A szimpatikus és az Internazionale szavak nagyon ritkán szerepelnek egy mondatban. Hogy most mégis így van, azt azért merem bátran leírni, mert bizonyára roppant kevesen vették a fáradtágot, hogy leüljenek megnézni az Inter-Roma kupadöntő visszavágóját, melynek első mérkőzésén ugyebár Tottiék úgy legázolták ellenfelüket, hogy most egy Onedin-család ismétlés is több izgalmat tartogatott előzetesen.

Ha mégis volt, aki megpróbálkozott ezzel a kilencven perccel, az az Inter kezdőjét látva azonnal fogta magát és minden normális emberhez hasonlóan azonnal felpattant és az asszonyt kezdte el méregetni, lévén Mancini a szolid négygólos hátrány ellenére egy csatárral küldte pályára csapatát. Aki így tett, bánhatja, a milánóiak ugyanis a Parma által roppant sikertelenül alkalmazott karácsonyfa felállásban (4-3-2-1) olyan harapósan kezdtek, hogy az embernek az volt az érzése, elhitték, hogy meglehet. Cordobának például két percre sem volt szüksége egy sárga összeszedéséhez, és még mindig az első öt percen belül voltunk, amikor Sztankovics lövése a lécen csattant, majd pár perccel később ugyanő mérte el a vinklit pár centivel.

A sérült Vieirát váltó Cruz fellépett Crespo mellé, az Inter pedig ment előre, mint a veszedelem. Crespo oxival alig hibázta el a kaput a szünet előtt, majd Aquilani gyalázta a gyepbe megtorlatlanul Maicont a tizenhatoson belül, végül a szokás szerint beköszönő Cruz gólját érvénytelenítette (ezúttal jogosan) a bíró, úgyhogy semmi okunk nem volt a tulajdonképpen egy hete eldőlt finálé miatt fanyalognunk.

És ott folytatták a másodikban, ahol abbahagyták, Crespo az 50. percben egy tökéletes Maicon beadást bólintott a helyére, majd öt perccel később jött a már beharangozott menetrendszerű Cruz találat, ezúttal Figo tökéletes passzából. A remény azonban csak rövid ideig élt, Mancini kiállítását még elviselték, Cordobáé viszont végett vetett a milánói reményeknek. Az időközben beálló Recoba még közelebb hozhatta volna az Intert, de nem sikerült az üres kapuba találnia, válaszul pedig egy szögletzászló irányába küldött Totti lövésbe remekül ért bele Perrotta és máris vad ünneplésbe kezdhettek a farkasok szurkolói. Még belefért egy óriási Toldo védés a végére, de a vereség ellenére 1991 után így ismét a Roma nyerte meg a Coppa Italiát.

Köszönjük az Internek, hogy megrázták magukat és nem szartak bele hatalmasat a visszavágóba, a Romának pedig azt, hogy nem hagyták magukat pár hónapon belül másodszor is bucira verni úgy, hogy nyerő állásból indulva buknak el. Merthogy, ha ezt eddig nem mondtuk volna, nem bánjuk egy percig sem, hogy ez a kifejezetten szépen és kultúráltan játszó Roma nem fejezte be trófea nélkül az évet.