora a királyi és a kisebbik barcelonai gárda ereje. Aztán lesz olyan is,  hogy a forduló előtt még második katalán nagytestvér a harmadik helyezett Villarealhoz látogat, magunk kíváncsian várjuk, ki tudja-e használni legnagyobb és egyetlen bajnoki riválisa esetleges botlását a Barca. Szerintünk igen. Most lesz az is, amikor a Sevillának el kell indulnia felfelé és erre nincs alkalmasabb partner a tökutolsó Levanténél. A szeleburdi és ravasz Valencia rúgkapál még egyet és megpróbálja elhitetni velünk, hogy tényleg bajnok akar lenni, de mi átlátunk a szitán és tudjuk, hogy ez most nem az a Valencia és nem az a bajnokság, ahol ők harmadiknál jobbak lehetnek. Egyre jobban kikristályosodik előttünk, hogy ez a Deportivo idén már biztosan nem fogja legyőzni a Real Madridot, mint ahogyan az utóbbi időben azt megszokhattuk tőle. Mindezek tetejében repedéseket vélünk felfedezni a spanyol kiscsapat mítoszán, holott mi nem szeretnénk olyan bajnokságot, ahol a végső győztesnek nincs legalább 10 veresége. Szerencsére az üveggömb megsúgta nekünk, hogy mely csapatok használták ki valóban hasznosan ezt a kis szünetet és melyek nem:

Utoljára Napóleon bukott ekkorát Moszkvában – gyakorlatilag kiestek az angolok. Az egyetlen dolog, ami mosolyt csalhat fonnyadt képükre, az a skót horda birkacsordává történő szerényülése Grúziában, egyelőre nagyon úgy néz ki, nem lesz szigetországi válogatott az EB-n. A mediterrán térség viszont virágba borulhat Lisszabontól Athénig, az olaszoknak még játszaniuk sem kellett ahhoz, hogy ők legyenek a forduló egyik legnagyobb nyertesei. Szólnunk kell még a Liechtensteinben vetített bálnavadász oktatófilmről, mely minden idők legnagyobb arányú hazai fogásáról szól, a litván kapus nyolcvan percig tartó parádéjáról, valamint a németek Richter skála szerinti hármas fokozatú pofára eséséről. Ja, és a lengyelek hiába vezetik magabiztosan a csoportjukat, szerdán úgy elvertük őket, mint a jég a határt…

Venezuela - Argentína 0 – 2. A nemzet, amely Maradonát adta a világnak, képes ismét egy világverő csapatot kiállítani. Amit Riquelme és Messi az elmúlt két mérkőzésen mutatott az argentin válogatottban, az minden képzeletet felülmúl. Brazília hét év után tért vissza a Maracaná stadionba és csak úgy mint akkor, most is 5 - 0-val küldte haza ellenfelét. Beszámoló a 2010-es vb-kvalifikációról, Dél-Amerikából.

Merre halad ez a kapcsolat? Minden bizonnyal ez a második legutáltabb kérdés egy igazi férfi számára, rögtön a - Már megint meccset bámulsz? - azonnali agyérgörcsöt okozó felvetés után, így ezúton is felhívjuk minden kedves hölgyolvasónk figyelmét, hogy tartózkodjanak ezen öreg hiba elkövetésétől - persze, csak ha vérmes reményeket táplálnak kapcsolatukat illetően. Most azonban fenti kérdést egy másik aspektusból kívánjuk megvizsgálni.

Folyamatosan hallgatjuk az UEFA népbutító szónoklatát a klubok közti gazdasági olló szűkítéséről, de ehelyett azt látjuk, hogy a távolság egyre inkább szakadékká nyílik. El kell fogadnunk, hogy a futballsikerek száma mindig is egyenes arányban állt a befektetett pénzeszsákokkal. Maradjunk csak az e hasábokon már tárgyalt torinói példánál. Az Agnelli család ugye 1923-ban felvásárolta a Juventust és mit ad Isten, néhány évvel később öt scudettot nyertek zsinórban, mely a mai napig Serie A rekord. Ugye világos, hogy mire gondolunk? Az átlagosnál naivabb bajtársaink kedvéért tegyük még érthetőbbé a kérdést Puskás Öcsi azóta szállóigévé lett mondásával, mely szerint kis pénz, kis foci – nagy pénz, nagy foci. Nyugodtan javítsuk ki, ha tévedett, de tartunk tőle neki már az ötvenes években is igaza volt.

Sokat szenvedett luxembourgi testvéreink, nektek szól ma a dal és zörög a dob! Tust húz a banda továbbá a moldáviai események okán (mi, magyarok inkább megmutatjuk a törököknek, hogy nő a köröm a középső ujjunkon), a Tartan Army holtrészeg dudásai is a kilt alól kivillanó golyóikat ajánlgatják a legutóbbi VB-döntő két résztvevőjének, a spanyolok pedig végre idegenben is keretük erejéhez méltón méltóztattak teljesíteni. A hollandok elbukták a csoport rangadóját, a görögök szerdán ugyanennek a feladatnak futnak majd neki és ellenfelükhöz képest szépen is melegítettek rá, a lengyelek pedig hiába vezetik magabiztosan a csoportjukat, szerdán úgy elverjük őket, mint a jég a határt. Lássuk most kicsit bővebben, mi történt az EB selejtezők szombati játéknapján.

Ha a futballban valóban csak az eredmény és az a 90 perc számítana, nem nézné senki. Sokan vagyunk focifüggők és a függőséghez bizony kell, hogy tudjuk, nem "élő szövet fémvázakon", amit nézünk. Ha nem így lenne, már réges-régen csak a FIFA 2007 érdekelne bennünket... Most egy olyan rovatot készülünk indítani, amelyben apróságok játsszák a főszerepet. Egyszer nyakig leszünk a drámában, máskor pedig  mosolygósak-röhögősek leszünk, de a kiindulási alap mindig pár pillanat, egy érdekes történet, adat, nagyon szélsőséges esetben pedig akár még egy futballmeccs is lehet. Ami soha nem maradhat el, az a háttértörténet.

Az első részt egy kulthősnek szánjuk, Chic Brodie-nak. Ő egy kapus, akit talán filmkockákon már sokan láttak, mégsem hisszük, hogy elsőre tömegeknek ugrana be a neve. Ha azt mondanánk, Alf-Inge Haland, sokan - főleg megveszekedett ManU szurkolók -, biztosan azonnal rávágnák: a játékos, akit Roy Keane egy korábbi sérülése és Haland akkori viselkedése miatt bosszúból taccsra vágott. Később aztán a norvég perre vitte a dolgot.

A brazil bajnokság 30. fordulóján

vagyunk túl. Az utolsó játéknapon (vasárnap, és elnézést a késedelmes posztért, de csak most jutottam a gépemhez) kikapott a Sao Paulo attól a Corinthianstól, amely soha nem látott válságát éli, és kedden új elnököt választottak Andrés Sanchez személyében. Ennél is nagyszerűbb élmény, hogy eljutottam a Maracaná stadionba. Rio de Janeiro egyik jelképe, a világ talán legnagyobb stadionja a Flamengo és a Fluminense szurkolóival telt meg.

A napokban a hozzászólások között bukkantunk Redondo nevére és a feltörő élmények hatására elhatároztuk, hogy írunk róla egy postot. Az NST olvasói nyilván mindannyian tisztában vannak vele, ki volt és mit tudott Fernando Redondo, így inkább gondolatainkat, érzéseinket szedjük alább csokorba a valaha élt legnagyobb ötösről.

Ha azt mondom, védekező középpályás, mindenki előtt egy masszív, nyak nélküli fatörzs jelenik meg, aki csak úgy tud kettőt dekázni, ha a második érintésre már belebikázik a labdába és az a stadion parkolójában landol, életében egy cselt meg nem csinált és szezononkénti egy gólja egy erőteljes felszabadításból születik. Futni, meg ütközni, azt tud, előre soha nem passzol 5 méternél hosszabbat és egyébként is hatalmas krokodilkönnyeket zokog a labda, ahogy hozzáér. Nem is tudunk ezzel mit kezdeni, napjaink futballja legalább egy, de néhol több ilyen játékos pályára küldését teszi szükségessé, sőt, ismerünk olyan csapatot is, ahol szinte a komplett középpálya ilyen játékosokból áll.

A Championship 10. fordulójának mérkőzéseiről szóló beszámoló egy kicsit különleges és az átlagosnál valamivel hosszabb lesz, mivel hála a nemzetközi korporációs divatnak, a sporthétvégének, a forduló egyik találkozóját a helyszínen élőben tekintettem meg. (Ráadásul még ROOnaldóba is belebotlottam, de erről majd később!) A hétvégén Londonban csak két Championship-mérkőzést rendeztek (C. Palace – Hull és Charlton – Barnsley), így nem volt kérdés melyikre váltok majd jegyet, mivel a Crystal Palace-hoz egyrészt még régről gyengéd szálak fűznek, másrészt életem első angol stadionélménye is a Selhurst Parkhoz kötődik.

A jegyvásárlás külön speciális izgalmat tartogatott, ugyanis régi gyerekkori álmomat valósíthattam meg azzal, hogy az első sorba foglaltam jegyet nagyjából a lelátónak azon a részén, ahol Cantona hírhedt kung-fu rúgásával terített le egy Palace-szurkert 1995 januárjában. Ilyen veszély most nem fenyegetett, tekintettel többek között arra is, hogy a Tigrisek elleni meccset a klub családi meccsnek nyilvánította, így az összecsapás előtt a stadion körül a verőfényes napsütésben gólyalábasok, hullahopp-karikások és pompomgörl tánccsoport szórakoztatta a piros-kék színűre festett arcú gyerekeket. Ja, és a programfüzet még mindig 3 font, csakúgy, mint a meccs előtt a furgon ablakából vásárolt obligát cheeseburger with onions.

Legközelebb kicsit jobban hallgatunk az eszünkre. Ha a PL 9. fordulója előtt tettük volna ezt, most kellően indokoltan lennénk bazi nagyképűek, és tíz találattal a végkimenetelt, kettővel a pontos végeredményt illetően igényt tarthattunk volna a fogadók hálájára. Csak magunkat okolhatjuk, hogy most egy visszafogott postot kell írnunk az angol bajnokság 9. fordulójáról, amely csak két kérdésben segített közelebb jutni az igazsághoz. A Liverpool tényleg elég kócos csapat, a ManCity pedig otthon a nagyokon kívül mindenkit jó eséllyel fenekel el módszeresen, mint vásott kölyköt az apukája. Egyebekben nem történt semmi extra, sablonfordulót láthattunk, a Liverpoolon kívül minden nagycsapat nyert, nem született igazi meglepetés.

Sosem ért kevesebbet a hazai pálya, mint idén, az eddigi kilenc fordulóban huszonhét vendégsiker született – ez rekord a liga történetében. Hét csapat is gólképtelennek bizonyult a fordulóban, aminek leginkább az idegenben játszók örülhettek. És velük örültünk mi is, hiszen Lisztes és Miriuta után ismét honfitársaink nevétől hangos a sajtó, Huszti Szabolcs szinte egyedül verte a bajnokcsapatot, míg Hajnal Tamás két gólpasszal köszönte meg a Gelsenkirchenben folyó nevelőmunkát, amivel már a harmadik helyen áll a Bundesliga kanadai táblázatán (3+5). Örültek ennek Münchenben is, a Schalke hátránya hét pontra nőtt a baváriai derbit kacagva nyerő Bayern mögött.

Schalke 04 – Karlsruhe SC 0-2
Talán a forduló legnagyobb meglepetése, mit mondjunk, a KSC valóban nem szarta össze magát a Veltins Arénában, így Hajnalék változatlanul rózsaszín vattacukor felhőcskék közül szemlélik az alattuk elterülő mezőnyt. Bátorkodtunk említeni, hogy a királykékek rákfenéje a kiegyensúlyozatlan teljesítmény, ennek láthattuk el classico példáját. Az első félidőben még úgy-ahogy tették a dolgukat, de inkább beidegződésekkel teli rutinból, mintsem meggyőződésből. Széleken vezetett támadásokból egyet sem láttunk, Rakitic csak vakaródzott (még le nem cserélték), átlőni senkinek nem jutott eszébe, keresztmozgás a csatároktól nyista, amőbaként folydogált a Schalke középpályája - se egy kényszerítő, se egy ritmusváltás, se egy beindulás. A KSC megszállta a saját térfelét, a labdás játékost szép kényelmesen körbevették, gúzsba kötötték, megfojtották, majd indították a kontrákat, jobbára a Hövedes (Pandert helyettesítette – pocsékul) miatt zsenge jobbszárnyon. Hajnal, kétszer is a róla elnevezett hajnalos passzal futtatta lyukra Timmet, aki a pánik legcsekélyebb jele nélkül mattolta a 446 perce hibátlan Neuert. A bádeniak visszavágtak a ligakupában elszenvedett vereségért, Tamás két gólpasszal mutatta, akár ő is játszhatna most Rakitic helyén. Ha kicsivel több egyéni megindulása sikerül, és a közép-távoli bombákat is beépíti az eszköztárába… Tudjuk, ez a veszély valószínűleg nem fenyeget, de a Beckham kvíz babérjaira törve bekérdezzük: mikor és melyik csapat nyert salátástálat friss feljutóként?

Hét csapat is szerzett gól nélkül abszolválta a La Liga 7. fordulóját, ennek ellenére a góltermésre tulajdonképpen nem lehet panaszunk. A táblázat első felének megbolydulásához a Valencia meglepő hazai veresége mellett a Villarreal pamplonai bukása is kellett, így tőlük némileg már távolodnak az előttük álló gigászok, viszont feljött rájuk a megbokrosodott Espanyol és lőtávolságon belülre került a Zaragoza is. Még mindig van két nyeretlenünk és a Valladolid is komolynak mondható hullámvölgybe került, a Sevilla pedig egészen odáig zuhant, hogy már csak egy pont választja el városi riválisától a 15-16. helyen. Volt egy rangadónak induló meccsünk is a fordulóban, de végül egy tükörsima győzelem kerekedett belőle, az ezen belüli argentin mini-párbajjal együtt.

A milánói csapatok fordulóján vagyunk túl, a Milan és az Inter is fontos mérföldkőhöz érkezett ugyanis a 7. fordulóban. Ancelotti bandája az egyre hangosabban durrogó sajtó, Kaká távozásának megszellőztetése (kontrából Del Piero elhozatalának lehetősége…) és a gólképtelen, teljesen impotens játék által fémjelzett időszakot zárta le meglehetős határozottsággal, míg városi ellenlábasuk egy győzelemnyire távolodott el az őket üldözőktől. Az Internél egyébként biztosan nem zokogtak volna véres könnyeket, ha kikap a Juve, de a firenzei döntetlen is azt jelenti, hogy immár három ponttal előzik meg a torinóiakat és az időközben melléjük zárkózó Romát. Eközben megszerezte első győzelmét a Siena és a Torino, szédítő magasságokba tornázta fel magát a Genoa és nagyon aggódunk a palermói a kispad miatt, mely a Reggina elleni döntetlen után minden eddiginél nagyobb amplitúdóval indult meg szegény Colantuono alatt.

A PL kilencedik fordulója következik, azaz a forduló végén körülbelül az idény első negyedére pontot is tehetünk. Ennek megfelelően lassan itt lesz az ideje az első számvetéseknek is, ezt kicsit később el is fogjuk követni. Most jobban foglalkoztat minket és a PL-közönséget pár kérdés, amire várjuk, követeljük a választ, és bár kevés eséllyel fogjuk magkapni már a hétvégén, vasárnap estére biztosan közelebb fogunk jutni a megoldásokhoz. Vajon Grant képes újrainstallálni a kispadon is rotáló Chelseat? A Liverpool tényleg annyira kócos egy csapat, amilyennek az utóbbi időben látszik? Meddig melengetheti még Martin Jol popója a Spurs kispadját? Tényleg tutti tipp a Mancity-Bárki :H?  Türelmetlenül vallattuk a gömböt a PL-hétvégéről.

Ricardo Izecson dos Santos Leite, azaz Kaká a világ legjobb játékosa. A pályán elegáns és végtelenül intelligens, csodálatos képességeivel mindig a csapat érdekeit tartja szem előtt – ha kell passzol, ha kell, elvállalja a lövést is. Nem reklamál, nem lökdösődik, nem fetreng és még soha nem láthattunk tőle semmiféle aljas szabálytalanságot – egyszóval pályán és azon kívül is úriember módjára viselkedik. A napokban a FIFPro (57.000 tagot számláló, profi labdarúgókat tömörítő nemzetközi szervezet) az év játékosának választotta, azt gondoljuk, nincs senki, aki egyértelműen jobb játékost tudna mondani nála, nem csoda, hogy a Milan úgy vigyáz legnagyobb értékére, mint a hímes tojásra. Annak idején 8.5 millió Euróért érkezett, ennek most sokszorosát éri, de nem vállalkoznánk rá, hogy megtippeljük, mennyibe is kóstálna őt kivásárolni, ha a post apropója igaznak bizonyul, hamarosan úgyis megtudjuk.

Merthogy Kaká a vergődő Milan újabb csúfos pofonja után kijelentette, szívesen játszana Spanyolországban. Természetesen két csapat jöhet csak szóba, ha feltételezzük, hogy komolyan beszélt, de ha létezik a világon olyan klub, amelynek jelen pillanatban nincs szüksége Kakára, akkor az a Barcelona. Nyilván nem arról beszélünk, hogy ne cserélné le az összes Barca-societé Decót az első szóra, hanem arról, hogy egyrészt ha van is gond a katalánoknál, az nem azon a poszton, másrészt annyi csodálatosan passzoló játékos található a keretükben, hogy Kaká zsenialitása nem tudna olyan látványosan kibontakozni, mint például Madridban. Azt viszont meg merjük kockáztatni, hogy a Barcelona is erősen érintett lenne az ügyletben, de erről majd később.

Borussia Dortmund – VfL Bochum 1-1
Furcsa mód, valószínűleg mindkét csapatnak kedvére való az ellenfél. Dede, Kovac, Wörns, Kuba, Degen, Buckley, Frei, Kehl, Petric, Klimovitz - akár a BVB kezdője is lehetne, de ez a sérült játékosok listája, dőlt betűvel a garantált hiányzók. Kringének viszont lejárt a HSV ellen begyűjtött eltiltása, ő ott lehet a kezdőben a pénteki kis Revier derbin (a Revier derbit a S 04 ellen vívják). Csakúgy, mint Weidenfeller, aki eddig minden meccsén legalább háromszor piszkálta ki, Ziegler meg három meccsen húzta le a rolót, de ezt többet nem szajkózzuk. A mostani BVB hajdani önmaguk elnagyolt karikatúrája, élén Dollyval, akinek csúnyán fog festeni az önéletrajzában az itt eltöltött időszak, mikor legkésőbb november elején kirúgják - a keselyűk már megérkeztek az Iduna Park fölé. Beépített emberünk jelentése szerint Klimo mellett bemutatkozhat a Bundesligában a 19 éves Nöthe, hajrá, hajrá. A Bochum még augusztusban nyert utoljára, azóta csak két iksz, azok is otthon. Epalle változatlan sérült, talán nem is nagy baj a csapat szempontjából, az egyre jobb formába lendülő Sestak rohamozhat Bechmann mellett. Mivel a Dortmund meccsek eredményét lehetetlen megjósolni, vagy összekovácsolja őket a nyakig érő trágya, vagy botrányos meccsen hoznak egy ikszet. Mi erre teszünk, hacsak nem lesz a vergődést megelégelő Möller a kezdőben.

Megmérettetik a Barcelona formajavulása a hétvégén, hiszen az igencsak felszálló ágban lévő Atlétit fogadják, ráadásul ellenük rendszeresen megszenvednek a katalánok (a diadalmenetes Barca szezonban oda-vissza sikerült kikapni a rapszodikus madridiaktól), ezért szenteljünk kiemelt figyelmet ennek az összecsapásnak. Annál is inkább, mert a forduló többi mérkőzése nélkülöz szinte minden pikantériát, hacsak nem hisszük el, hogy az Espanyol idegenben többre lehet képes a Valencia ellen, mint a nekik rendelt szűk vereség, vagy hogy az egykori nagycsapat-státuszát kézzel-lábbal romboló Depor pont a szintén nehéz időszakát élő Sevilla ellen talál magára. Párosul végre eredménnyel is a Bilbao javuló játéka? Átment valamit a Betis a múlt héten látottakból a Murcia elleni meccsére? Mi lesz veletek, madridi és valenciai kiscsapatok?

Valencia – Espanyol 2-1
Ígérjük, amint ők abbahagyják a 2-1-ek gyártását, mi is leszokunk róla, hogy mindig ezt mondjuk a Valenciára. Múlt héten mutattak némi javulást, de abból nem engedtek, hogy a létező legkisebb különbséggel hozzák el a pontokat Huelvából, majd a BL-ben ezúttal a rossz oldalára kerültek a szúrós borostának, a Chelsea távozott minimális különbségű győzelemmel a Mestellából. A katalánok az ilyen meccseikre egyébként is tesznek magasról, tudják ők maguktól is, hogy hol a helyük, bár a földön fekvőbe bármikor szívesen belerúgnak egyet (Sevilla – 2-3). Na, ki szerzi az Espanyol gólját?

Azért jó, hogy visszatért a Juventus, mert olyan szenvedélyesen lehet utálni őket, ahogy senki mást (híreink szerint a fél angol élvonal reszketve várja, hogy a Leeds hasonló okokból összekapja magát és visszajusson). Ennek az utálatnak vannak fokozatai, kezdve a történelmi versengésből fakadó rivalizálástól a városi rangadók szokásos hangulatán át a frusztráltságból táplálkozó irigységig, de azt gondoljuk, nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük, hogy a Juvét Firenzében utálják a legjobban. Vasárnap délután kettőtől egy a jelszó a városban: Meglio na vita in galera che Juventino per na sera, bár nem nagyon lesz kinek az arcába kiabálni, mert a múlt heti derbi előtt mutatott tolerálhatatlan magaviseletük miatt a torinói szurkolókat eltiltották az utazgatástól egy időre. Ebből az aspektusból tehát a szezon meccse következik a lilák tifosói számára, de méltatlanság lenne a részünkről háttérbe szorítani a Lazio-Milan összecsapást, ahol valakinek végérvényesen szénné ég a pitéje, vagy az Inter-Napolit, mely nem csak a két csapat táblázaton elfoglalt helye miatt ígér parázs kis csatát. Ha a BL-ben felemásan kezdtek az olasz csapatok, akkor mit mondjuk az UEFA kupáról, ahol az Empoli-Sampdoria-Palermo (ráadásul utóbbi idegenbeli győzelem után!) trojka mindhárom tagja simán verhetőnek ítélt ellenfél keze által vérzett el. Sebaj, lehet a Serie A-ra koncentrálni, csak akkor tényleg, jó?

A csapatok egy furcsa hétközi forduló után kanyarodnak rá a szombati (és hétfő esti) játéknapra, ugyanis történt egy pár meglepő eredmény, váratlan fordulat, csodával határos visszakapaszkodás is a mérkőzéseken és ezennel jelentjük: a 9. forduló után már nincs veretlen csapat a Championshipben!

A Barnsley (aki jelenleg a tabella 4. helyén áll!!!) sima hárommal küldte haza a Bristol Cityt, akik ezzel elvesztették veretlenségüket és ráadásul az utóbbi két meccsükön még gólt sem szereztek. A Traktoros Fiúk a hétvége után újból nekiindultak, hogy megszerezzék első idegenbeli győzelmüket: sikerrel is jártak volna, ha a bíró 10 perc után lefújja a meccset (az Ipswich ekkor még Legwinski és Alan Lee góljaival vezetett 2-0-ra), de Lafferty és Andy Gray révén visszajött Király Gábor csapata, a Burnley. A Plymouth viszont nagy valahára először nyert a Home Parkban Halmosi 50. percben szerzett találatával (akinek idén ez már a második gólja) a továbbra is gyengélkedő Crystal Palace ellen. A forduló meglepetését a PNE szolgáltatta: egy meccsen több gólt szerezve, mint eddig összesen 9 forduló alatt, ütötte ki George Burley csapatát, a Szenteket (5-1). Úgy tűnik Bryan Robson munkakönyvét még reptében sikerült elkapni: az utolsó 7 perc alatt szerzett két góllal (Armstrong és Morgan) hozták döntetlenre a Pengék a Cardiff elleni meccset (az egyik öreg, ezúttal Fowler büntetőből, ismét betalált). A Watford szép csendben megint nyert otthon Henderson és King góljaival a Sheffield Wednesday ellen, kell-e egyáltalán még említeni, hogy természetesen Priskin Tamás nélkül. A Baglyok szépítő gólját egyébként Graham Kavanagh szerezte.

Egy hazai, hat idegenbeli győzelem, egy döntetlen. Ez a mérleg a második forduló második játéknapján, így most minden együttérzésünk a fogadóké. A csapatok szinte minden esetben az oddsok ellen dolgoztak, fügét mutatva szakíróknak és kocsmai nagyokosoknak, és meg kell mondjuk, mi is szerencsésnek mondhatjuk magukat, amiért nem nagyon faggattuk a gömböt.

"A" CSOPORT
Rafa Benítez, a Liverpool edzője néha nem egyszerűen a rotálja a csapatát. Felforgatja. Nem hisszük, hogy csak a rotációval van baj, tegnap az Anfielden annál jóval nagyobb volt a bibi. A csapat ugyanis nem volt csapat. Támadás közben random szaladgáló játékosok, a csatároktól huszonöt méterre álló középpályások, ezt láhattuk. Azoknak, akik látták az Ajax-harmonikát működni, vagy akár csak Mourinho lassan, de biztosan ölő Chelsea-jét legjobb formájában, vicces látvány volt. A balszárnyon Leto, aki életében nem játszott komoly európai kupameccset, a hét hónapot kihagyó Aurelio, aki a hétvégén harmatos játékkal tért vissza, több mint fura. Azt, hogy a teljesen formán kívüli Sissoko, akinél jobban csak a fénykorát élő Dévényi Tibor szórta a labdákat, és aki a gólt megelőzően is elvesztette a labdát, mit keresett a pályán a meccs végén, szerintünk a spanyol sem tudná megmagyarázni. Valószínűleg ott felejtődött. Erős a gyanúnk, hogy az otthon 17. helyen álló, idén egy meccset nyerő Marseille-t lebecsülte a menedzser, és ez súlyos hibának bizonyult. A hosszabbításig kerek nulla igazi helyzetet kidolgozó Liverpoolra egy nagyon szép Valbuena-góllal csúnya vereséget mértek a franciák (Liverpool-Marseille: 0-1). Az okokat külön postban taglalhatnánk, most csak annyit mondunk: bajban van a Liverpool. Rafa azzal indokolja a néha teljesen logikátlannak tűnő rotációt, hogy a Poolnak hatvanöt meccset kell játszani az idén, a játékosoknak pedig szükségük van pihenésre. Ez igaz is, de ha így folytatják,  a 65-ből csak 55 meccs lesz, és lőttek az érvnek, a bajnokságnak, és az összes egyéb kupának is - a játékosok pedig pihenni fognak, például a BL negyeddöntők alatt is. A spanyol ráadásul hiú ember, nehezen éli meg, ha hibázik, még nehezebben ismeri ezt el tettekkel. A saját egója akár Rafa végzete is lehet Liverpoolban. De tényleg, "Rafa"? A szurkolók körében mostanában egyre inkább csak Benítez, sokunk számára pedig az ember, akit közvetlenül a nők után fogunk csak megérteni. Az otthon impotens Marseille 6 ponttal az élen áll az A csoportban, a Pool pedig egy ponttal a harmdik helyen húzza meg magát. Na, erre ki fogadott? A csoport másik mérkőzésén a Porto a 92. percben húzta be a három pontot a Besiktas ellen, természetesen Quaresma góljával. A kis "Cigány" résen volt. Az első félidőben törökök hibáztak többet tiszta helyzetben, és a "tiszta helyzet" itt már sejteti: több látnivaló akadt a Stuart Dougal-happening színhelyén, a Besiktas-stadionban, mint az Anfielden. Valóban, mindkét kapu többször forgott komoly veszélyben, a törököknek illett volna legalább egy helyzetet kihasználni. Nem tették, ezért aztán utolsók is a csoportban, nulla ponttal. (Besiktas-Porto: 0-1)

Nehéz volt, tudjuk mi is… annál is inkább gratulálunk mindenkinek, aki megfejtést juttatott el hozzánk, függetlenül attól, hogy az első kérdésre azt a választ adta –e, hogy hangos szellentéssel, vagy komolyan vette meglehetősen gugli-igényes feladványainkat és rászánta azt a nem kevés időt, hogy megtalálja az összes furmányos kérdésünkre a választ. Nos, ilyen játékosunk nem akadt, de végül remek finiseléssel Laczkó Sándor nevű olvasónk csapott célba az első helyen mindössze egy hibás megfejtéssel, ami azért furcsa egy kicsit, mert egy nem különösebben nehéz kérdésünknek trafált mellé.

Természetesen változatlanul le vagyunk nyűgözve, köszönjük mindenkinek, hogy velünk játszott, most pedig lássuk a helyes válaszokat az NST David Beckham IQ- és futballkvíz szeptemberi kiadására.

Méghogy bosszú, micsoda baromság?! Az a 7-1 is egy meccs volt a sok közül, különlegessé az tette, hogy az egyébként kifejezetten megbízható Mexés és Chivu rossz napot fogott ki, amihez hozzátette a magáét a nem kifejezetten megbízható Doni kapus néhány hibája is, valamint egy lendületben lévő, egyébként is baromi erős MU a másik oldalon. A Roma egyébként nem a felállásban találta meg a szégyenletes vereség okát, mert a tavaly megcsodált 4-2-3-1 formációban indultak neki a meccsnek, míg vendéglátóik a szokásos 4-4-2-vel vették fel a harcot. A két szél nagy szerepet kapott mindkét csapat játékában, hiszen itt Céronaldo és Nani, ott pedig Mancini és Giuly taposta a vonalat elviharzásra készen, de míg a vörösöknél valóban aktív volt a két játékos, sőt, gyakran helyet is cseréltek, addig az olaszok szárnyai az első félidőben szinte semmiféle veszélyt nem jelentettek. Na, nem csak ezért volt felejthető a meccs eleje, hanem azért, mert Scholes úgy eltűnt a mezőnyben, hogy még jellegzetes Pumukli-feje sem segített megtalálásában, a másik oldalon pedig az enyhén túlbiztosított Roma úgy volt vele, hogy az egy pont sokkal jobb, mint a nulla, úgyhogy jöjjön csak a MU, aztán ha lesz rá lehetőség, vezetnek egy formás kontrát, vagy Totti bevág egy szabadrúgást. A második félidőben már játszani is méltóztattak valamit a csapatok, több helyzet alakult ki mindkét kapu előtt, a gól azonban nem akart megszületni egészen a 70. percig, amikor Rooney hajszálpontos lövéssel vette be a Donit kifejezetten jól helyettesítő Curci kapuját. Ekkorra már túl voltunk egy büntető-gyanús Mancini esésen (Vidic valóban fellökte, egyébként sem értjük, mit sztárolják ennyire ezt a szerb gyereket, szerintünk egy kész életveszély), egy Nani kapufán és egy Totti által elrontott zicceren is, a gól után pedig nem meglepő módon a Roma is megindult az egyenlítésért. Cicinho és Tonetto szinte már középpályást játszott, jöttek is a labdák előre, de a Giulyt váltó Esposito kihagyta a Romának előre rendelt helyzetet, mely a döntetlent jelentette volna. Így azonban maradt a szűk MU győzelem, melyet nem nevezhetünk érdemtelennek, de elégedettek csak akkor lettünk volna, ha a második félidőben látott játékkal szórakoztattak volna minket az urak, meg mondjuk akkor, ha Ronaldo nincs lesen a sarkazásánál – nem kedveljük különösebben, de ezt a gólt kukorékolva ünnepeltük volna, ha szabályos körülmények között születik. (Manchester United – Roma 1-0)

Biztosan sokan ismerik a Rákosi korszak egyik legremekebb viccét, amelyet a legfőbb potentát gyalázása okán megfelelő óvatosasággal kellett mesélni. A pasi bemegy az anyakönyvi hivatalba, nevet szeretne változtatni.
- Hogy hívják?- kérdi a hivatalnok
- Szar Mátyásnak, kérem.
- Akkor megértem magát. És mire szeretné változtatni a nevét?
- Szar Istvánra.
Ha a jelenet lejátszódott volna, a viccbeli hivatalnok arca lenne csak hasonló a miénkhez most, amikor látjuk, hogy Chelsea a sok pont és csúnya játék kombinációját a kevés pont, csúnya játék párosításra cseréli. Szombaton legközelebbi szomszédjukkal, a Fulhammel találkoztak a Kékek, és ismét beleszaladtak egy döntetlenbe. A számunkra edzőként a váltásig ismeretlen Avram Grantban - mint minden ismeretlenben gúnyától és szakmától függetlenül -, továbbra is tiszteljük legalább a nagy teljesítmény lehetőségét, de meg kell mondjuk, ezt elbaltázta.

Nem lett volna az embernek nagy hiányérzete, ha ezt a fordulót nem rendezik meg, ahol a mérkőzések nagy többségén olyan eredmény született, amelyben valljuk be kevesen lelhették igazán örömüket. A független szemlélő arra kaphatta fel a fejét, hogy az eredmények az olasz bajnokságéit idézték: az összecsapások fele 1-1-re végződött, de akadt gól nélküli mérkőzés is! A fordulóban igazából szinte csak a Hull City, a Sheffield Wednesday, a Southampton és a WBA szurkerei lehettek elégedettek. De lássuk csak miért is!

Négy és fél évet kellett várni, hogy újra összejöjjön a Torino – Juventus százéves derbi, amit olasz felebarátaink csak Derby della Mole néven emlegetnek Torino leghíresebb épülete és egyben szimbóluma, a Mole Antonelliana után. A Seria A-ban eddig 130 alkalommal találkoztak, 34 Torino siker ellenében 56 Juve diadal született, gyors matek után a döntetlenek száma 40, a gólarány 196-143 a zebráknak.

A derbik története egészen 1906-ig nyúlik vissza. Akkor alakult ugyanis az AC Torino, amit 1970-től Torino Calcio, majd 2005-ös megszűnése és feltámadása óta Torino FC néven ismerhetünk (A Lodo Petrucci elnevezésű olasz törvény lehetővé teszi, hogy egy megszűnt sportklub közvetlen utóda egy osztállyal alacsonyabb ligában indulhasson és mivel a bikák utolsó leheletükkel kivívták a feljutást, így újra a másodosztályba nevezhettek). A két klub történelme szorosan összefonódik, hiszen a gesztenyebarnák (I Granata) annak az Alfredo Dicknek a vezetésével alakultak a Voigt sörözőben, aki korábban a Juventus alkalmazásában állt. Abban az időben sokat pletykáltak arról, hogy a zebrákat másik városba költöztetik, emiatt döntött úgy egy szakadár csoport (közéjük tartozott a későbbi legendás edző, Vittorio Pozzo, aki két VB-t is nyert az olasz válogatottal 1934, 1938), hogy az anyaklubból kiválva új csapatot hoznak létre. 1907. január 13-án került sor az első, sporttörténelmi Derby della Moléra, amit a Torino 2-1 arányban nyert Orsi és Kaempfer góljaival, a Juvénak pedig egészen az ötödik meccsig kellet várnia, hogy végre helyükre tegyék a gyűlöletes szakadárokat.