Csűrhetjük-csavarhatjuk, de a nap végén újra csak ott fogunk tartani, hogy ötös postaironnal aláhúzzuk: a világ legjelentősebb klubmérkőzése a spanyol bajnokság örökrangadója, a Barcelona-Real Madrid. A bajnokság két legeredményesebb csapata, akár egy Juve-Inter, politika és ideológia, mint a Celtic-Rangersen, egymást forrón gyűlölő szomszédok csatája, mint a Manchester-Liverpool esetében, és a múlt sérelmeiből gazdagon táplálkozó Hatalmas Uraság harca a Legkisebb Királyfival. Vasárnap este 1929. február 17. után 159-edszer is összecsap bajnokin a két klub, hajtás után az októberi FourFourTwo magazin 16 oldalas Barca-Madrid-összeállításának érdekesebb részleteinek mazsolázzuk ki a javát.
Katalónia egy ország, amelynek a Barcelona a hadserege – adott ízelítőt a Més que un club mélyebb értelmezéséből Bobby Robson. A mottó Franco alatt született, amikor a vezér betiltotta a számos Spanyolországon belül élő kisebbség saját nyelvének használatát. Ekkor a klub címeréből kikerült a katalán zászló, a neve pedig Club de futból Barcelona lett, de a polgárháborúnak nem csak jelképek estek áldozatul: a Barca baloldali elnökét, Josep Sunyolt Franco katonái megölték, egy évvel később a klubházat lebombázták, de a katalán öntudatot – ahogy az ilyen esetekben lenni szokott – csak erősítette az elnyomás.
Mit válaszolnak erre Madridban? Először is Sunyol meggyilkolásának semmi köze nem volt a Barcelonához, hiszen ő egyúttal az Esquerra Republicana (republikánus katalán baloldali párt) elnöke is volt, és véletlenül a front rossz oldalára keveredve Viva la republica!-kiáltással üdvözölte a nacionalistákat, akik válaszul lelőtték.
A Franco alatti elnyomás futballra vetített képét Madridban azzal árnyalják, hogy a Barcelona négy Copa Generálisimót, és három bajnoki címet szerzett ebben az időszakban, a diktátor betegsége miatti távozása utáni időszakot pedig durva fölénnyel uralta a Madrid, pedig a Parkinsonos tábornok ekkor már a hamut is mamunak mondta. A Madrid trófeatermének bejárata fölött áll egy felirat, miszerint A trófeák mindent elmondanak a tulajdonosukról, így nincs szükség közhelyekre. Ramon Calderon ehhez még hozzábökött egy sorocskát, amikor a barcelonai treble szóba került: a Barcelona három BEK (BL)-t nyert. A madrid meg kilencet.
„Ja, de ezek közül hatot fekete-fehérben néztünk” – teszi hozzá a másik lőállásból is pontosan irányítva a köpést Hriszto Sztojcskov. A katalánok olvasatában az elmúlt negyven évben a Madrid pont ugyanannyi (3) európai elsőséggel büszkélkedhet, mint a Barcelona, majd a spanyolságukkal olyan nagyra levő madridiakat tarkón vágják egy paksamétával, amin a katalánok által a seleccionba delegált játékosok névsora olvasható: a Barca története során minden más klubnál több játékost adott az éppen Európa trónján pöffeszkedő spanyol válogatottba.
A Real Madrid úriemberek klubja, a belső kódex (ezt minden leigazolt játékos kézhez kapja) szerint a csapat játékosainak soha nem szabad a bíróval foglalkozniuk, mert ez rossz fényt vet a kifinomult gentleman-attitűd évszázados hagyományaira. Azt is mondják, soha nem fordulhatna elő Barcelonában, hogy egy meccset eldöntő madridit megtapsoljanak a szurkolók, mint tették az a Madridisták, amikor Ronaldinho zsenialitása miatt ragadtatta tapsra magát a Bernebeu népe.
A katalánok mosolygós válasza erre az, hogy laza 25 évet vertek ebben is a legnagyobb ellenfélre: 1980 februárjában a Camp Nou közönsége felállva tapsolta Laurie Cunninghamet, majd hozzáteszik, érdekes erkölcsi kódexe van a madridiaknak, hiszen amikor a csapat először esett ki a BEK-ből (méghozzá a Barcelona keze által), a játékosok a meccset követő banketten letámadták, és megpróbálták megverni a játékvezetőt, Reg Leafe-t.
Már mindenki hallotta Joan Laporta elhíresült mondatát, miszerint míg a Barcelona kineveli az aranylabdásokat, a Real Madrid kénytelen megvásárolni őket. A fővárosiakhoz 2006 után visszatért Florentino Perez valóban így tett, Kaká mellett Cristiano Ronaldót is leigazolta a nyáron, ráadásul annyiban tanult korábbi hibájából, hogy ezúttal igyekezett mindenkinek a kedvére tenni: jöttek spanyolok is, és hátvédek is. Meg kell értenünk a Real Madrid vezetőségét is, hiszen a világ legjobb csapatával szemben kell helytállniuk, ezt pedig nem lehet másképp, csak a világ legjobb játékosaival. Csak az a baj, hogy ezek jobbára a Barcelona alkalmazottai manapság, és olyan szinten mozdíthatatlanok, hogy eleve felesleges próbálkozni is. A resztliből persze (Franck Ribéry kivételével) elhozta a legjavát a Madrid, játéktudásban már talán nincs jelentős különbség a két csapat kerete között, valószínűleg mégis a fővárosban várják elszoruló(bb) torokkal a vasárnap estét. Az idén Madridban rendezendő BL-döntőről Perez csak annyit mondott, ha nem a Real nyeri, neki mindegy, ki lesz a győztes, ami nyilván nem igaz, mert sok fájdalmasabb dolgot nem tudnának Madridban elképzelni, mint hogy az ősellenség az ő stadionjukban ünnepeljen.
„Csodálatos évet produkált a Barcelona, gratulálnunk kell nekik. Az ő sikereik azonban minket is erősebbé tettek, mert az a célunk, hogy felvegyük velük a versenyt, azaz mi is a maximumra törekedjünk” – mondta Perez, és a 250 millió eurós befektetés azt mutatja, nem a levegőbe beszélt. Laporta nem izgulta halálra magát látva a nyári jövés-menést, szerinte ez még messze nem garancia a sikerre (az előző Perez-era alatt láthattuk, hogy így van), és odaszúrva egyet a nagy ellenfélnek közölte, hogy képzeljék el, mekkora pénzeket kellett volna megmozgatnia a Barcelonának, ha Messit és Xavit idén nyáron akarta volna leigazolni. „Mit kívánhatnék még? Fantasztikus keretünk van tökéletes edzővel, és olyan játékstílussal, ami boldoggá teszi a szurkolóinkat” – hangzott a világ leggondtalanabb klubelnökének szájából a teljes igazság.
A nyár érdekes változást hozott a Barcelonánál is. A triplázó katalán csapaton nehéz lett volna fogást találni, nincsenek komoly lyukak a keretben, a Barca mégis egy óriási összeget megmozgató tranzakcióba fogott, amelynek célja pusztán annyi volt, hogy eltakarítsák a klubtól a másodszor is kis híján európai Aranycipőt nyerő Samuel Eto’ót. A kameruni tökéletesen illett a csapatba, és bár a helyére hozott Zlatan Ibrahimovic valószínűleg jobb futballista nála, a nehéz természetű csatárt – ezt a gazdát cserélő összegek bizonyítják – egyszerűen elkótyavetyélte a Barca. Mert megtehette.
Ha csak a két csapat legutóbbi találkozásából indulunk ki, valóban megtehette. A 2-6 – amellett, hogy valószínűleg hosszú ideig fájó sebet ejtett a madridiakon – sok mindenről döntött az idei szezonnal kapcsolatban is. Itt már kevés volt az edzőt kirúgni, Perez gyorsan ki is adta a régi jelszót: a világ legjobb játékosainak a Real Madridban a helyük. Személy szerint sokáig nem értettem, hogy lehet szimpatikusnak találni ezt a hozzáállást. Hogy mivel azonosítja magát egy Real Madrid-szurkoló. A választ keresve hallottam egyszer, hogy a madridiak legfontosabb játékosa mindig a klub elnöke, mert itt mindig csak a legjobbak kellenek, akiket csak meg lehet szerezni. A Real Madrid csak a legfelső polcról válogat, és ha az elnök ügyes, és elég pénzt tud megmozgatni, akkor a nagy csapatot épít. Mert a Real Madridot a számok definiálják. A leg, annál kevesebb sosem.
Létezik a másik út, ami egy érzelmileg egyik félhez sem kötődő szurkolónak is jóval szimpatikusabb, hiszen míg a Real Madrid utánpótláscsapatából szinte lehetetlen az első csapathoz kerülni, a Barcelona mostanra világklasszissá érett játékosai közül sokan a klub akadémiájáról kerültek ki. Az út, amit Johan Cruyff jelölt ki, sok minden magába foglal, többek között ennek köszönhető, hogy a katalánok vezetősége a megalázó, madridiaknak állt sorfal után úgy döntött, Pep Guardiolára bízza a csapatot, és nem a lelkesen jelentkező Jose Mourinhóra. „A filozófiánk fontosabb, mint egy márkanév” – mondta Laporta. És ha már a filozófia szóba került, lássuk, mit gondolnak a lövészárok két oldalán ugyanarról a kérdésről: „A Barcelonának egy erős Real Madridra van szüksége ahhoz, hogy saját sikerének értékét a helyén kezelje” (Vazquez Montolban, barcelonai író, filozófus). „A rivalizálás éle kicsorbult, amikor a Barcelona szenvedett a bajnokságban (Raul, madridi csapatkapitány).
A Real Madrid saját eszközeivel már a nyáron megindította a válaszcsapást, hiszen Puyol még ki sem fésülhette a tincseiből a pezsgőt a treble után, már a madridiakról szóltak a hírek. A nyári iszonyatos költekezéssel a fővárosiak elérték, hogy minden róluk szóljon, egyúttal a piacra mért csapással minden mozgatható sztárjátékos árát a csillagos egekbe tornázták – köztük persze a Barcelona kiszemeltjeiét is. A még madridi mértékkel mérve is monumentális pénzszórás elérte rövidtávú célját, vasárnap este a minden korábbinál látványosabb enumeráció után a thaumaszton, azaz az isteni közbeavatkozás következik. Epic.
2009 novemberére kicsit nyugodtabbá vált a helyzet, mint az utóbbi években. Most nem repül a pályára disznófej, nincs már Eto’o sem, aki nem a legelegánsabban hozta a madridiak tudomására a bajnoki címet ünnepelve, mit gondol egykori csapatáról. Fogalmazhatunk úgy is, idén mindenki teszi a dolgát: a Real Madridnak ismét nem volt túl drága játékos a piacon, a Barcelonában pedig ismét az akadémiáról kikerült tehetségek villognak, és bár jelen pillanatban a fővárosiak vezetik a spanyol bajnokságot, a rangadó esélyese a napjaink futballjában egyedülálló nívót képviselő Barcelona, amely sokak szerint ott van minden idők legjobb csapatai között is.
Carles Puyol: „Ostobaság nem a világ legnagyobb klubjai közé sorolni a Real Madridot, hiszen elképesztő történelmük van, és személy szerint a játékosokkal sincs semmi bajom, hiszen a válogatottban csapattársak vagyunk. Egy Barca-Madridon a tisztelet megmaradhat, de a barátság soha. A Real Madrid ellen nem csak három pontot veszítesz el egy vereséggel, de a létező legnagyobb morális csapást szenveded el. A Barcelona a katalán emberek mindennapjaira is hatással van, talán ezért is mondják – talán túl sokat is – hogy több ez, mint egy klub”
Raul: „A Real Madrid Spanyolország csapata, legnagyobb sikerei idején az emberek mind csodálattal tekintettek a klubra, és mindarra, amit elért csodálatos játékosai segítségével. Ez a klub tiszteletet parancsol, egész története a nagyságról szólt, irányt mutatott. A Barcelona a legnagyobb riválisunk, és bár jobb nekünk, ha nem nyernek semmit, egy erős Barcát legyőzni igazán nagy dicsőség.”
Az utolsó 100 komment: