Na ki az első, aki elfordul egy csapattól, amikor már nem megy a szekér? Nem a drukkerek, mert azok nem tudnak máshova szaladni, hanem a szerencse, Népsport-olvasóknak Fortuna Istenasszony, aki elkezdi Máshol Osztogatni Kegyeit. Vasárnap este a Barcelona játékosai ezt is megtanulták, meg azt is, hogy Addig Jár A Korsó A Kútra, Míg El Nem Törik. Pedig feltűnhetett volna nekik már egy nappal korábban, hogy baj lesz, hiszen szombat este a Bernabeuban világosan ott volt a szerencse, és az univerzum jelenlegi törvényei szerint olyan nincs, hogy egy hétvégén a Real Madridnak és a Barcelonának egyszerre legyen mázlija.

A Barcelonának már eleve azzal is pechje volt, hogy amikor a sport szabályait lefektették, valamilyen különös okból az egyes mérkőzések hosszát kilencven percben határozták meg, nem a katalán szempontból sokkal előnyösebb nyolcvannyolcban. Ha Madrid-Espanyol és a Barcelona-Betis meccseket két perccel a rendes játékidő lejárta előtt fújják le, a spanyol bajnokság négy fordulóval a vége előtt gyakorlatilag eldőlt volna. De egyrészt nem fújták, másrészt pedig, ahogy azt a Népsportból szintén mindannyian tudjuk, a fociban nincs ha. (Egyébként ez a legnagyobb marhaság a világon, a fociban más sincs, mint ha, és ha ha [haha!] nem lenne, akkor egyáltalán semmi értelme nem lenne fociról beszélni, vitatkozni és hülyeségeket írni).

A legfurcsább dolog a Madrid szombati, rendkívül izgalmas győzelmében az volt, hogy a csapat nyilvánvaló feltámadásának mennyire nincs köze ahhoz, amit Capello a fociról gondol. Nagyon úgy tűnik, hogy ha a Madrid megnyeri ezt a bajnokságot, az nem az olasz edzőnek lesz köszönhető, hanem a játékosoknak, akiknek sikerült a szezon végére annyira összekapniuk magukat, hogy egyéni zsenialitásuk és küzdeni akarásuk akkor is képes legyen győzni, ha a csapatnak nem megy, a kispadról pedig direkt megpróbálják őket buta döntésekkel gúzsba kötni. Az Espanyol ellen a Madrid nem azért nyert, mert jól játszott, sőt, pont hogy fordítva. Amelyik csapat egy félidő alatt hármat kap ettől a fejben már az UEFA-döntőre készülő Espanyoltól, az olyan jó nem lehetett. Guti ékesen bebizonyította, amiről a legutóbb írtunk, tehát hogy totálisan megbízhatatlan és egy jó meccs után mindjárt négy rosszat játszik, Cicinho és Roberto Carlos pedig egyaránt tragikusan teljesítettek szélsőhátvédként. Viszont az utolsó pillanatig hittek magukban, és ahogy a negyedig gól előtt Higuain szó szerint a padlóról felállva elindította az akciót, amelyet végül ő is fejezett be, az tökéletesen megmutatta, hogy a több éven át tartó megaláztatások után a madridi játékosok most már akkor is focizni akarnak, ha direkt elszabott ruhát adnak rájuk a vezetőik.

Eleget írtunk már itt az idei spanyol bajnokság őrültségeiről, úgyhogy meg sem merjük tippelni ki lesz négy forduló múlva az élen. A Madrid most minimális előnyhöz jutott, abban viszont egészen biztosak vagyunk, hogy nem fogják megszerezni a maradék tizenkét pontot. Ettől még akár bajnokok is lehetnek, bár azután, hogy egy hete úgy tűnt, kétszereplősre szűkült a befutó, most ismét hárman vannak versenyben, sőt, ha Quique Sánchez Florest kérdezik, akkor a Valenciával együtt négyen. A Sevilla a mindig nehéz Recre ellen megmutatta, hogy hiába kell három fronton küzdeniük, eszük ágában sincs lemondani a bajnokságról. A Barcelona pedig ugyan a legrosszabb hetét tudja maga mögött, amit Rijkaard és Laporta alatt meg kellett élniük, messze nincs még kivégezve. Nagyon súlyosan megsebezve igen, de Madridban pont ugyanúgy tudják, hogy ez kevés, mint ahogy Barcelonában tudták az utóbbi hónapokban, amíg végig idegesen pillantgattak hátrafelé, hogy a Real Madridot soha nem lehet leírni.

Azzal viszont nehéz vitatkozni, hogy míg eddig a spanyol közvélemény – legalábbis annak relatíve semleges része – azt gondolta, hogy a világ legnagyobb igazságtalansága lenne, ha a bajnokság első uszkve harminc fordulójában a klub hagyományait minden egyes alkalommal leokádó Madrid lenne a bajnok, ma már senki nem gondolja, hogy a Barcelona akár egy cseppel is jobban megérdemelné a végső győzelmet. Kettővel ezelőtti hazai meccsüket egy utolsó percben elkövetett öngóllal sikerült megnyerniük. Az eggyel ezelőttit egyetlen árva, valószínűleg szabálytalan gólocskával hozták, most pedig, ahogy e cikk elején is oly briliáns módon rámutattunk, elfogyott a szerencséjük.

Egyetlen góljukat tizenegyesből szerezték, és hiába voltak sokkal jobbak az első félidőben, számtalan helyzetükből megint képtelenek voltak eldönteni a meccset. A Getafe elleni világégés utáni fogadkozás ellenére Eto’o volt az egyetlen, aki, bár a játék egyáltalán nem ment neki, úgy harcolt, ahogy egy játékosnak ilyenkor kutya kötelessége. Rijkaard, akit csütörtökön még szinte senki nem hibáztatott a 0-4-ért most sikeresen maga ellen fordította a Camp Nou közönségét azzal, hogy egygólos vezetésnél Edmilsont hozta be Ronaldinho helyett, amivel sikeresen közölte a pályán eleve kétségek között szenvedő csapatával, hogy bizony ő is be van szarva. A Betis egyenlítő gólja olyan nagyon senkit sem lepett meg. Ahogy a Madrid nagy szíve szombaton elég volt az utolsó pillanatban szerzett gólhoz, úgy a Barça teljes lélektelensége is vonzotta a vereséget, mert hát ez a döntetlen katalán szempontból bizony vereség.

Az első helyet leszámítva viszont sok dolog eldőlt ebben a 34. spanyol fordulóban. A Nástic és a hősiesen küzdő Real Sociedad mellett minden bizonnyal Sztojcskov Celtája lesz a harmadik kieső. A Valencia elleni vereség után a Zaragozának már nincs sok esélye a BL-re, ők az Atletivel és a Getaféval együtt már a jövő évi UEFA-kupára készülhetnek. A lényeg viszont az utolsó fordulóig nem fog eldőlni, a William Hillnél a Barça és a Madrid pont ugyanannyira esélyesek, aki egyik félnek sem drukkol, vidáman szórakozhat majd a leges-legutolsó percig.