Merre halad ez a kapcsolat? Minden bizonnyal ez a második legutáltabb kérdés egy igazi férfi számára, rögtön a - Már megint meccset bámulsz? - azonnali agyérgörcsöt okozó felvetés után, így ezúton is felhívjuk minden kedves hölgyolvasónk figyelmét, hogy tartózkodjanak ezen öreg hiba elkövetésétől - persze, csak ha vérmes reményeket táplálnak kapcsolatukat illetően. Most azonban fenti kérdést egy másik aspektusból kívánjuk megvizsgálni.

Folyamatosan hallgatjuk az UEFA népbutító szónoklatát a klubok közti gazdasági olló szűkítéséről, de ehelyett azt látjuk, hogy a távolság egyre inkább szakadékká nyílik. El kell fogadnunk, hogy a futballsikerek száma mindig is egyenes arányban állt a befektetett pénzeszsákokkal. Maradjunk csak az e hasábokon már tárgyalt torinói példánál. Az Agnelli család ugye 1923-ban felvásárolta a Juventust és mit ad Isten, néhány évvel később öt scudettot nyertek zsinórban, mely a mai napig Serie A rekord. Ugye világos, hogy mire gondolunk? Az átlagosnál naivabb bajtársaink kedvéért tegyük még érthetőbbé a kérdést Puskás Öcsi azóta szállóigévé lett mondásával, mely szerint kis pénz, kis foci – nagy pénz, nagy foci. Nyugodtan javítsuk ki, ha tévedett, de tartunk tőle neki már az ötvenes években is igaza volt.

Tetszik nekünk, vagy sem, a futballpályák egyre inkább iparmágnások, oligarchák és szponzorok játszóterévé válnak. Mivel mi magunk csekély értelemmel bírunk, felütöttük az értelmező kéziszótárt és a szponzoráció címszó alatt a következőket találtuk: egy esemény, rendezvény, vagy intézmény, egyszeri vagy hosszú távú, folyamatos anyagi (…) támogatása konkrétan meghatározott, előre kikötött, a szponzor piaci pozícióit javító vagy erősítő, kölcsönös előnyöket biztosító megegyezés. Hm, kölcsönös érdekek – hát nem megható? Néhány könnycsepp elmorzsolása után, vegyük közelebbről szemügyre a jelenséget a Premier League tükrén keresztül és vizsgáljuk meg, hogyan profitált mindebből Didier Drogba.

Az első televíziós jogok csomagszerű értékesítése után £191 millió angol font ütötte a PL kasszáját (’92-97), ám ugyan ezekért a jogokért mindösszesen £2.7 milliárd fontot zsebeltek be a 2007-2010-s szezonra. Ne legyenek illúzióink. A pénznek nemhogy szaga van, de egyenesen bűzlik, azt pedig David Attenborough óta tudván tudjuk, hogy a cápáknak kiváló a szaglása. És a cápák meg is érkeztek hosszú, tömött sorban. Abramovics a Chelsea-ért, Usmanov és Farhad Moshiri  az Arsenalért, a Glazerek a MU-ért, Tom Hicks és George Gillett a Liverpoolért, Eggert Magnusson a West Hamért, Mike Ashley a Newcastle-ért, Mohamed Al-Fayed a Fulhamért, Randy Lerner a Villáért stb. Attól tartunk, rövidesen villogó neonbetűkkel jelenik meg a Barclays Premier League sziluettje fölött: Sold Out. Az utolsó három Bajnokok Ligája (persze már régen nem az, nyilván a kiscsapatok miatt…) kiírás döntőjében mindig volt angol klub, még a tulajdoni viszonyokat szigorúan szabályozó Bundesligából öt éve egy sem. Véletlen egybeesés? Aligha. Sokkal inkább a gazdasági jólét és a klubokba talicskaszám döntött pénz elkerülhetetlen manifesztációja. A futball milliárdos üzletággá vált, ennek szellemében az élni és élni hagyni szemléletet felváltotta a dögöljenek meg a kiscsapatok, a kizsigerelt játékosokra meg szarunk szemlélet. Meglehet, kizárólag nekünk jut eszünkbe az a kárhozatos gondolat, hogy szent futballunk egyre inkább elamerikanizálódik, de vajon tényleg nem több, mint abszurd, utópisztikus képzavar párhuzamot vonni az NFL (bármely amerikai sport behelyettesíthető) és az európai foci között? A tüneteket nehéz nem észrevenni.

Szokatlanul hosszú szerződések, egyre emelkedő jegyárak, átigazolási csomagok (pénz és játékosok együtt), franchise jogok, saját TV csatornák, masszívan növekvő statisztikai kimutatások, soktagú edzői stábok, elképesztő fizetések az irányítóknak, akikre olykor az egész csapat játéka épül. Ismerős? Van még tovább, mondjuk még.

Hány játékost láttunk, aki harminc évesen lemondta a válogatottságot és hány meg hány vitát láttunk klubok és nemzeti szövetségek között? A tulajdonosok vígan meglennének a különböző selejtezők és barátságos meccsek nélkül, számukra ez nem más, mint külön macera és potenciális sérülésforrás a drága pénzen vett sztárjaik számára. Pontosan ezért, a biztosítás fogalma előbb kerül majd be a futballszótárunkba, mint gondolnánk.  Ha szeretnénk okosabbak lenni a tárgykörben, forduljunk bátran az NBA-ben játszó európai sztárokhoz, mondjuk mindjárt Dirk Nowitzkihez, aki éveken keresztül képtelen volt játszani a német válogatottban, de akár Dávid Kornél példájával is előhozakodhatnánk. Ugyanez a kérdés a futballban is elő fog jönni, azaz ki fizeti a révészt? A nemzeti szövetségek? Ha-ha. Esetleg maga a FIFA? Muhaha. Mit tesz ilyen esetben az egyszeri iparmágnás? Megalakítja a G-14-et, amit igazából már most G-18-nak kellene hívnunk, de ők okosan megtartották az eredeti megnevezést. Látszólag ez csak az európai sztárcsapatok érdekvédelmi szervezete, de valójában egy bivalyerős lobby az UEFA és a FIFA ellenében. És még egy aprócska, de igen fontos kitétel: belépés csak meghívóval.

Mitől olyan bivalyerősek? A G-14 csapatai zsákjában keresendő 41 BEK/BL trófea a megszerezhető 51-ből, hét országban vannak jelen összesen nagyjából 250 bajnoki címmel, vagyis ezen csapatok nélkül elképzelhetetlen a bármikori labdarúgás. Bevallott céljuk, hogy rávegyék a FIFA-t, fizessenek kompenzációt a válogatott meccseken lesérülő játékosok után, sőt, a fizetésüket is ők folyósítsák ezen időszakokra. Ha gyorsan átgondoljuk magunkban, mennyire erős tárgyalási pozícióban vannak, nem csodálkozhatunk rajta, hogy szívfájdalom nélkül igen komoly pert akasztottak a FIFA nyakába – az ügyet jelenleg is tárgyalják. Ez persze csak a porhintéses kezdet. Egyelőre ugyan körömszakadásig tagadnak, de minden érintett számára egyértelmű, hogy a European Super League létrehozásán fáradoznak.

Említettük már, hogy a nagyszabású tervek szerint további tizenhat csapattal kívánják a ligát bővíteni? Fogadjunk néhány olajkútba, hogy ezek a csapatok főként Oroszországból és a Skandináv régióból kerülnek majd ki, a többiek pedig görög, török, ukrán, román – mondjuk tehát, hogy kelet-európai csapatok lesznek. Most akkor vessünk egy pillantást a Nyugati konferencia G-14 meglévő csapataira, és rakjuk össze a képzeletbeli puzzle darabkáit. A távlati cél a két, vagy több konferenciából álló Europen Super League (ESL) megalakítása, melynek egyetlen felügyeleti szerve a tagcsapatok képviselőiből összeálló bizottság, melynek minden egyes ligát illető jog a kezében van. Ez aztán valódi paradicsom a cápák számára, és az is rögtön világosabb, miért éri meg potom 660 millió fontot fizetni például a MU-ért, nemdebár? Ráadásul ezzel még egy problémát meg lehetne oldani és akkor kanyarodjunk vissza kicsit a PL-hez.

Szinte hihetetlen, de Didier Drogba (jut eszünkbe, vajon Elefántcsontpart miből fogja kifizetni az összes világsztár biztosítását?) tavaly hatvan meccsen lépett pályára a Chelsea színeiben, nem számítva persze a világbajnokságot, meg a selejtezőket, ám cserébe leginkább egy igen komoly sérülés jutott neki osztályrészül. Tulajdonképpen ez elmondható még Wayne Rooneyról, Henrik Larssonról (a tagnak gyakorlatilag magától tört el a sípcsontja), Ole Gunnar Solskjærról, Thierry Henryról vagy Michael Owenről. Ez persze a Skynál meg a többi társaságnál kutyát sem érdekel, ők lenyomták az összes bajnoki, liga meg egyéb meccset, részükről minden zsír. És amikor a játékosok már azt hitték, hogy hosszú szezon után édes a pihenés, durr, bunkósbot a fejükre – jöttek a kijózanító haknimeccsek a Távol-Keleten. Abrakadabra, így lesz a Selecaoból, Reálból, Chelsea-ből vagy a MU-ból Harlem Globetrotters. Izgatottan várjuk az első PL szezonnyitó meccset Kínából…  

És mi a helyzet a játékosok magánéletével? – kérdezhetné a laikus. Erről talán diskuráljunk Ronaldó feleségeivel, Maradona dílerével, vagy Deisler pszichológusával. Vannak az olyan ritka brandek, mint Beckham, akik ezt könnyedén viselik, és vannak mások, mint például a 46 tehetség kromoszómával született Ronaldinho, akinek a teljesítménye ijesztően zuhan, mióta kinevezték az első számú ügyeletes világsztárnak.

Persze az ESL megalakulásával a meccsek száma is limitált lenne. Először is nem kell évről évre kvalifikációval vesződni, helyette ott a meghívó. Másodszor, nekik nem kell semmilyen más megmérettetésben részt venni, beleértve a nemzeti bajnokságokat is, ahol természetesen farmcsapatok játszanak majd az utánpótlás végett. Ilyen módon az üzleti sikerek elérése nem megy majd a játékosok képességeinek/egészségének rovására –  már szinte halljuk is az ostoba marketing dumát. Lehetetlennek hangzik? Ne felejtsük el, hiszen amúgy is alaposan belénk verték: amikor a multinacionális szponzorok, oligarchák és a világ legnépszerűbb játékának szentháromságáról beszélünk, a lehetetlen nem létezik.
 
Végezetül csak még egy dolog a la Colombo. Valószínűleg mindannyian emlékszünk, milyen hatással volt a futballra a belga Jean-Marc Bosman bírósági ügye 1995-ben. Tíz évvel később a G-14-ek a szintén belga Charleroi alkalmazásában álló Abdelmajid Oulmers sérülése után perelték be a FIFA-t, miután az nyolc hónapra kidőlt egy válogatott találkozó után. A történelem vajon megismétli önmagát?