Biztosan sokan ismerik a Rákosi korszak egyik legremekebb viccét, amelyet a legfőbb potentát gyalázása okán megfelelő óvatosasággal kellett mesélni. A pasi bemegy az anyakönyvi hivatalba, nevet szeretne változtatni.
- Hogy hívják?- kérdi a hivatalnok
- Szar Mátyásnak, kérem.
- Akkor megértem magát. És mire szeretné változtatni a nevét?
- Szar Istvánra.
Ha a jelenet lejátszódott volna, a viccbeli hivatalnok arca lenne csak hasonló a miénkhez most, amikor látjuk, hogy Chelsea a sok pont és csúnya játék kombinációját a kevés pont, csúnya játék párosításra cseréli. Szombaton legközelebbi szomszédjukkal, a Fulhammel találkoztak a Kékek, és ismét beleszaladtak egy döntetlenbe. A számunkra edzőként a váltásig ismeretlen Avram Grantban - mint minden ismeretlenben gúnyától és szakmától függetlenül -, továbbra is tiszteljük legalább a nagy teljesítmény lehetőségét, de meg kell mondjuk, ezt elbaltázta.

Florent Malouda nélkül kezdeni azt a meccset, amely közben a játékosok mintegy 50 perc után maguktól is rájöttek, hogy a Fulham védelmének jobb oldalát érdemes attakolni, hiba. Ezt a hibát csak tetézte a Drogba jogos kiállítása után végrehajtott cseréjével. Tudni kell, ekkorra már - a második félidő közepéről van szó -, a Chelsea védőfalából sérülés miatt kiesett a legfontosabb láncszem, John Terry. Drogba levonulása után a naiv Chelsea-szurkolók persze még mindig a Fulhamtől tartottak leginkább, ennek ellenére maga Grant ütött újabb lyukat azon a bizonyos védőfalon, méghozzá első szándékból. Az addig a támadásokat is hatékonyan támogató Ashley Cole, a balhátvéd(!) helyére hozta be Maloudát, amitől félkomoly focidukkernek is végképp a háta közepére szaladt a szemöldöke. A csere után - teljesen megjósolhatóan - a Kékek védőszekciója inkább foghíjas léckerítésre emlékeztetett, mint falra, a második félidő elejétől menetrendszerűnek számító veszélyes baloldali akciók pedig a szép emlékek közé kerültek. A védelemben tátongó lyukaknak köszönhetően a Fulham kétszer is majdnem a kapuba gyalogolt a meccs utolsó szakaszában, óriási ziccereket hibázva. Az igazsághoz tartozik: a Chelsea-nek a kiállítást megelőzően sokszor tényleg csak hüvelykek hiányoztak a gólhoz, Joe Cole révén pedig utána is hibáztak ordító helyzetben. Jelenleg úgy tűnik, a Chelsea az őszi elsőségbe inkább az élen állókkal szemben elért eredményei révén fog beleszólni. A szurkolótábor egyébként váratlanul meleg fogadtatásban részesítette az edzőt és csapatot a meccs elején, később aztán - időnként a pályán történteket mellékes körülménynek tekintve - Abramovics páholya felé fordulva dicsőítette Mourinhót, nem éppen bíztatva ezzel a bajban lévő Chelsea-t. Anélkül, hogy végleg pálcát törnénk Grant felett, megjegyezzük: Lampard visszatérése sem lesz gyógyír a gyémántalakzathoz szokott Chelsea sebeire, ahhoz pedig, hogy valaki 4-3-3 felállásban pályára küldje a csapatot, nem kell Pro Licence, de tényleg nem. A végeredmény 0-0 lett, ami egy pofon nekünk és a gólgazdagra meccsre fogadóknak is, valamint a Chelsea-nek, amely négy mérkőzés óta nyeretlen és góltalan a PL-ben.

A másik londoni rangadón jóslatunknak majdnem megfelelő eredmény született, csak az Arsenal és a West Ham támadóin múlt, hogy 0-1, és nem 1-2 lett a vége, mert az egy gólos különbség  egyébként teljesen reális. Dean Ashton például magatartásból kitűnőt, helyzetkihasználásból egyest kap tőlünk, miután két óriási lehetőséget elhibázva gondoskodott kevés találatunk egyikéről, jelesül arról, hogy három meccs után megszakad a gólszériája. A fejesénél már mormolni kezdtünk egy imát a jóslat felett, de a jó Dean szerencsére hibázott. A csatárt azonban még ez sem menti meg a válogatottságtól, McLaren máris beígérte neki a meghívót, és nem érdemtelenül. Legyen több szerencséje, mint az Arsenal ellen volt. (West Ham - Arsenal : 0-1)

A United két fordulóval a Roy Keane vezette Sunderland után egy másik Ferguson- tanítvány, a gyurmaarcú Steve Bruce vezette Birminghammel találkozott, és mit ne mondjunk, küzdenie kellett a három pontért. Az egyetlen gólt szerző Ronaldo és az igen harcos Tevez kimagaslott a csapatból, a világ legjobban futballozó ogréja, Wayne Rooney pedig még csak keresi önmagát. A labdaérintés már megvan, a gyorsaság még nincs. Nehézkesen, darabosan forgolódott, és mintha a taktika sem teljesen passzolt volna Tevez és Rooney játékstílusához - jelen esetben úgy érezzük, az angol területeit szűkítette le az igen aktív kis argentin. Még egy-két hét el fog telni addig, amíg ismét a korsó felé eső állal figyelhetünk egy, a saját tizenhatostól az ellenfél hálójáig érő Rooney-Ronaldo kontrát. Kicsit szomorkás hír a MU-rajongóknak, hogy a C. Ronaldóval ellentétben szinte mindenki által kedvelt Ryan Giggs felett száll éppen az idő. Gyorsan. Biztosan lesznek még klasszis villanásai - ahogy például a múlt heti zseniális gólpassz Teveznek a Chelsea ellen-, nem is egy, sokszor segít még rutinjával a csapatnak, és az agyat is nehéz elvenni valakitől, de olyan játékos lévén, akinek a leghamarabb megkopó gyorsaság az egyik legnagyobb kincse, ő már nem az a Giggsy, aki egykor volt. (Birmingham-ManU:0-1)
A másik manchesteri csapat, a City gátlástalanul vette semmibe előrejelzésünket, amiért egyes alát kapnak. Úgy voltak rosszak, hogy jók voltak. A Martins góljával megszerzett Newcastle-vezetésnél még dörzsölhettük a tenyerünket, milyen frankó kis jóslat volt az a 2-2, aztán a meglepetésre a Schmeichel-fiú, Kasper nélkül felálló Eriksson-csapat fityiszt mutatott nekünk, és bár valóban a Newcastle lett az első gárda idén, amely gólt szerzett a City otthonában, ők vághattak zsebre először egynél nagyobb gólkülönbségű vereséget is.  Az előző beszámolóban dicsértük Petrovot, a City csatárát. Most ismét meg kell tennünk, még akkor is, ha inkább a meccs után a szabadrúgásból a harmadik gólt szerző, egyébként valóban remek Elano dicséretétől volt hangos a sajtó. Man City-Newcastle: 3-1, a Szarkák szerencsével úszták meg ennyivel az egyre meggyőzőbb City ellen, akik most egymás utáni három otthoni meccsel jó esélyt kaptak a pontok és az eddig sem hiányzó önbizalom gyűjtésére.

A Liverpool sokak meglepetésére Fernando Torressel kezdte a Wigan elleni találkozót, de nem ezért nyertek a Vörösök 1-0-ra. Ha a győztes gólt a Pool tíz emberrel gyötri a kapuba, lecsorgó labda, netán egy védő luftja után, azt mondanánk: tipikus 2006-os Liverpool-győzelem. Most ezt nem tehetjük, tavaly a Liverpool nem egyéni akciók után szerezte meg azt a bizonyos győztes pöttyöt, hanem vérrel-verejtékkel, már ha.. Most Yossi Benayounnak köszönhetően egyszerűen, ám semmi egyébre nem lehet büszke Benítez. Torresnek illett volna két gólt lőnie, a középpályás sor - amely egy szurkolói dal szerint a legjobb a világon -, mindent megtett azért, hogy megcáfolja az amúgy is elég elfogultan ítélő Kopite-okat. Gerrard és Mascherano is meglehetősen halovány volt. Igaz ez akkor is, ha Reinának az első félidőben szinte nem akadt dolga a kapuban. A jó idénykezdéshez a sorsolástól minden segítséget megkapó Liverpool már sokadszor nem meggyőző, a szurkolók abban reménykedhetnek csak, hogy az ezt megelőzően  sok idényt a téli álomból ébredő medve lendületével kezdő csapatnál éppen az idei hullámvölgy az, amit most látnak. Vígaszt az jelenthet, hogy még mindig veretlenek, ám a táblázaton körülöttük álló csapatok talán keményebb ellenfelekkel találkoztak idáig. Az eddig akcióból 0 gólt kapó Vörösök a lassan biztosan győzelembe is menekülő Tottenhammel, majd azzal a bizonyos, Stanley Park túloldalán lakó csapattal, az Evertonnal találkoznak legközelebb a ligában, így a már-már pánikszerűen nyerni akaró Spurs és a városi rivális ellen megmutathatják. Jó lehetőséget kapnak arra, hogy egy kicsit ráijesszenek az ellenfelekre, pár hete a Pool ugyanis minden, csak nem rémisztő.