Két embert lehet a Getafe elleni összeomlás után sajnálni a Barcelonából. Egyrészt Jorquera kapust, aki csak a kupában véd, és hiába volt csütörtök este csapata legjobbja, mégis kapott négy gólt. Másrészt pedig Messit, akit Rijkaard el sem vitt Madridba, nehogy a Getafe valamelyik védőjének eszébe jusson törleszteni az odavágón rúgott gólért. A stadion pedig a tegnapi meccs végén pedig büszkén zengte, hogy "Hol van Messi?", az argentin pedig mostantól jobb, ha tudja, hogy vagy rúg még egy ekkora gólt, vagy fantasztikus találatát minden Barça-drukker inkább örökre elfelejti, csak ne kelljen vele együtt erre a 4-0-ra is emlékeznie.

Amikor egy csapatnak hosszú ideig nem megy (ez Spanyolországban másfél meccset jelent), a Marca, a Sport, a Mundo Deportivo meg az As, vagyis a végletekig elfogult spanyol sportsajtó crisis-ről beszél. Ennél súlyosabb már csak a fin de un ciclo, amit különösen nagy pofonok után szoktak leírni. Kevés a kétség, hogy ez itt most bizony tényleg egy korszak vége, hiába próbálta a meccs után Puyol csapatkapitányként és a katalán nemzeti büszkeség megtestesítőjeként azt magyarázni egy madridi újságírónak, hogy azt csak ők szeretnék, hogy ez itt fin de un ciclo legyen.

Ami csütörtökön az Alfonso Perez stadionban (sőt, ez nem is stadion, hanem Coliseum), az viszonylag egyszerű sztori. Az idei spanyol idény egyik meglepetéscsapata megérezte élete lehetőségét, és nagyon megvert egy nagyon rossz ellenfelet. A Barcelona a hatvanadik percben jutott először szöglethez és a hetvenedikben, Ronaldinho szabadrúgásából lőtt először kapura. A Getafe már a meccs harmincadik másodpercében helyzetbe került, és a szünetben, amikor már két góllal vezettek, teljesen egyértelmű volt, hogy sikerül megrúgniuk legalább azt a három gólt, amire az odavágó 5-2-jének megfordításahoz szükség volt.

Nagy csapatok nem kapnak ki 4-0-ra, és ezt Barcelonában is tudják azóta, hogy Cruyff kilencvenes évek eleji dream team-jének szintén egy 4-0 verte be az utolsó szöget a koporsójába, csak az legalább egy BL-döntő volt ’94-ben a Milan ellen. Rijkaardot 2003 nyarán szerződtette a kispadra a frissen megválasztott elnök, Joan Laporta, a holland pedig 2004 elejére Ronaldinho köré világverő csapatot épített. A következő szezonban már megnyerték a bajnokságot, a rákövetkezőben dupláztak, és összejött a klub történetének második BL-győzelme is. Az Arsenal elleni döntő volt 2006 májusában a csapat utolsó igazán nagy meccse.

Az idei szezon elején a klubvezetés nem nyúlt hozzá lényegében a játékoskerethez, és ez a döntésük olyan lavinát indított el, aminek a vége a Getafe elleni meccs volt (illetve akár a bajnokság elvesztése is lehet, erről is mindjárt). A csapat játékát meghatározó Ronaldinho az egész idényben nem játszott ötnél több jó meccset, általában csak kedvetlenül és formán kívül lézengett a pályán. Ebben kiváló partnerre talált a két BL-győzelem után már teljesen jóllakott Decoban, és Eto’o és Messi sérülései után Iniesta lelkesedése kevés volt ahhoz, hogy elvigye vállán a csapatot. A korábban még a támadósornál is hatékonyabb védelem is nagyon meggyengült. Amióta Puyol apjára rádőlt egy munkagép, a csapatkapitány egyre többet hibázik, Oleguer pedig a Getafe ellen végérvényesen bebizonyította, amit már eddig is csak Rijkaard nem látott, hogy a radikális katalán nacionalizmus nem olyan tulajdonság, amire védőmunkát lehet építeni. Csütörtöki szereplése után nagyon nehéz lenne amellett érvelni, hogy neki igenis helye van bármilyen spanyol első osztályú csapat keretében.

Az olyan minőségű munka - és ne féljünk a szótól, mert a profi focistának bizony az a dolga, amit a pályán csinál – mint amilyet Oleguer, Ronaldinho, a szintén kiemelkedően tragikus Zambrotta és a többiek végeztek csütörtök este, minden épeszű cégnél nagyon súlyos következményekkel járna. Az a Barcelona egyetlen szerencséje, hogy pontosan tudják, mi fog következni a jövőben, ha nem változtat a klubvezetés (hiszen a játékosok már megmutatták, hogy ők képtelenek) a dolgok menetén. Egy bizonyos, Barcelonában meglehetősen jól ismert, Real Madrid nevű csapat ugyanis néhány évvel ezelőtt pont ugyanott tartott, mint ma a Barça. Elkényelmesedett, egykor a világ legjobbjai között jegyzet játékosokkal, világverőnek hitt kerettel és egy rakás aggasztóan rossz eredménnyel. Madridban akkor nem voltak képesek kimászni a szarból, sokkal inkább direkt egyre mélyebbre süllyedtek bele, a ma már szitokszóként használt galaktikusok korában a csapat olyan mélyre süllyedt, mint történelme során talán soha.

A Barcelona elindult azon a lejtőn, amin a Real Madrid néhány éve oly gyorsan legurult, és kétséges, hogy ők képesek lesznek-e megállítani a zuhanást, vagy jobban fog ez a katalánoknak fájni, mint Gellért püspöknek a maga kis kalandja a Rudasnál. Rijkaard valószínűleg a helyén marad, a kerethez azonban alapjaiban kell hozzányúlni. Az öltözőben a hangulat már hónapok óta nyomott, Eto’o emlékezetes kirohanása edzője és Ronaldinho ellen (az első nem úriember, a második meg nem edz) olyan belső feszültségeket sejtet, amelyek lehetetlenné teszik az eredményes közös munkát. A Ronaldinho-Eto’o-Messi trióból legalább egy játékosnak el kell mennie, és hármuk közül csak Messi helye a biztos, hiszen ő a legfiatalabb és ő is játszott az idén a legjobban. A brazilnak viszont több esélye van a maradásra a kameruninál, belőle több pénzt tud csinálni a Nike meg a többi reklámozó, pedig talán fordítva észszerűbb lenne. Eto’óban egyszerűen több a tűz, és valahogy neki könnyebben elhiszi az ember, hogy környezetváltoztatás nélkül is képes lenne újra klasszis focista lenni. Deco távozása sem lenne tragédia katalán szempontból, a hátvédsor pedig nyilvánvalóan forradalomra szorul. Egy közép- és legalább egy szélsőhátvéd cseréje elengedhetetlen.

Nem lesz könnyű dolga a nyáron Laportának és a klub többi vezetőjének, az pedig külön kellemetlen, hogy a csapatnak addig is van még egy kis dolga, nevezetesen lejátszani azt az öt meccset, amelyek eldöntik a bajnokság sorsát. Egyáltalán nem biztos, hogy ez a megalázó vereség ezen a nagyon rövid távon rossz hatással lesz a Barcelonára, sőt, az például elég valószínű, hogy vasárnap a Camp Nou közönsége belehajszolja őket a Betis szétverésébe. Azt viszont mostantól Rijkaardnak pontosan tudnia kell, hogy a nagycsapatok egyik legkomolyabb taktikai fegyvere már nem áll a rendelkezésére. Nem tudja a csapatát többé annak tudatában kiküldeni a pályára, hogy az ellenfél úgyis eleve rettegni fog. Ettől a Barcelonától már nem fél többé senki.