Tavaly ilyenkor baromi jó lehetett Sevcsenkónak lenni.

A szamovár és a matrjóska mellett ott figyelt az Aranylabda a vitrinben, hatalmas (ám mint később kiderült, tök felesleges) versenyfutás után olasz bajnoki ezüst a nyakban, és bizsergő talppal készülődés Ukrajna történetének első VB-szereplésére, amit nem kis mértékben neki köszönhettek. Várakozáson felüli szereplésükhöz ugyan gyenge játékkal és milliókat érő lábainak kapkodásával járul csak hozzá, de Andrij minden bizonnyal meg volt győződve róla, hogy valóban csodálatos pályafutásának leggyümölcsözőbb része következik székhelyének Londonba helyezésével.

Az első Chelsea-meccsén gólt szerzett, és (akárhogy is tagadta minden létező fórumon) megcsókolta a címert a mezén, mely a lelátón elragadtatottan tapsikoló Abramovics seggét jelképezte. Na, ekkor kezdődött a vesszőfutása.

Az első 10 töketlenül végigszenvedett meccs után Mourinho már rég kivágta volna a csapatból, mint a gerelyt, de a dollárpapa nem hagyta. Sevcsenko pedig csak nem találta önmagát, egy idő után már Drogba is szóvá tette, hogy passzolhatna kicsit többet, mert a csapat látja kárát, hogy Wyatt Earp-ként tüzel minden helyzetből, csak épp gól nem lesz egyikből sem. Tegyük gyorsan hozzá, hogy a Chelsea tökéletesen működő 4-2-3-1 felállását Mourinho teljesen feleslegesen 4-4-2-re is változtatta a kedvéért, jó eséllyel nem azért, mert ő így gondolta jobbnak. Minden bizonnyal téma volt az öltözőben is, hogy nem tökmagért játszik ilyen szarul, ráadásul a csapatnak sem fut a szekér az új rendszerben, és mivel menet közben a MU igencsak megvadultan kaszabolta az útjába kerülő ellenfeleket, egyre nyugtalanabb lett az élet Londonban. Sevcsenko pedig az első harkovi hóvirág megjelenésekor kibökte: még mindig a Milanos pizsijében alszik el esténként.

A legdurvábban sebző találatot azonban a héten kapta. Nem elég, hogy az őt pótolni képtelen Milan tökéletes középpályájának köszönhetően bejutott a számukra egyetlen kihívást jelentő sorozat döntőjébe, a másik ágról nem a Chelsea, hanem a Pool utazhat Athénba. Hogy valóban megsérült-e, azt csak találgathatjuk (szerintünk országos kamu), de azt a részét valószínűleg nem is bánja, hogy most már nem kell volt csapata ellen pályára lépnie. Azt viszont nagyon, hogy nem játszhat volt csapatában a 2005-ös döntő visszavágóján, hiszen éppen ő volt az, aki a büntetőpárbajban kulmináló meccs negatív szereplőjeként gyíkfing-módon középre lőtte a saját tizenegyesét, aminek köszönhetően minden idők legőrültebb BL-döntőjét a vörösök nyerték meg.

Eltelt egy év és jelen állás szerint tök szar dolog Andrij Sevcsenkónak lenni.