A napokban a hozzászólások között bukkantunk Redondo nevére és a feltörő élmények hatására elhatároztuk, hogy írunk róla egy postot. Az NST olvasói nyilván mindannyian tisztában vannak vele, ki volt és mit tudott Fernando Redondo, így inkább gondolatainkat, érzéseinket szedjük alább csokorba a valaha élt legnagyobb ötösről.

Ha azt mondom, védekező középpályás, mindenki előtt egy masszív, nyak nélküli fatörzs jelenik meg, aki csak úgy tud kettőt dekázni, ha a második érintésre már belebikázik a labdába és az a stadion parkolójában landol, életében egy cselt meg nem csinált és szezononkénti egy gólja egy erőteljes felszabadításból születik. Futni, meg ütközni, azt tud, előre soha nem passzol 5 méternél hosszabbat és egyébként is hatalmas krokodilkönnyeket zokog a labda, ahogy hozzáér. Nem is tudunk ezzel mit kezdeni, napjaink futballja legalább egy, de néhol több ilyen játékos pályára küldését teszi szükségessé, sőt, ismerünk olyan csapatot is, ahol szinte a komplett középpálya ilyen játékosokból áll.

Jelezze kézfeltartással, akinek Keane, vagy Deschamps volt a kedvenc játékosa. Vagy most Xabi Alonso, Gattuso, Van Bommel, Vieira, etc…

És akkor most azok jelentkezzenek, akiknek Fernando Redondo.

Fernando Carlos Redondo Neri 1969-ben született Buenos Airesben, de a tehetséges szegény legény feltöréséről szóló szívszaggató mesékre gerjedőket ezúttal ki kell ábrándítanunk, hiszen a kis Fernando Argentína felső tízezrének tagjaként látta meg a napvilágot. Labdarúgó karrierje az Argentinos Juniors csapatában kezdődött, innen vitte magával Spanyolországba honfitársa, az akkor a Tenerifét irányító Jorge Valdano. Mivel két egymást követő szezonban is az utolsó fordulóban verték ki a Real kezéből a bajnoki serleget a szigetlakókkal, a királyi klub elnöke, Mendoza fogta magát és mindkettőjüket leigazolta. 1994 és 2000 között Redondo 155 meccsen lépett pályára a Real színeiben, szerzett két spanyol bajnoki címet, egy spanyol szuperkupát és a BL-ben kétszer is a csúcsra ért csapatával. Játékával gyorsan belopta magát a híresen igényes klub szurkolóinak szívébe, ami nem kis szó egy védekező középpályástól, aki mellett olyan korszakos zsenik játszottak, mint az akkor pályájuk csúcsán lévő madridi ikonok (Hierro, Raul, Seedorf, Morientes, Karanka, Mijatovics, Suker), ő mégis kedvenc tudott lenni. Hierro távollétében csapatkapitánya is volt a királyi klubnak, posztja legjobbjaként tartották számon és semmi nem utalt arra, hogy pályafutása tragikus hirtelenséggel ér véget – de erről majd később.

Redondo játéka etalon, csak saját mércéjével mérhető. Az argentinokra jellemző határozottsága mellett hihetetlen játékintelligenciával áldotta meg a sors, szinte tökéletesen passzolt, remek bal lába volt és akkor sem jött zavarba, ha egy csellel kellett tisztára játszania magát. A Realnál töltött időszakában többször is változott körülötte a csapat (és így természetesen annak szerkezete), de egy gondolat erejéig sem merült fel, hogy akár az új taktika, akár az új társak okán ne ő játszana a madridi középpálya szívében. Akkori játékostársai és utódai mind a legnagyobb tisztelet hangján emlékeznek meg róla és sem hazája válogatottjában, sem klubjaiban nem sikerült azóta sem megtalálni az örökösét, pedig nagy divat lett kijelenteni valakiről, hogy az új Redondo (legutóbb Gagóról találták ezt mondani, de csak az ország, a keresztnév és a hosszú haj stimmel). Természetesen születtek azóta is jó, hatékony, kemény és hasznos védekező középpályások, de talán Xavi kivételével senki nem tudja megközelíteni sem a mindenkori ötöst.

Annál nagyobb baj, hogy a válogatottban sem láthattuk annyiszor, ahányszor kellett volna! 1994-ben az argentin válogatott Maradona, Sensini, Redondo, Simeone – Batistuta, Canniggia, Balbo összeállításban borzolta szét ellenfelei szövetségi kapitányainak idegeit, ha pedig Maradona akkora embernek születik, amekkora játékos volt, valószínűleg úgy gyalogolnak át a világon, hogy csak egy világoskék-fehér csík látszik belőlük. A kudarccal végződő világbajnokság után természetesen hősünket választották a csapat legjobbjának és biztosnak tűnt, hogy további nagy sikerek várnak még rá a gauchók középpályáján. Még talán a közben a kólán ragadó Maradona hiányán is sikerült volna túltenniük magukat, ha Pasarella személyében nem egy fodrászt ültetnek Basile után a válogatott padjára, aki kijelentette: nála csak rövid hajú játékosok jöhetnek szóba. (Később azzal védekezett, hogy Redondo nem volt hajlandó a bal szélen játszani, ezért nem vállalta a válogatottságot, de mi nem hiszünk egy ilyen seggfejnek.) Később már ő maga mondta le a válogatottságot, hogy klubkarrierjére fókuszálhasson, amit a fenti eredményei mellé még megfejelt egy világkupa címmel is ('98), majd 2000-ben pályája csúcsán, friss BL győztesként a Real teljesen váratlanul eladta a Milannak. A szurkolók tömegekben vonultak az utcára Redondo kiárusítása ellen tiltakozva, de a sportpolitika erősebbnek bizonyult a nép akaratánál (Sanz embereként Perez érkezésével nem volt maradása, pedig ő maga is jelezte, hogy szívesebben maradna.) és a Madrid elindult a galaktikus úton. Nem állítjuk, hogy a Real következő időszaka nem igazolta a döntést valahol, azt pedig végképp nem, hogy Makalele a maga nemében ne lenne szintén elsőrangú szűrő, de abban biztosak vagyunk, hogy egy egészséges Fernandóval a 2000-es évek eleje egészen biztosan madridi gálaelőadások sorát hozta volna.

2000-ben tehát bajnokok ligáját nyert, sőt, a sorozat legértékesebb játékosának választották, óriási várakozás előzte meg Milánóba érkezését. Ez az időszak a formálódó Milan korszaka volt, Redondo után nem sokkal érkezett Inzaghi és Ancelotti, egy évvel később Rui Costa, majd rá egy évvel Seedorf és Rivaldo (ő az arcán kívül semmit nem hozott magával Barcelonából), nem csoda tehát, hogy a 3-4 helyek környékén evickélő csapattól kerete okán mindenki nagy durranást várt, ami később jött is – ám ennek Redondo már csak epizódszereplője lehetett. Érkezése után egy hónappal jobb térdében szalagszakadást szenvedett és csak két év múlva tudott visszatérni a pályára, a Milan végső sikerét hozó 2003-as BL-sorozatban szintén csak 6 meccs jutott neki (ebből egy Madridban a Real ellen), ettől függetlenül háromszoros győztesnek mondhatja magát és ebben az évben egy Copa Italia is a zsákba került. Bár sérülését nagyjából kiheverte, igazi formáját soha nem nyerte vissza, Ancelotti keze alatt pedig egy egészen új és roppant eredményes Milan kezdett kialakulni, ezért 2004-ben úgy döntött, elhagyja Milánót. Mindössze 16 meccsen lépett pályára az olasz bajnokságban.

2002 Januárjában, amikor a Milanhoz érkezése óta harmadik térdműtétjén esett át, már nem pusztán a játéka miatt néztek fel rá a szurkolók, Redondo ugyanis egyszerűen lemondott a neki járó fizetésről. "Azért jöttem a Milanba, hogy játsszak és a csapatnak akkor kell fizetnie, ha így is teszek." Ekkor még hittük, hogy így is lesz, ám két évvel később, 2004. november 27.-én Fernando Redondo megunta az eredménytelen küzdelmet és bejelentette visszavonulását. A veszteség, ami a futballt szeretők táborát érte, csak Van Basten tragikusan korai visszavonulásához mérhető, mindkettőjüknek lett volna még mit mutatni, de a postot illik egy pozitív gondolattal lezárni, úgyhogy azt javaslom, örüljünk neki, hogy éveken keresztül láthattuk játszani őket.