Ahogy azt múlt hétfőn megjósoltuk – és megjósolhatta volna simán bárki más is, hisz oly’ evidens volt – a vasárnapi Real Madrid-Sevillán a hazaiaknak meg kellett mutatniuk, hogy igenis komolyan gondolják ezt az egész izét a spanyol bajnoksággal. Minden tiszteletünk a Sevilláé, akiket egyébként is dicsértünk eleget, és továbbra is fenntartjuk, hogy ha lenne igazság, öt forduló múlva ők állnának az élen, de a Bernabeuban nekik csak egy mellékszerepet osztottak most. Nem csak a stadion közönsége, hanem a komplett spanyol fociközvélemény, azon belül is leginkább a Barcelona drukkerei arra vártak, hogy a Madrid megmutassa, mit tud, ha pedig semmit, akkor azt. A csapat pedig, talán először az idei szezonban, fogta magát, és megmutatta.

A számok és az idényben eddig történtek a meccs előtt minimálisan ugyan, de a Sevillát láttatták esélyesebbnek. Éppen előző csütörtökön az Osasuna ellen is megmutatták, hogy amikor igazán kell, mindig képesek kellő számú gólt rúgni, a Real Madrid idei hazai teljesítménye pedig történelmi mélypontot ért el. Van Nistelrooyék szinte összes idei jó meccsére az otthontól távol, Barcelonában vagy éppen Bilbaóban került sor, hazai pályán a Bayern elleni BL-nyolcaddöntő odavágójának első félideje óta nem tudtak olyat mutatni, amiért a Capello alatt letompított közönségnek lett volna miért tapsolnia. Vasárnap sem indultak könnyen a dolgok, ám végül a csapatnak olyat sikerült alakítania, hogy Barcelonában most már tényleg vége az önbecsapásnak. Ha a következő öt meccsen nem sikerül legalább tizenhárom pontot szerezni, a Madrid lesz a bajnok.

Akik látták a Sevilla elleni produkciót, azok most mind Gutiról beszélnek. A csávóról, akiről néhány hónapja egy nem nyilvánosnak szánt, ám végül mégis a nagyközönség elé került hangfelvételek a saját klubelnöke, Ramón Calderón mondta, hogy már harminc fölött van, és még mindig ő a soha be nem érő nagy fehér reménység. Guti volt az, aki a Camp Nouban a 3-3-as meccsen egyedül törte szét a Barcelonát, és ő volt az, aki miután a második félidő 14. percében Capello volt szíves becserélni, három pontos (sebészien!, halál!) passzal a Madrid javára fordította a meccset, amikor már épp kezdtek rosszul festeni a dolgok.

Milyen hülye ez a Capello, ha az elejétől Gutit játszatja a teljesen felesleges és évek óta súlytalan Raúl helyett, akkor a Madridnak nem is kellett volna ledolgoznia Maresca gyönyörű gólját, gondolod most te, kedves olvasó, és bár ravasznak hiszed magad, egyáltalán nincs igazad. Gutival ugyanis az a baj, hogy hiába van ott a legjobb öt-tíz spanyol játékos közt már tíz éve, Calderónnak tökéletesen igaza volt azon a hangfelvételen. A szegény lányok Beckhamje tényleg soha nem volt képes beváltani a hozzá fűzött reményeket, és még amikor Del Bosque alatt feltétlen bizalmat élvezett, akkor is képtelen volt, meccsről meccsre folyamatosan magas szinten teljesíteni. Az ilyen játékos pedig igenis arra való, és ezt láthatóan Capello is tudja, hogy szorult helyzetben a padról be lehessen vetni. Meccset rábízni, azt viszont nem lehet.

Beckhamre és van Nistelrooyra, na rájuk aztán lehet. Kezdjük az utóbbival, ha már két góljával sikerült is átvennie a vezetést a gólkirályi versenyben. Nem is az első gólja volt az érdekes, hanem a második (a csapatnak a harmadik). Kísértetiesen emlékezett a múlt héten a Bilbao ellen szerzettre, és ha valaki tud ilyen jellegű statisztikát, az mindenképpen ossza meg, de van egy olyan érzésem, hogy ennek a sportnak a történelmében nagyon kevesen szereztek annyi gólt az ötösön belülről, mint a holland. RvN máshogy zseni, mint Ronaldinho, Kaká vagy Rooney, és az ő tudása a legmegfoghatatlanabb valamennyiüké közül. Amit csinál, azt egyszer még buddhista kolostorokban tanítani fogják. „Fiam, nézd ezt a két vízibivalyt előtted. A következő kilencven percben kétszer két másodperced van megmozdulni. Amikor visszajövök, az állat legyen halott.”

Beckhamből viszont nem a Himalájában lesz tananyag, hanem Manchester- Birmingham- és Leeds-külsőn. A suttyó proli, akin a mai napig mindenki csak nevet, hiszen ostoba és képtelen megtanulni spanyolul, az utóbbi néhány évben olyan leckét adott a komplett madridi arisztokráciának, amilyet Hugo Sánchez óta talán senki. A klub sok szempontból legsötétebb korszakában végig leszegett fejjel tette a dolgát, hű volt a fehér mezhez amikor már rég elmehetett volna Hollywoodba pénzt keresni, és még azután is teljes erőbedobással focizik, hogy edzője és elnöke a télen közösen alázták a porba és ültették fel a lelátóra. Bár a Sevilla ellen nem volt olyan döntő szerepe, mint a múlt héten Bilbaóban, ahogy a saját tizenhatosáig ment vissza labdát szerezni és indította szinte az összes támadást Guti érkezéséig, azért nem lehet eléggé megdicsérni. A meccs jelenete is az ő nevéhez fűződik, tessék megfigyelni, hogy a Madrid második góljánál már akkor ünnepelve emeli a karjait, amikor Robinho még rá sem rúgta a labdát.

Öt fordulóval a bajnokság vége előtt úgy tűnik, hogy a korábban négy, mostanáig pedig három szereplős versenyben már csak ketten maradtak. Bármilyen jó is ez a Sevilla, nem igazán valószínű, hogy képesek lennének a Barcelonával szemben négy (az egymás elleni eredmények miatt gyakorlatilag öt), a Madriddal szemben pedig két pontot ledolgozni. Ott van nekik ráadásul az UEFA-kupa és a Copa del Rey döntője is, így szezon végén már nagyon ki kell számolni, hogy a keretből kinek mire van még ereje, és a bajnokság valószínűleg fokozatosan háttérbe szorul.

A Barcelona-Madrid párharc teljesen kiegyenlített lenne, ha a Madridnak nem kellene szembesülnie azzal az apró, ám el nem hanyagolható ténnyel, hogy a Barça két ponttal még mindig vezet. Ráadásul a Madrid pechére hiába tettek le valami meglehetősen súlyosat az asztalra, szombaton Ronaldinhóék is úgy játszottak, ahogy a bajnokságban már nagyon rég nem. Igaz, hogy csak a vacak Real Sociedad ellen, ám Rijkaard legújabb taktikai variációja, az Edmilson-Xavi-Iniesta-Ronaldinho középpályás rombusszal mégis jól működött, és a játékosok is jobban odatették magukat, mint az utóbbi hetekben. Ronaldinho két olyan gólpasszt adott, hogy Gutinak is lenne ezekből mit tanulnia, és Messi sem vesztett egy cseppet sem a formájából, aminek köszönhetően a baszk védők néha csak úgy tudták leteríteni, hogy két kézzel kapaszkodtak a derekába.

A két csapat további sorsolása hasonló, talán a Madridé egy hajszállal nehezebb. A következő fordulóban ők azt az Espanyolt fogadják, amelyik három nap múlva UEFA-döntőt játszik és ennek megfelelően nyilván a kölyökcsapatával áll majd ki, és papíron a Barcelonának sem lesz nehezebb dolga a Camp Nouban a tragikus Betis-szel. A két kulcsfontosságú meccs a rákövetkező fordulóban az Atleti-Barça és az utolsó előttiben a Zaragoza-Madrid lesz. Itt a 37. forduló előtt nem lesz bajnokavatás, az tuti, de talán még valószínűbb, hogy az utolsó meccs utolsó percéig. És ez így mindannyiunknak nagyon jó.