Akinek bajnokság kell, az vesz magának. A modern futball beköszönte óta – tegyük ezt mondjuk a hatvanas évek végére – csak a legritkább esetben lehetett a bajnoki kasszától fizetés nélkül távozni. Akik okosan, szakmai szempontokat szem előtt tartva költik a pénzüket, azok a nagycsapatok. Akiknek csak pénzük van, de eszük nincs, azok a lúzerek, meg a játékostemetők. Akiknek meg nincs pénzük, azok a kiscsapatok. A futball-piramis ilyen egyszerű, nem érdemes túlmisztifikálni, meg felcímkézni.

A futball mindenkié; nézi, űzi, imádja fekete meg fehér, sárga és szerecsen. Egyszer csak gondol egyet Mustafa, Jancsika, Igor, vagy a Best Bt., begorombul, aztán vesz magának egy csapatot, de úgy is mondják, hogy épít. Azért, hogy sikeres legyen, azért, hogy győzzön, hogy ő is megmutassa a világnak.

Fel nem foghatom, mitől lenne a Wolfsburg, a Leverkusen meg a Hoffenheim műanyagcsapat, szintúgy a Chelsea, a City, vagy akár a Sahtyor. A bejegyzés dátuma számít? Az, hogy nincs világméretű szurkolóbázis, meg történelmi sikerek? Majd lesznek. Vagy nem. De a világ időről-időre újrafelosztásra kerül, ez alól a labdarúgás sem kivétel.

Legalább a Hamburg nyerne, vagy a BVB, annak tudnék örülni, csak ne ezek a mocskok - mondja az átlagos Bundesliga jajveszékelő. Na ja, hogyne, akkor jobban esne a saller, biztos kevésbé csengene az ember füle. Szóval hagyjuk a műanyagot, nem erről van szó.

Hanem arról, tudniillik, hogy újabb kandisznó őgyeleg a vályú körül, el akarja venni, ami az enyém, veszélyben a territórium. Pusztulnia kell, a vetélytársnak mindig pusztulnia kell. Evolúciós ösztön a legprímább fajtából, érthető reakció.

Csak közben ne jelöljük ki a mangalicát, a belga lapályt, a foltost, meg a hibridet, mert a nagyfehér hússertésnek meg a Durocnak ugyanúgy vérét vennénk, ha kellene, de az ő esetükben a céltudatos tenyésztői munka annyira elsilányult, hogy el sem látnak a vályúig, nemhogy odamenjenek hozzá. Ők ugye a szimpatikus kiscsapatok.
 
Aki műanyagot mond, azt kicsinyességet, féltékenységet is mond, és még azt is, hogy  igazi klubnak lenni valamiféle születési előjog, gondolom az igazi címer is kutyabőr. Pedig a betolakodó meze tökmindegy, a rivális, az rivális.

Hiszen itt a klub sikeréről van szó. A siker pedig – természeténél fogva – mindenkié. Az enyém is, látom magam a csapat mezében, én is meghúzom a jobbszélt, nyilvánvalóan én követeltem a csapatba Glocknerhausert, és lám, igazam lett, még a pénzügyi mérlegünk is rendben van, hiszen mondtam én, hogy nem kell nekünk az a túlértékelt Fassbinder 20 millióért. A győztesek táborához tartozom, és nekem ettől jó. Féltem a pozícióm, tőletek, műanyagoktól.

Ma – mi vagyunk a bajnokok. Igaz, jövőre figyelnünk kell.

Láttad a Hoffburgkusen kiket igazolt, öregem? Nemrég még a másodosztályban poshadtak a szarjancsik, most meg itt vannak a nyakunkon. Senkiháziak kezében vannak a klubok. Amúgy meg leszarom, mindegy kit visznek oda, nekünk ki kell menni a pályára, berámolni hármat-négyet a jöttment arcukba, aztán viszlát, indul a busz.

A műanyagcsapatot arról is fel lehet ismerni, hogy nincsen hangja, nincsen hazája, egyszerűen senkik.

Gondolom, ha van a Bundesligában nemműanyagcsapat, akkor az a Bayern München. Százkilenc éves múlt, szurkolói klubok mindkét féltekén, serlegek rogyásig. 

1963-ban elindul a Bundesliga, de a bajoroknak nem jut benne hely, a déli csoportból az Eintracht Frankfurt, az 1. FC Nürnberg és az 1860 München indulhat, a Bayernnek marad az amatőrliga. Wilhelm Neudecker meg begorombul ugye, aztán – mivel milliomos építési vállalkozóként megteheti – a német bajnok Köln edzőjét, Zlatko Csajkovszkijt ülteti a padra. Az amatőr ligában. Ismerős?

1966-ban a Bayern még mindig az amatőröket nyűvi, aztán jön az első Német-kupa, az első Bundesliga, majd az első BEK-döntő. Mindez nyolc év alatt. Mondom, amatőr liga – BEK győzelem = nyolc év.

Uli Hoeness, Beckenbauer, Gerd Müller, Breitner, Sepp Maier, Schwarzenbeck. Legendák. Mindannyian 18-19 éves korukban kerültek Münchenbe.

Ha akarom, akkor arról van szó, hogy a Bayern a legzseniálisabb klub a világon, ismeretlen fiatalokból épített háromszoros BEK-győztes csapatot, egy EB és VB-győztes német válogatott gerincet, ezek az emberek minden szinten agyonverték a világot négy éven keresztül. Hetven év kemény munkája érett gyümölccsé, ez igen, le a kalappal. Csapatba verődött kóbor kutyák marcangoljanak szét, ha műanyagcsapat az ilyen, de erről majd megkérdezek egy 1860 München szurkolót.

Mert ha ő úgy akarja, akkor elkezdi felstrigulázni az infrastruktúrát, a fiatalokat kiválasztó és felnevelő sztáredzők gázsiját, (mit ad Isten, Csajkovszkij után például az a Branko Zebec lett az edző, aki a történelemben először nyert UEFA-kupát kelet-közép-európai csapattal, és egy csapásra Európa egyik legfelkapottabb edzője lett). Mondhatja, hogy felvásárolták a német utánpótlás színe javát, emlegetheti Gerd Müller esetét, meg hogy mennyit költöttek a tehetségek 1) felkutatására 2) fizetésére 3) megtartására, meg még száz másik dolgot, aminek az lesz a vége, hogy amatőr liga + Neudecker pénze = BEK-döntő, ergo a Bayern műanyagcsapat.

Tényszerűen nézve az történt, hogy ropogós bankók találkoztak roppant szellemi tőkével, tudás a szándékkal, tervszerűséggel, emberi tőke a versenyképességgel. Hatvan év tengés-lengés után megszületett a Bayern München, a világmárka, és megmutatta magát, miközben az addig domináló városi rivális, az 1860 München egy életre megnyomorodott. Egyszerűen azért, mert nem állta a versenyt.

Szóval van vérbő kandisznó, meg van sovány malac, az egyiktől tartunk, a másiktól meg nem, de műanyagmalac az nincs.

Műanyag csak a csocsóban van.