Ha valaki véletlenül nem tudta volna, tegnap este mindenképpen rájött: a nemzetközi futball egyik legnagyobb találmánya a spanyol középcsapat. (És nem kell a rossz duma, hogy a Sevilla már nem középcsapat. Épp az a nagyszerű a spanyol középcsapatban, hogy bőven kitelik tőle akár a bajnokság megnyerése is.) Költőien szép este volt, már-már a giccsig fokozódó drámaisággal és sok-sok könnyel.

Sírt a skót égbolt, sírt az első gólt szerző Adriano, sírt az utolsó tizenegyest kihagyó szegény Torrejon. A legmegrázóbb mégis az volt, ahogy a sok csatát megért De La Pena - aki már le volt cserélve, vagyis nem kapott esélyt arra, hogy ő is naggyá tegye Palopot - elbőgte magát, amikor mindennek vége lett. Valverde edző - aki minden ellenkező híreszteléssel szemben nem játszott a 19 évvel ezelőtti, az Espanyol által ugyancsak tizenegyesekkel elvesztett döntő-visszavágón, csak a barcelonai első meccsen - nagyon férfiasan vigasztalta embereit, de éppen rajta volt a kamera, amikor kétségbeesetten lenyelte a feltörni igyekvő férfikönnyeket.

Ez az a meccs volt, aminek a végén nem érezte magát kellemetlenül az ember a tizenegyesek miatt: amihez máskor az igénytelenség vezet, meg az elszántság és a bátorság hiánya, most logikus kifejlete volt a ténynek, hogy a már legyőzött, emberhátrányban játszó Espanyol egyszerűen nem volt hajlandó meghalni. Ezerféleképpen kaphatták volna be a harmadik gólt és ezerféleképpen mehetett volna mellé, fölé vagy Palop ölébe Jonatas lövése (őt egyébként márciusban egy engedély nélküli hazautazás miatt majdnem kitették a csapatból, de jó érzékkel mégsem). De nem kapták be, de nem ment. Így volt szép - még akkor is, ha az Espanyol-játékosoknak nyilvánvalóan minden mentális energiája elfogyott, mire a tizenegyesekhez értek.

Most egy darabig nem lehet majd nyafogni, ha két azonos nemzetbeli csapat játszik nemzetközi kupadöntőt, és talán egy ideig kevesebbet kéne ismételgetni most azt a közhelyet is, hogy a sztárok, az egyéniségek döntenek el mindent a foci felsőbb szféráiban. Az igazság persze az, hogy vagy ők döntenek el mindent, vagy nem. Ezen az UEFA-döntőn egy médiasztár sem játszott - az Espanyolban manapság példátlan módon tíz hazai, vagyis spanyol játékos kezdett -, s a két csapat viszonylagos nagymenői sem voltak a legjobbak között. De La Pena nem volt rossz, de igazán nagy dolgokra nem hagytak neki helyet, Kanouté meglőtte a maga gólját, de kihagyott legalább két hatalmas helyzetet, Dani Alves pedig egyetlen rossz helyezkedéssel levitt a saját árából legalább tízmillió eurót.

Viszont a bő százhúsz perc alatt valószínűleg egyetlen olyan sem volt, hogy valaki ész nélkül rúgott volna a labdába. Aki taccsra tisztázott, az azért tette, mert felmérte, hogy az adott szituációban az a legcélravezetőbb megoldás. De többnyire nem taccsra tisztáztak, hanem támadást építettek, tudatosan és változatosan, mind a két oldalon. Hosszú indítások, pozíciós játék, körömpasszos kényszerítők, átlövés, lyukra futtatás, stabilitás és kockázat, ami belefér.

Ez a meccs nemcsak a küzdelem és az eredmény fordulatai miatt marad sokáig emlékezetes. Hanem mert a felnőtt, értelmes, okos és elszánt támadófutballról szólt, amit ezek a helyes spanyol középcsapatok játszanak. Meg presze a férfikönnyekről.