Betis - Nástic 1-1
A Nástic már kiesett, a Betis még elvileg - de tényleg csak elvileg - akár bajba is kerülhet. Ez a döntetlen sem lesz elég a teljes megnyugváshoz, és vár végül azért megmenekülnek, idén szörnyű lehet a Betisnek drukkolni Sevillában.

Mallorca - Valencia 1-1
Ha Valenciában komolyan gondolják, amit az összes játékosuk lenyilatkozott a héten, nevezetesen hogy simán megnyerhetik a bajnokságot, nekik aztán tényleg muszáj lesz megnyerni a hátralévő négy meccsüket. Csak sajnos már az első sem fog összejönni a venezuelai Arango vezetésével a szezon végére egészen feljavuló Mallorca ellen.

Zaragoza - Athletic 3-0
Könnyed teadálután Zaragozában, amelyen a hazaiak végleg bebiztosítják a jövő szezon UEFA-kupa szereplését, Bilbaóban pedig néhány relatíve nyugodt hét után ismét ráébrednek, hogy milyen rémisztő a kilátás a pokol kapujából.

Espanyol - Getafe 1-0
Tulajdonképpen örülünk, hogy erre a fordulóra csak egyetlen teljesen felesleges meccs jutott. A könnyes szemű drukkerek megtapsolják a könnyes szemű Espanyol-játékosokat, akik egy gólt adnak ajándékba, miközben a Getafénál mindenki a Copa del Rey döntőjére gondol.

A szimpatikus és az Internazionale szavak nagyon ritkán szerepelnek egy mondatban. Hogy most mégis így van, azt azért merem bátran leírni, mert bizonyára roppant kevesen vették a fáradtágot, hogy leüljenek megnézni az Inter-Roma kupadöntő visszavágóját, melynek első mérkőzésén ugyebár Tottiék úgy legázolták ellenfelüket, hogy most egy Onedin-család ismétlés is több izgalmat tartogatott előzetesen.

Ha mégis volt, aki megpróbálkozott ezzel a kilencven perccel, az az Inter kezdőjét látva azonnal fogta magát és minden normális emberhez hasonlóan azonnal felpattant és az asszonyt kezdte el méregetni, lévén Mancini a szolid négygólos hátrány ellenére egy csatárral küldte pályára csapatát. Aki így tett, bánhatja, a milánóiak ugyanis a Parma által roppant sikertelenül alkalmazott karácsonyfa felállásban (4-3-2-1) olyan harapósan kezdtek, hogy az embernek az volt az érzése, elhitték, hogy meglehet. Cordobának például két percre sem volt szüksége egy sárga összeszedéséhez, és még mindig az első öt percen belül voltunk, amikor Sztankovics lövése a lécen csattant, majd pár perccel később ugyanő mérte el a vinklit pár centivel.

A sérült Vieirát váltó Cruz fellépett Crespo mellé, az Inter pedig ment előre, mint a veszedelem. Crespo oxival alig hibázta el a kaput a szünet előtt, majd Aquilani gyalázta a gyepbe megtorlatlanul Maicont a tizenhatoson belül, végül a szokás szerint beköszönő Cruz gólját érvénytelenítette (ezúttal jogosan) a bíró, úgyhogy semmi okunk nem volt a tulajdonképpen egy hete eldőlt finálé miatt fanyalognunk.

Ha valaki véletlenül nem tudta volna, tegnap este mindenképpen rájött: a nemzetközi futball egyik legnagyobb találmánya a spanyol középcsapat. (És nem kell a rossz duma, hogy a Sevilla már nem középcsapat. Épp az a nagyszerű a spanyol középcsapatban, hogy bőven kitelik tőle akár a bajnokság megnyerése is.) Költőien szép este volt, már-már a giccsig fokozódó drámaisággal és sok-sok könnyel.

Sírt a skót égbolt, sírt az első gólt szerző Adriano, sírt az utolsó tizenegyest kihagyó szegény Torrejon. A legmegrázóbb mégis az volt, ahogy a sok csatát megért De La Pena - aki már le volt cserélve, vagyis nem kapott esélyt arra, hogy ő is naggyá tegye Palopot - elbőgte magát, amikor mindennek vége lett. Valverde edző - aki minden ellenkező híreszteléssel szemben nem játszott a 19 évvel ezelőtti, az Espanyol által ugyancsak tizenegyesekkel elvesztett döntő-visszavágón, csak a barcelonai első meccsen - nagyon férfiasan vigasztalta embereit, de éppen rajta volt a kamera, amikor kétségbeesetten lenyelte a feltörni igyekvő férfikönnyeket.

Ez az a meccs volt, aminek a végén nem érezte magát kellemetlenül az ember a tizenegyesek miatt: amihez máskor az igénytelenség vezet, meg az elszántság és a bátorság hiánya, most logikus kifejlete volt a ténynek, hogy a már legyőzött, emberhátrányban játszó Espanyol egyszerűen nem volt hajlandó meghalni. Ezerféleképpen kaphatták volna be a harmadik gólt és ezerféleképpen mehetett volna mellé, fölé vagy Palop ölébe Jonatas lövése (őt egyébként márciusban egy engedély nélküli hazautazás miatt majdnem kitették a csapatból, de jó érzékkel mégsem). De nem kapták be, de nem ment. Így volt szép - még akkor is, ha az Espanyol-játékosoknak nyilvánvalóan minden mentális energiája elfogyott, mire a tizenegyesekhez értek.

Az, hogy a nemzetközi sportszervezetek csak egy kicsit korruptabbak és sötétebbek, mint egy közbeszerzési pályázat egy kelet-európai főváros metrójának megépítése előtt, eddig is közismert tény volt. Mint ahogy az is, hogy néhány műkorcsolya-pontozóbírót és a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot leszámítva a különböző nemzetközi futballszervezetek jelentik azt a mélypontot, amit magukra adó maffiózók is csak bottal mernek megpiszkálni. Az viszont egészen új, hogy egy UEFA-elnök is beismerje, a választási program és a kormányprogram az két külön műfaj. (Urbán László, 1998.)

Michel Platini 2007 januárjában azzal tudta 27-23 arányban legyőzni Lennart Johanssont az európai focikirályságért, hogy a domináns nagyhatalmakkal szembemenve fűt-fát beígért minden lúzerszövetségnek Andorrától Magyarországig. Minket speciel nem győzött meg, hiszen nagyon okosan kitartottunk Johansson mellett, aminek a lengyel-ukrán EB-rendezés képében meg is lett az eredménye, a többi kispályással viszont simán meg tudta etetni ígéreteit.

Ezek az ígéretek mind egy téma körül forogtak: több hatalmat az elnyomott törpéknek! Platini például belengette, hogy ha őreá szavaznak, ő bizony véget vet a Bajnokok Ligája egyhangúságának, mert ott "túl sok az angol, spanyol, olasz és német csapat". És azt is, hogy az Európa Bajnokság résztvevőinek számát felemelhetik 16-ról 24-re, amivel még olyan országok válogatottjai előtt is felcsillant a kontinensbajnokság reménye, amelyek egyébként Máltát sem képesek megverni.

Na ki az első, aki elfordul egy csapattól, amikor már nem megy a szekér? Nem a drukkerek, mert azok nem tudnak máshova szaladni, hanem a szerencse, Népsport-olvasóknak Fortuna Istenasszony, aki elkezdi Máshol Osztogatni Kegyeit. Vasárnap este a Barcelona játékosai ezt is megtanulták, meg azt is, hogy Addig Jár A Korsó A Kútra, Míg El Nem Törik. Pedig feltűnhetett volna nekik már egy nappal korábban, hogy baj lesz, hiszen szombat este a Bernabeuban világosan ott volt a szerencse, és az univerzum jelenlegi törvényei szerint olyan nincs, hogy egy hétvégén a Real Madridnak és a Barcelonának egyszerre legyen mázlija.

A Barcelonának már eleve azzal is pechje volt, hogy amikor a sport szabályait lefektették, valamilyen különös okból az egyes mérkőzések hosszát kilencven percben határozták meg, nem a katalán szempontból sokkal előnyösebb nyolcvannyolcban. Ha Madrid-Espanyol és a Barcelona-Betis meccseket két perccel a rendes játékidő lejárta előtt fújják le, a spanyol bajnokság négy fordulóval a vége előtt gyakorlatilag eldőlt volna. De egyrészt nem fújták, másrészt pedig, ahogy azt a Népsportból szintén mindannyian tudjuk, a fociban nincs ha. (Egyébként ez a legnagyobb marhaság a világon, a fociban más sincs, mint ha, és ha ha [haha!] nem lenne, akkor egyáltalán semmi értelme nem lenne fociról beszélni, vitatkozni és hülyeségeket írni).

A legfurcsább dolog a Madrid szombati, rendkívül izgalmas győzelmében az volt, hogy a csapat nyilvánvaló feltámadásának mennyire nincs köze ahhoz, amit Capello a fociról gondol. Nagyon úgy tűnik, hogy ha a Madrid megnyeri ezt a bajnokságot, az nem az olasz edzőnek lesz köszönhető, hanem a játékosoknak, akiknek sikerült a szezon végére annyira összekapniuk magukat, hogy egyéni zsenialitásuk és küzdeni akarásuk akkor is képes legyen győzni, ha a csapatnak nem megy, a kispadról pedig direkt megpróbálják őket buta döntésekkel gúzsba kötni. Az Espanyol ellen a Madrid nem azért nyert, mert jól játszott, sőt, pont hogy fordítva. Amelyik csapat egy félidő alatt hármat kap ettől a fejben már az UEFA-döntőre készülő Espanyoltól, az olyan jó nem lehetett. Guti ékesen bebizonyította, amiről a legutóbb írtunk, tehát hogy totálisan megbízhatatlan és egy jó meccs után mindjárt négy rosszat játszik, Cicinho és Roberto Carlos pedig egyaránt tragikusan teljesítettek szélsőhátvédként. Viszont az utolsó pillanatig hittek magukban, és ahogy a negyedig gól előtt Higuain szó szerint a padlóról felállva elindította az akciót, amelyet végül ő is fejezett be, az tökéletesen megmutatta, hogy a több éven át tartó megaláztatások után a madridi játékosok most már akkor is focizni akarnak, ha direkt elszabott ruhát adnak rájuk a vezetőik.

Ascoli – Palermo 3-2
Ezekben a tippelési eredményeinket illetően kesernyés időkben bizony nehéz megállni, hogy ne döngessük két kézzel a mellünket egy ilyen találat felett érzett örömünkben. Az Ascoli felszabadultan játszva megfordította az unatkozó Palermo elleni meccsét, az egyetlen öröm rózsaszínéknél a fiatal lengyel, Matusiak első Serie A gólja, amihez sok szeretettel gratulál a Nou San Trafford szerkesztősége. Simplicio kiállítása egy esély a Sienának a következő fordulóra, hogy ponttal távozzanak Szicíliából és megmentsék igencsak veszélyeztetett seggüket a kieséstől.

Catania – Milan 1-1
Gionatha Spinesi becses neje a mérkőzést megelőzően egészséges kislánynak adott életet, aki a keresztségben a Giada nevet kapja majd. Apu erre Seedorf gólját kiegyenlítve örömében szépen kilőtte a hosszút (17 gólnál jár már), így minden valószínűség szerint bent is maradnak. Már nem is tudjuk, hogy kinek gratuláljunk jobban...
Seedorf sporttárs, akinek a posztjára Ronaldinhót tervezi szerződtetni a Milan, elképesztő szezont fut, Kaká mellett ő a Milan idei sikereinek legfőbb letéteményese. Más szóval igen erős a kontraszt a Barcelonával törött fékszárnyakkal zuhanó brazil zseni és a holland tizenegyesölő között, reméljük, Önök is így látják, tisztelt vezetőség.

Fiorentina – Cagliari 1-0
Bár mi már kiosztottuk az egyik kiesőhelyet Szardínia ocsmány mezes büszkeségeinek, itt egy pontot mindenképpen érdemeltek volna. Lőttek két kapufát, Frey pedig bemutatta a szezon egyik legnagyobb védését, megőrizve csapata soványka előnyét. Toni helyett ismét az ifjú Pazzini köszönt be, aminek hála a lilák jövőre megmutathatják magukat Európában is. A Cagliari a Romát fogadja jövő héten, információnk szerint még a firenzei öltözőben elkezdtek vért inni.

Real Madrid - Espanyol 2-1
Az UEFA-döntőre készülő Espanyol ha nem is a kölyökcsapatával, de több kulcsjátékosát nélkülözve áll ki a Bernabeuban. Ennek megfelelően a felelősség terhe nélkül vezetést is szereznek, amit a Madridnak csak vért izzadva sikerül majd ledolgoznia.

Sevilla - Recreativo 1-2
A másik UEFA-döntős csapat, a Sevilla ezen a hétvégén még nem tudja eldönteni, hogy foglalkozzanak-e még a bajnoksággal, vagy inkább csak a rájuk váró két döntőre koncentráljanak. A Recre pedig idén már bőven bebizonyította, hogy le tud csapni a határozatlan ellenfelekre.

Nástic - Real Sociedad 2-2
A két sereghajtónak csak akkor lenne minimális esélye a bennmaradásra, ha három pontot tud hozni erről a meccsről, bár a Násticnak még akkor sem nagyon. Így hát ez a két romhalmaz leikszel egymással, hogy együtt zokoghassanak az Anoeta öltözőjében.

Celta - Levante 2-0
Két kiesési rangadó egy fordulóban a négy szereplőn és szurkolóikon kívül mindenkit remekül elszórakoztat. A Celtának muszáj nyernie, vereség esetén tuti kiesők és a döntetlen sem segítene sokat rajtuk. Bízunk Sztojcskov motivációs képességeiben, úgyhogy megelőlegezzük nekik a bizalmat.

Osasuna - Villarreal 1-0

Blackburn - Reading 1-1
A Reading a bajnokság és a kupa egyik legrokonszenvesebb csapata volt az egész szezonban, hősies meccsek sorát játszották, hogy aztán a múlt heti, Watford elleni vereséggel gyakorlatilag elszúrják az egészet. Most már nem is csak rajtuk múlik, ráadásul a Blackburnt megverni, hát az önmagában se egy sima ügy. De még ez az egy pont is elég lehet az UEFA-helyhez, ha a Bolton kikap, a Portsmouth pedig nem nyer.

Bolton - Aston Villa 0-1
A boltoni királydrámát még mindig nem értjük, azt viszont tudjuk, hogy utoljára tavaly decemberben győztek olyan csapat ellen, amelyik nem a kiesés ellen küzdötte végig a tavaszt - akkor egy kiváló, ma már hihetetlennek tűnő ötös győzelmi széria végét jelentette a Portsmouth elleni 3-2. "Little" Sammy Lee a múlt forduló tanúsága szerint egyáltalán nem tudott lelket verni embereibe, úgyhogy. Pedig egy győzelemmel biztos lenne az UEFA-hely.

Chelsea - Everton 3-3
Bár ezekkel a lelkesítőnek szánt jóslatokkal ezidáig nem mentünk semmire, megpróbáljuk megint: két felszabadult csapat, tessék örömfocit játszani. A Chelsea-ben felépült Drogba, mérget azért ne vegyünk rá, hogy tizenöt percnél többet lesz a pályán. Mourinho nevezett két, egyenként tizenhét éves, korosztályos angol válogatott fiatalembert, magyarázata szerint azért, hogy "megszagolják" a Premiershipet, Moyes meg nagyon mondja, hogy nyerni akar, mert kell az ötödik hely, a nem-galaktikus csapatok nemhivatalos bajnoki címe. (Ha nyernének, meg is lenne, lévén az Everton gólkülönbsége tizennéggyel jobb a Tottenhaménál.)

Liverpool - Charlton 1-0
A Liverpool pont úgy játszott a múlt héten a Fulham ellen, ahogy vártuk, a Fulham meg egy kicsit elszántabban. Szegény Charltonon viszont már a Pool-ifi sem segíthet, mi marad hát az angol futball szerelmeseinek? A remény, hogy hátha Robbie Fowler góllal búcsúzik az őt istenítő Koptól, illetve hogy hátha Benitez lesz olyan aranyos, és beállítja Dudeket, az isztambuli hőst, hogy tőle is elbúcsúzhasson a lelátó népe.

Manchester United - West Ham 2-2
Ferguson megígérte, hogy megverik a West Hamet, részben sportszerűségi okokból, részben mert szeretnék vidáman búcsúztatni a szezont. De a WHU-nak ez az egy pont az élet és az utóbbi hetekben már kifejezetten olyan formájuk volt, mint ahogy a szezon előtt el lehetett képzelni őket. Tevez persze szobrot kap bunkókáméknál.

Middlesbrough - Fulham 0-0
Lawrie Sanchez megmentette a Fulhamet. Vagy Rafa Benitez, ezt egzakte sosem fogjuk tudni megállapítani. Jók nem voltak a Liverpool ellen sem, ettől a meccstől pedig nem várunk semmit.

Portsmouth - Arsenal 3-1
A Pompey egy győzelemmel még befuthat egy UEFA-helyre (amit, bár voltak kiváló meccseik, nem igazán érdemelnének meg). Az Arsenal béna szezonjának tényleg egy ilyen vereség lenne a stílusos lezárása. Aztán kezdődhet, illetve folytatódhat az immár hagyományos médiahiszti, hogy megy-e Henry Barcelonába. Hadd tegyük ehhez hozzá  a magunk tégláját (már amennyiben egy hisztihez lehet téglát tenni): megy, de csak akkor, ha a Barca elbukja a bajnokságot is. Akkor viszont Wengerrel együtt. Hoppá.

Sheffield United - Wigan 2-0
Egyszerű helyzet: ha a Wigan nyer - bármilyen arányban -, gólkülönbséggel a Sheffield elé kerül és bennmarad. Meglátjuk, mi mindenesetre konzervatívan inkább a hazaiakra tippelünk, akik az alsóházi meccseiket azért többnyire hozták a szezonban.

Tottenham - Manchester City 6-0
A fostalicska Cityről alkotott véleményünk nem változott. És a Spurs csatárainak egyszer-egyszer kijön a lépés.

Watford - Newcastle 3-0
Newcastle-ban a nagy sztori az, hogy az elnök nyilvánosan megüzente Michael Owennek: nyilatkozza le, milyen baromi jól érzi magát a szarkáknál, különben garantálja, hogy komoly csapat a büdös életben nem fogja leigazolni. Biztos jól érzi magát tehát. Az edző meg lemondott, de ki nem szarja le. Priskin "Fuck Off" Tamástól mesterhármast várunk, kicsit félünk bár, hogy hiába, valahogy ő se hálálta meg a folyamatosan beléhelyezett NST-bizalmat.

Ascoli – Palermo 1-0
Amikor egy csapat alatt kinyílik a csapóajtó és egy utolsó sóhajtással alábukik, mindig felszabadulnak a tartalékok, amelyek a bennmaradásért folytatott görcsös harc során inkább béklyót kötöttek a játékosok lábára. Most, hogy a piacképes játékosaik mindegyike sérült (Di Biaggio, Delvecchio, Bjelanovic), még nagyobb meglepetés lesz az Ascoli győzelme. A Palermo helye viszont pont ott van, ahol most látjuk őket, ne tévessze meg éleslátásunkat a káprázatos őszi szezonjuk. Az UEFA meglesz, a BL álom marad, és ez így van rendjén.

Catania – Milan 1-1
A Bolognában hazait alakító csapat helyzetében már minden pontnak őrületes jelentősége van, hiszen hiába vannak sorrendet tekintve messze a kiesőktől, pontszámban minimális a különbség. Spinesi azt találta ki, hogy mostantól minden meccsen gólt lő és eddig tartja is magát, összesen 16-nál jár, amivel negyedik (!) pont annyi találattal, mint Herr Luca Toni, das Torjager aus Fiorentina. A Milanban nem lesz Kaká (semmi baja, nyugi),  Ronaldo és Gattuso, utóbbi helyén megnézzük a nagy ígéret Gourcuffot. Hasonlóan hülye névvel jelenlegi csapattársán kívül csak Redondónak sikerült nagy játékossá válnia, íme tehát a Torghelle-rejtély megoldása.

Fiorentina – Cagliari 2-0
A milánói pontszerzést ne lihegjük túl, firenzei testvéreim, lévén Isteni segítség, Kaká kihagyott büntetője, egy érvénytelenített, de szabályos gól, valamint az ihletett formában védő Frey kapus áldásos tevékenysége kellett hozzá. A Cagliariba kulcsjátékosok egész sora tér vissza, a csapat mégsem lesz képes pontot szerezni Firenzében, egész egyszerűen azért, mert még a lilák számára is téttel bír a meccs, adott esetben ugyanis akár az 5. helyre is feljöhetnek. A hajukra kenhetik azt is, mondjuk...

Két embert lehet a Getafe elleni összeomlás után sajnálni a Barcelonából. Egyrészt Jorquera kapust, aki csak a kupában véd, és hiába volt csütörtök este csapata legjobbja, mégis kapott négy gólt. Másrészt pedig Messit, akit Rijkaard el sem vitt Madridba, nehogy a Getafe valamelyik védőjének eszébe jusson törleszteni az odavágón rúgott gólért. A stadion pedig a tegnapi meccs végén pedig büszkén zengte, hogy "Hol van Messi?", az argentin pedig mostantól jobb, ha tudja, hogy vagy rúg még egy ekkora gólt, vagy fantasztikus találatát minden Barça-drukker inkább örökre elfelejti, csak ne kelljen vele együtt erre a 4-0-ra is emlékeznie.

Amikor egy csapatnak hosszú ideig nem megy (ez Spanyolországban másfél meccset jelent), a Marca, a Sport, a Mundo Deportivo meg az As, vagyis a végletekig elfogult spanyol sportsajtó crisis-ről beszél. Ennél súlyosabb már csak a fin de un ciclo, amit különösen nagy pofonok után szoktak leírni. Kevés a kétség, hogy ez itt most bizony tényleg egy korszak vége, hiába próbálta a meccs után Puyol csapatkapitányként és a katalán nemzeti büszkeség megtestesítőjeként azt magyarázni egy madridi újságírónak, hogy azt csak ők szeretnék, hogy ez itt fin de un ciclo legyen.

Ami csütörtökön az Alfonso Perez stadionban (sőt, ez nem is stadion, hanem Coliseum), az viszonylag egyszerű sztori. Az idei spanyol idény egyik meglepetéscsapata megérezte élete lehetőségét, és nagyon megvert egy nagyon rossz ellenfelet. A Barcelona a hatvanadik percben jutott először szöglethez és a hetvenedikben, Ronaldinho szabadrúgásából lőtt először kapura. A Getafe már a meccs harmincadik másodpercében helyzetbe került, és a szünetben, amikor már két góllal vezettek, teljesen egyértelmű volt, hogy sikerül megrúgniuk legalább azt a három gólt, amire az odavágó 5-2-jének megfordításahoz szükség volt.

Lássuk be, nehezen támadható érvek szólnak az ellen, hogy az ember egy olasz és egy angol meccs közül szívesebben nézi az utóbbit. Ám ha így tesz, akkor csak átkozhatja magát, hogy lemarad olyan meccsekről is, mint például az Inter-Roma kupadöntő első felvonása, amely végre megmutatta, milyen is az, amikor két digó banda jó meccset játszik egymással. Illetve az egyik jó meccset játszik, a másik meg asszisztál hozzá.

A Roma Luciano Nemkellcsatár Spalletti keze alatt Olaszország legstílusosabb csapata lett. A tar mester rájött, hogy Totti csatárrá előléptetésével olyan kreatív játékosa lesz elől, aki mellé nem is kell társ. Nincs is, a támadások befejezéséhez rendszerint felérő Mancini bőven elégnek bizonyul, főleg amikor a jobbhátvéd kettőt vág egy meccsen, mint most. Hogy lőhet egyáltalán ennyi gólt egy 4-5-1 felállású csapat? Mit keres egy 2.70 méter magas wookie az Endoron? Ennek nincs értelme…

Az előző Valdano-ügyi bejegyzéshez kapcsolódva muszáj megosztanunk a nyilvánossággal ezt az apróságot, amivel egy mexikói sportműsorban kedveskedtek a '86-os focivébé egyik főszereplőjének.

Ha esetleg valaki tudna több ilyenről, netalán létezne valami szubkultúra - és minket ez sem lepne meg - amelyik direkt módosítgatja a fuballtörténelem legfontosabb jeleneteit, azonnal szeretnénk tudni róla. A bíró megadja a magyarok harmadik gólját az 1954-es döntőben, Baggio berúgja '94-ben a tizenegyesét, Zidane megpuszulja Materazzit, ilyenek kellenének.

Az utóbbi 48 óra legfontosabb futballisztikai eseménye – ha nem számítjuk a megdöbbentő pletykát, mely szerint Sven-Göran Eriksson, az arab sejkek és a laza erkölcsű középkorú nők nagy barátja a Dinamo Kijev edzője lehet – Jorge Valdano kirohanása volt az angol futball, különösen pedig José Mourinho és Rafa Benitez munkássága ellen. Az egykori kiváló játékos és közepesen kiváló edző a spanyol Marca-ban úgy küldte el az anyjába az utóbbi öt év két legsikeresebb angol klubcsapatát, hogy arra Alex Ferguson és Arsène Wenger közösen sem lettek volna képesek.

Néhány szemelvény:
- "A fociban sok a szubjektív érzelem, és ebben Anfield verhetetlen. Ha egy botra tűzött szardarab állna ennek az őrült és szenvedélyes stadionnak a közepén, az emberek műalkotásnak tartanák. Pedig nem az, hanem csak egy botra tűzött szardarab."
- "A Chelsea és a Liverpool a legjobb példái annak, hogy merre megy a foci. Nagyon csapatmunka, nagyon taktikus, nagyon koncentrált, nagyon erős. Rövid passz? Dehogy. Csel? Dehogy. Ritmusváltás? Dehogy. Sarkazás? Na ne vicceljünk! Az a hihetetlen kontroll és komolyság ahogy ez a két csapat játszotta egymással a BL-elődöntőt mindenfajta kreativitást és ügyességet eleve kizárt."

Ahogy azt múlt hétfőn megjósoltuk – és megjósolhatta volna simán bárki más is, hisz oly’ evidens volt – a vasárnapi Real Madrid-Sevillán a hazaiaknak meg kellett mutatniuk, hogy igenis komolyan gondolják ezt az egész izét a spanyol bajnoksággal. Minden tiszteletünk a Sevilláé, akiket egyébként is dicsértünk eleget, és továbbra is fenntartjuk, hogy ha lenne igazság, öt forduló múlva ők állnának az élen, de a Bernabeuban nekik csak egy mellékszerepet osztottak most. Nem csak a stadion közönsége, hanem a komplett spanyol fociközvélemény, azon belül is leginkább a Barcelona drukkerei arra vártak, hogy a Madrid megmutassa, mit tud, ha pedig semmit, akkor azt. A csapat pedig, talán először az idei szezonban, fogta magát, és megmutatta.

A számok és az idényben eddig történtek a meccs előtt minimálisan ugyan, de a Sevillát láttatták esélyesebbnek. Éppen előző csütörtökön az Osasuna ellen is megmutatták, hogy amikor igazán kell, mindig képesek kellő számú gólt rúgni, a Real Madrid idei hazai teljesítménye pedig történelmi mélypontot ért el. Van Nistelrooyék szinte összes idei jó meccsére az otthontól távol, Barcelonában vagy éppen Bilbaóban került sor, hazai pályán a Bayern elleni BL-nyolcaddöntő odavágójának első félideje óta nem tudtak olyat mutatni, amiért a Capello alatt letompított közönségnek lett volna miért tapsolnia. Vasárnap sem indultak könnyen a dolgok, ám végül a csapatnak olyat sikerült alakítania, hogy Barcelonában most már tényleg vége az önbecsapásnak. Ha a következő öt meccsen nem sikerül legalább tizenhárom pontot szerezni, a Madrid lesz a bajnok.

Most nem fog betérdelni a meglepetéstől senki, de a három kiesőhelyből kettő gazdára talált a hétvégén. Nyilván lehetett már sejteni (karácsony óta legalább), hogy a tökutolsó Ascolinak (Torino 0-1) és a hozzájuk hasonlóan 20 vereséget begyűjtő Messinának (Inter 0-1) nem lesz maradása, viszont a szadista izgalmakra gerjedőknek vigaszul megmarad a legjobb kiesőhely elkerüléséért folytatott, változatlanul nyílt verseny.

Mivel a Chievo Pellissier góljával megverte közvetlen riválisát, a Parmát, azonnal elkerült az említett legszomorúbb alászálló posztjáról. A helyét nem a legyőzött vette át, hanem az Atalanta vendégeként vereséget szenvedő Siena, akikről sajnos már elmondtuk, hogy elég nehéz a sorsolásuk, így tartunk tőle, hogy a sok arctalanul vagdalkozó kiscsapat helyett pont az olyan esik ki, amelyiket szívesen néz a semleges szem. Kérésünk egyébként meghallgatásra talált, hiszen a múlt héten az ötösön belülről négy helyzetét elszórakozó Vieri régi szokásához híven negyvenről talált be. Csak most nem centiről, hanem méterről.

Az említett, rugdalódzó kiscsapatok zászlóvivője, a Cagliari viszont menekül, és az Udinese legyőzésével tudatosította vetélytársaiban, hogy komolyan gondolja Serie A-tagságának megőrzését. A döntetlenszagú mérkőzés hajrájában Iaquinta parádés könyökmozdulattal terítette le Budant, amiért kiállították, és két percre rá névrokonához hasonló kegyetlenséggel büntetett Capone.

Hát ilyen katarzismentesen fejeződött be ez a katarzismentes Premiership-szezon. A Chelsea az Arsenal elleni meccs utolsó húsz percében - tíz emberrel - játszott úgy, ahogyan egy, az utolsó szalmaszálba kapaszkodó szupercsapatnak játszania kell, amikor a dicsőség kontra nagy büdös (szubjektíve) semmi a tét. Az első hetven percben csak Essien játszott úgy. Jutalomból fejelt is egy gólt, mire feltámadtak a többiek is az Arsenal ellen, mely a Wenger-korszak kezdete óta jubileumi ötszázharmincnyolcadik alkalommal mulasztotta el időben félhülyére verni az amúgy már padlót fogott ellenfelet. Feltámadott a Chelsea, de akkor már késő volt. És persze, nem játszott Drogba, nem játszott a szomorú szappanopera főszereplőjévé vált Sevcsenko, nem játszott a nyilatkozatokban kulcsemberré stilizált (amúgy valóban nem mindig haszontalan) Ballack és nem játszott szegény Robben sem. De az Arsenalban meg nem játszott Rosicky, Ljungberg, a lassan feledésbe merülő Van Persie, valamint és főleg Henry. Úgyhogy lehet nyafogni, de.

Az Arsenalnak talán a harmadik helyhez se lesz elég ez az egy pont, a MU meg ugye úgy lett bajnok, hogy nem lehetett őrjöngve ugrálni a lefújás pillanatában egymás nyakába. A BL-bukás így persze nekik azért kevésbé fáj (talán arra jó lesz, hogy C. Ronaldo kicsit elgondolkodjék rajta, tényleg ő-e az angol bajnokság legjobb játékosa) és a kupadöntőig nyitva marad a történelemkönyv. De az eredetileg a Győzelem Napjának elképzelt május 9-ei Chelsea-MU bajnokiból érdektelen edzőmeccs lesz (presztízs ide vagy oda, nehéz elképzelni, hogy tíz nappal az ugyancsak általuk játszandó FA-döntő előtt egy tét nélküli meccsen bármelyik menedzser bármit is kockáztasson), a pár hete álmodott tripla és kvadrupla pedig legfeljebb dupla lehet.

Szóval most nemigen van katarzis (a MU-drukkerek nyilván máshogy érzik), de ha visszagondolunk a szezon előttre: nagyjából biztosnak látszott, hogy a Chelsea begyűjti a sorozatban harmadik bajnokságot és úgy tűnt, csak valami emberfeletti teljesítménnyel lehet megelőzni őket, vagy tán azzal se. Ehhez képest rajtuk kitört a Real Madrid-szindróma (híres játékosok nagyon drágáért, tekintet nélkül arra, hogy illenek-e a csapatba vagy sem) és a második fordulóban Middlesbrough-ban lefoszlott róluk a legyőzhetetlenség mítosza. Minden szépen indult, Sevcsenko vezetést szerzett az elején, de aztán a Pogatetz nevű osztrák a 80. percben egyenlített, az utolsóban pedig Viduka is rúgott egyet. Mourinho akkor még más ember volt, a meccs után azt nyilatkozta: "nem érdemeltünk semmit".

A MU-nak - a milánói oktatástól eltekintve - parádés szezonja volt, a játék tempója és kombinációs gazgagsága a 99-es csapat csúcsteljesítményeit tudta felidézni. Ronaldo egyre hasznosabb lett (de ettől még nem a világ legjobbja), Saha, Vidic és Evra bemutatta, miért igazolta le őket Ferguson, Van der Sar pedig (ismét) azt, milyen sokat számít, ha egy csapatban kapus véd, nem pedig egy ugrándozó bohóc. De a döntő tényező, a dolog, ami miatt meg tudták nyerni ezt a bajnokságot mégiscsak az volt, hogy Ryan Giggs, szokásától eltérően, egyszer sem volt hosszasan sérült, vagyis végigjátszotta a szezont.

Sokféleképpen lehet definiálni azt a fogalmat, hogy "korunk legnagyobb futballistája". Ha például azt az embert keressük, aki a leghosszabb ideje játszik gyorsan, technikásan, fantáziadúsan és harcosan, tartós hullámvölgyek nélkül és még ráadásul sportszerűen is, akkor igen erős érvek szólnak amellett, hogy Ryan Giggs az elmúlt tizenöt év összesített legnagyobbja. Kilencedik bajnoki címéhez ezúton is gratulálunk.

Torino – Ascoli 1-0
A Toro öt fordulóval ezelőtt biztonságos távolságból kacagott a kiesés elleni csatára fenekedőkön, ám azóta egy döntetlen mellett négy vereség a mérlegük és máris csak egy ponttal állnak a legjobb kieső Chievo előtt. Vasárnap megverik a reménytelenül alászálló Ascolit, de még így sem biztos, hogy Torinónak két csapata lesz jövőre a Serie A-ban és természetesen nem arra gondolunk, hogy a Juve nem jut vissza.

Sampdoria – Reggina 1-1
Genoából tisztán látszik az Empoli ülepe az utolsó UEFA-kupás helyen és bár öt pont hátrány nem kevés, Quagliarella sporttárs góljaira alapozott optimizmusuk töretlen. A Reggina viszont mindössze két pontra van a kieséstől, így nekik még talán a Sampnál is fontosabb a vasárnapi randevú. Csak szólunk, hogy biztosan három csatárral játszanak, és akik lebecsülik őket, azokat szétszedik, mint floki a lábtörlőt. A Samp nem fogja, jutalmuk egy pont lesz.

Palermo – Roma 2-1
A két csapat rendszerint sokgólos meccseket játszik egymás ellen, a három pedig Olaszországban már soknak számít. Palermóban szeretnék feledni, hogy az ősszel eggyel még ennél is több gól született, hiszen mind a négyet Fontana nyelte be. Borzasztó hosszú nyeretlen széria után múlt héten nyertek a rosanérók, új edzőjük hazai debütálásába most is csak Totti fog tudni belerondítani, de ő sem számottevően.

Real Sociedad - Barcelona 1-1
A vendégsarokban a bajnokságban vezető Barcelona, a csapat amely négy forduló óta képtelen szabályos gólt szerezni, a hazaiban pedig a rendkívül szar, ám az életéért küzdő Real Sociedad, amely egy győzelemmel hónapok óta először akár a kiesési zónából is kikerülhetne. Korai Eto'o gól, akárcsak múlt héten a Levante ellen, viszont a baszkok szíve most elég lesz egy döntetlenhez.

Deportivo - Valencia 1-3
Amikor már épp elkezdett úgy tűnni, hogy a bajnoki címért már csak hárman futnak, a Valencia egy sima győzelemmel ismét beszáll a harcba.

Betis - Getafe 2-0
Bár a Getafe elvileg még közdhetne az UEFA-indulásért, és isteni segítséggel még a Barcelonát is kiverhetnék a Copa del Reyből, az a helyzet, hogy Madrid sutyerák külvárosában már lehúzták a rolót, és csak azzal foglalkoznak, hogy ki lesz majd az edző ősszel. Schuster beköltözik a belvárosba? Jön a helyére Laudrup? Ennyi kétkedést még ez a borzasztó Betis is képes lesz kihasználni.

Zaragoza - Racing 2-2
A forduló legjobb meccsén a Racing kétszer is vezet, de végül - akárcsak a múlt héten az Osasuna ellen - a Zaragoza kiegyenlít. A hazaiaknak azért lesz rossz, mert így távolodnak a BL-től, a Racingnak pedig azért, mert ők meg az UEFA-tól.

A MU múlt szombati - a gólösszefoglalóból ítélve ezúttal inkább tragikomikus, mint heroikus - feltámadása és a Chelsea Bolton elleni döntetlenje után ugyebár öt pontra nőtt a kettejük közötti különbség. És ugyebár mindkét csapat hatalmas pofont kapott az élettől hétközben, s ami egy hete még a futballvilág Galactusai összecsapás-sorozatának ígérkezett, ma kissé provinciális jellegű huzakodás az angol bajnokságon és kupagyőzelmen. Persze, ez a sport történelmének két legnagyobb hagyományú versenye, de aki látta szerdán, hogyan alázza meg az okos felnőttekből álló Milan a fogalmatlan ifik gyülekezetére emlékeztető MU-t, nemigen fog szabadulni ettől a kellemetlen érzéstől. Közben pedig Peter Crouch a BL-döntőre szidolozza a cipőjét.

Sokat mondták már, fogják is mondani, hogy a MU és a Chelsea túl sok vasat tartott egyszerre a tűzben, hogy a háromfrontos, végsőkig élezett verseny idegi terhe végülis lemerítette a tartalékokat - és nyilván sok igazság van ebben is. De másfelől a FA Kupán azért egy ideje nem kell idegeskedni, bejutottak a döntőbe, aztán ott lesz valami, a dicsőségen kívül más nem múlik rajta. A Milan pedig úgy siklott be a BL-döntőbe, hogy mínusz sok pontról indulva a túlélésért kellett harcolnia az - angolnál, megengedem, kevésbé éles - olasz bajnokságban. A MU-t némileg menti, hogy a szezon végére nagyon sok lett a sérült, ugyanakkor tudjuk azt is: Rio Fedinand is tud béna lenni, egyáltalán nem biztos, hogy vele nem kapta volna be a milánói gólokat a csapat.

A Premier Liga 37. fordulója mindezek után természetesen leginkább arról szól majd, hogy a két vezető csapat - enyhén szólva nem a legegyszerűbb ellenfelek ellen - mit művel majd a BL-szívás után. Ez természetesen megjósolhatatlan, de mi azért vagyunk itt, hogy az ilyesmit is megjósoljuk.

Manchester City - Manchester United 0-5
A City tét nélkül játszhat és ne legyen kétségünk, szurkolóik az egész szar szezont megbocsátanák nekik, ha ma ők rúgnák az utolsó előttit a MU-ba. De az egész csapat akkor is egy káosz (Joey Barton, akiről már megemlítettük, hogy egy büdös bunkó, úgy "összeveszett" az edzésen Ousmane Dabóval, hogy utóbbit kórházba kellett vinni) és a MU-ban kell lennie annyi tartásnak, hogy legázolják őket.

Tavaly ilyenkor baromi jó lehetett Sevcsenkónak lenni.

A szamovár és a matrjóska mellett ott figyelt az Aranylabda a vitrinben, hatalmas (ám mint később kiderült, tök felesleges) versenyfutás után olasz bajnoki ezüst a nyakban, és bizsergő talppal készülődés Ukrajna történetének első VB-szereplésére, amit nem kis mértékben neki köszönhettek. Várakozáson felüli szereplésükhöz ugyan gyenge játékkal és milliókat érő lábainak kapkodásával járul csak hozzá, de Andrij minden bizonnyal meg volt győződve róla, hogy valóban csodálatos pályafutásának leggyümölcsözőbb része következik székhelyének Londonba helyezésével.

Az első Chelsea-meccsén gólt szerzett, és (akárhogy is tagadta minden létező fórumon) megcsókolta a címert a mezén, mely a lelátón elragadtatottan tapsikoló Abramovics seggét jelképezte. Na, ekkor kezdődött a vesszőfutása.

Az első 10 töketlenül végigszenvedett meccs után Mourinho már rég kivágta volna a csapatból, mint a gerelyt, de a dollárpapa nem hagyta. Sevcsenko pedig csak nem találta önmagát, egy idő után már Drogba is szóvá tette, hogy passzolhatna kicsit többet, mert a csapat látja kárát, hogy Wyatt Earp-ként tüzel minden helyzetből, csak épp gól nem lesz egyikből sem. Tegyük gyorsan hozzá, hogy a Chelsea tökéletesen működő 4-2-3-1 felállását Mourinho teljesen feleslegesen 4-4-2-re is változtatta a kedvéért, jó eséllyel nem azért, mert ő így gondolta jobbnak. Minden bizonnyal téma volt az öltözőben is, hogy nem tökmagért játszik ilyen szarul, ráadásul a csapatnak sem fut a szekér az új rendszerben, és mivel menet közben a MU igencsak megvadultan kaszabolta az útjába kerülő ellenfeleket, egyre nyugtalanabb lett az élet Londonban. Sevcsenko pedig az első harkovi hóvirág megjelenésekor kibökte: még mindig a Milanos pizsijében alszik el esténként.

A fene se gondolta volna néhány hete, amikor írtunk a világ tíz legszánalmasabb góljáról, hogy ilyen hamar lesz egy jelentkező a top tízbe. Ráadásul nem valami isten háta mögötti venezuelai kölyökbajnokságból, hanem egyenesen a skót Premier League-ből. A hétvégi Aberdeen-Kilmarnock meccsen Alan Combe vendégkapus megpróbált kidobni egy labdát, és erre tessék, mi történt:

Milyen futballtörténelmi amatőr az, aki az ellenfelet állítja be egy BL-elődöntő toronymagas esélyesének, amikor a Milannak hazai pályán csupán egyetlen gólocskával kell nyernie a visszavágón? Sok ilyen volt, ne próbáljon most senki elsunnyogni, a William Hill fogadóiroda például majdnem kétszer valószínűbbnek gondolta, hogy szerdán a Manchester United jut be a BL-döntőjébe. Az isten szerelmére, a Milan egy ilyen szcenárióban még akkor is esélyesebbnek számított, amikor az edzőjük Fatih Terim volt, a csatáruk meg Javi Moreno. Egy olyan csapat ellen, amelyiknek a szíve Gattuso, az agya Pirlo az istene pedig Kaká, már hogy a fenébe lehetett volna bárki más a favorit? Sehogy, ahogy az Milánóban tíz perc alatt ki is derült.

Ahogy azt már a múlt heti első meccs után sejtettük, a Milan most kénytelen volt kezdeményezni, ám ilyen elszánt, nyílt sisakkal az ellenfélnek rohanó kezdésre azért nem lehetett számítani. Mire a United egyáltalán felfoghatta, mi történik a pályán, az olaszok máris ledolgozták kezdeti, minimális hátrányukat. Tulajdonképpen nem is csoda, hogy Scholes és társai nehezen igazodtak ki az eseményeken, hiszen arra nyilván nem gondoltak, hogy akárcsak tegnap a Liverpool a Chelsea-t, őket is saját fegyverükkel győzik majd le. A Milan középpályája, elől pedig Kaká olyan iramot diktáltak, olyan sebességgel és olyan pontosan tették a labdát, ahogy legutóbbi meccsein éppen a United tette. Mire a brazil betalált, az angolok már hármat kaphattak volna abban a San Siróban, amely végre képes volt megtelni. (Az viszont vicces volt, ahogy az olasz drukkerek megpróbáltak igazi „angol” hangulatot teremteni az esőben, ám ez náluk nem annyira sajátjaik bíztatását, sokkal inkább az ellenfél kifütyülését jelentette).

A klasszikus városi legendát a két gól szerzőjéről mindenki ismeri (vagy inkább Nyilasy-Replay a vicces?), azt viszont álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ez a hülyeség egyszer valóra válik. Minden futballbarát hű eredményjelzője, a Livescore.com azonban a néhány héttel ezelőtti Újpest-Pápát (Paksot!) közvetítve képes volt az eredeti verziót is überelni.

Nehéz nem kacagni tiszta szívből, amikor Mourinho orrát beleütik a kutyagumiba, ráadásul éppen a saját kutyagumijába. Kedde este Rafa Benitez a portugált saját fegyvereivel verte meg, még ha nem is nagyon, de azért szerencsére éppen eléggé. Mourinho elképzelése a futballról mára – talán éppen azért, mert egyre reménytelenebbül vágyik a BL-re – odáig szűkült, hogy tíz tökéletesen működő robotjának csak a tökéletes hátországot kell nyújtania addig, amíg elől Drogba valahogy be nem gyötör egy árva gólt.

Ez a gólocska a Liverpool ellen is elég lett volna, ám porszem került a gépezetbe, és az elefántcsontparti csatár képes volt három méterről fölé lőni a helyzetet, amelynek a Chelsea továbbjutását kellett jelentenie. A Liverpool pedig jobb robot volt a Chelseanél, a hátsó Agger-Carragher-Mascherano hármason még a teljes erőből nekifutó Essien sem tudott ezen az estén átszaladni.

Walk on, walk on with hope in your heart, szól a liverpooli Kop kedvenc dala, a megénekelt reményt pedig azért több dolog is táplálta a már a visszavágó előtt. Először is a Liverpoolnak sikerült megúsznia a 10. perc után atombiztosnak látszó megalázó vereséget az első meccsen, másodszor is pedig legutóbbi liverpooli találkozásuk ékesen bizonyította, hogy nincs csapat Európában, amely jobban tudná, hogy kell megtörni a Kék Gépet.