Nyolc csapatból csak egy szomorú – az viszont nagyon! Van itt ugyebár egy Roma, mely megfordított egy ikszes meccset és szűk előnnyel utazhat Madridba, ellenfele pedig (egyetlen vendégcsapatként) belőtte azt az idegenbeli gólt, amire építve tulajdonképpen a továbbjutás esélyese maradt. Aztán ott a Schalke, mely némileg megkeserítette a BL-címét pont a gelsenkircheni arénában begyűjtő Porto életét, hiszen a pornósztár-kinézetű Kurányi góljával szűk vereséggel küldte haza ellenfelét, de a nagy kérdések itt is a visszavágón dőlnek el. A Chelsea járt a legjobban a vendégek közül, mert bár gólt nekik sem sikerült szerezniük, legalább nem is kaptak, otthon pedig várhatóan durva elbánásban részesítik a görögöket. És akkor megérkeztünk a legszomorúbb (és értelemszerűen a legboldogabb) csapatot prezentáló párharchoz: a Liverpool megmutatta, hogy nem tud olyan fos lenni, hogy egy BL meccsen ne kelljen számolni vele, az Inter pedig azt, hogy nem tud olyan jó lenni, hogy ne lenne képes egyetlen meccsen lenullázni az egész szezonját.

Robben, aki egyébként úgy néz ki, mint akit utoljára választanak a grundon, úgy határozott, egy félidő alatt eldönti a meccset. Előbb gólpasszt adott Gutinak Raulnak (ami azért lehetett gólpassz, mert Panucci úgy beparázott az ötödik üvegen érkező hollandus láttán, hogy egyből be is ragadt), majd a másik oldalról újra a madridi őstojást szolgálta ki tökéletes passzal, ám ebből nem lett gól. Az addig sem veszélytelen Roma pedig pár perccel később egy szerencsésnek talán, de érdemtelennek semmiképpen nem mondható góllal ki is egyenlített, így a meccsnull okán megnyugodott csapatok is visszakapcsoltak kicsit. De Rossi olyan volt a római középpályán, mint egy Bornemissza Gergellyel súlyosbított Dobó István, mindig a legjobb helyen tűnt fel (ez általában a kétségbeesett Panucci oldala volt) és mutatott be csodálatos szereléseket. Elöl Tottinak ahhoz is Heinze engedélyét kellett kérnie, hogy megigazíthassa az öcsiket a tasiban, Giuly a bíztató kezdés ellenére gyorsan beleszürkült a mezőnybe, Mancini pedig így olyan egyedül maradt, hogy már nem is amiatt sajnáltuk, hogy a világ egyik legjobb védőjével kénytelen farkasszemet nézni (farkas-szem, érti?!). A Realt ellenben nem nagyon értettük…
Mert az világos volt, hogy Ramos nem rohangálhat agyatlanul előre a támadásokkal, amikor Mancini őrzése kulcsfontosságú feladat volt a madridi pontszerzést illetően, így viszont a talán kissé túlbiztosított középpálya miatt Cassettire szinte nem is jutott ember a blancók jobbszárnyán. Gago végigjátszotta úgy a meccset, hogy ez a tény nem szúrt neki szemet, két, egyenként 8 méterrel fölészálló lövésén kívül fogalmunk sincs, mit várt tőle Schuster, bár ugyanez elmondható a másik oldalon Perrottáról is. Van Nistelrooy közepesnél eggyel szarabb játékkal örvendeztette meg a kilátogató hetvenezer nézőt, Raulról pedig szintén csak annyi pozitívum emelhető ki, hogy egy egységgel közelebb került Pippo Mio csúcsához.
És akkor Heinze váratlanul rosszul számolt ki egy ívelést, Totti pedig átvette és férfiembertől látható legszebb mozdulattal úgy tette Mancini elé a labdát, ahogy rajta kívül nem sokan tudják. A Roma azonnal visszaállt, Spalletti gyorsan frissített egyet a középpályán, majd hátradőlt és végigizgulta, ahogy a Real az utolsó negyedórára a kapujához szegezi csapatát, de az eredmény már nem változott. Regisztráljuk, hogy a Real veresége ellenére továbbra is a továbbjutás esélyese, de ha mondjuk a visszavágón gyorsan betalálnak a farkasok, csúnya világ lesz! (Roma-Real Madrid 2-1)

Ha még Grant mester (nem tábornok) is azt mondja a meccs után, hogy kifejezetten gyengén játszottak, akkor ne legyenek kétségeink, igazából itt is két elégedett csapat dőlhetett hátra abban a tudatban, hogy semmi nem dőlt el. Az Olimpiakosz bátrabban és gólveszélyesebben játszott ugyan, de ziccert nekik sem sikerült kialakítaniuk, de valamiért ezen már meg sem vagyunk lepve. A Special One távozásával ugyanis, akárhogy is fáj bevallanunk, a szemünkben a Chelsea visszatért oda, ahova a kombájnnal borotválkozó portugál érkezése előtt tartozott. A játékosok hiába ugyanazok (a JCole, Malouda – Drogba trojka nem pitiáner), valahogy már nem várjuk tőlük azt, hogy minden meccset megnyernek valahogy. Most Malouda került kétszer lövőhelyzetbe, a másik oldalon pedig egy kapáslövés és egy fejes kerülte el kevéssel Cech kapuját, de ordító ziccert nem láthattunk egyik csapattól sem. Azért persze azt nem mondjuk, hogy a görögöket nem ejti ki a Chelsea, hiszen bármilyen különbségű győzelem elég nekik otthon, de nagyon kell vigyázniuk, mert egyszer már volt olyan, hogy mindenkinek elég lett volna bármilyen különbséggel megvernie a görögöket, aztán mi lett a vége. (Olimpiakosz-Chelsea 0-0)

A Porto lehet, hogy sokkal jobb csapat, mint amilyennek gondoljuk, csak nekik is az a bajuk, mint az Internek: nagyon nehézkesen pörögnek fel egy élet-halál derbire úgy, hogy közben szürke hétköznapjaikon hazájuk bajnokságának résztvevőit hülyére verik. Nem kérdés, a Schalke az összefoglaló alapján megérdemelten verte meg némileg esélyesebbnek vélt ellenfelét, ráadásul, ahogy Slomka fogalmazott, az 1-0 álom-eredmény számukra, hiszen nem kaptak gólt és ha betalálnak idegenben, azzal igencsak felforrósítják a gázlángot a sütőben, amiben a Porto pitéjének most kicsit így is szenesnek látjuk a szélét. A támadásai nagy részét a jobbszárnyon vezető hazaiak Rafinha és Rakitic lövéseivel folyamatosan tűz alatt tartották Helton kapuját (akit egyébként bátorkodunk tetemre hívni a Schalke góljában vállalt szerepe okán), a Porto pedig elsősorban gyors megindulások után alakított ki helyzetet, belőni azonban egyet sem sikerült nekik, még akkor sem, amikor a meccs egyetlen formásnak mondható Lucho-Quaresma kombinációja után utóbbi tökéletesen tette be a labdát Lisandrónak. Ez azonban nem az a meccs volt, amikor a Porto gólt szerezhetett, a Schalke teljesen megérdemelten győzött és várhatja reménykedve, hogy a Dragao vajon fel tudja-e fújni az arcát a visszavágóra. (Schalke–Porto 1-0)

Mit nyerhet idén a Liverpool? És mit veszíthet idén az Inter? Ugyanazt. A vörösök az elmúlt évek szokásainak megfelelően villámsebesen kiszálltak a hazai pontvadászatból, az Inter pedig ellenkező előjellel folytatta, amit az utóbbi időben láthattunk tőlük, így nem akadt szinte senki, aki a vörösök sikerét várta volna. Mancini sem. De hogy biztosra menjen, fogta magát és telerámolta védővel a középpályáját (hogy miért pont most cserélt helyet egymással Chivu és Maxwell…?!), ami viszont egyáltalán nem akadályozta meg a vörösöket abban, hogy előbb tökéletesen uralmuk alá hajtsák a meccset, majd az ellenfél elképesztő impotenciáját látva már önbizalomtól duzzadva egyszerűen felzabálják az Intert. Látták ezt a milánóiak is, így nem maradt más, mint megszokott fegyverükhöz nyúlva emberhátrányba vonultak, hiszen többször bebizonyosodott, hogy így még veszélyesebbek is tudnak lenni, mint teljes létszámban (Materazzi második sárgája a szabálykönyv szerint valóban jogos, de hogy pirosat nem ért, azt talán még a Kop sem vitatná - thx to mook!). De ez most nem az a nap volt, Masceranóból ugyanis például hirtelen három nőtt ki a pálya különböző részein, így az Inter nyikkanni sem tudott, bár egy Gerrard centerezést és egy Julio César védést kivéve a Pool sem volt különösebben hatékony a betömörülő olasz védelem ellen. A második félidő elején aztán Cruzt Vieira váltotta, mert az egyre bátrabban felcsattogó vörös-védők igen komoly zavart keltettek Cesar kapuja előtt, de mi még ekkor sem hittük, hogy az Inter képes lesz helyzet és játék nélkül letudni szezonjának eddigi legfontosabb meccsét. A csere után nem sokkal pont Hyppia dobta támadásba Torrest, a szélvészgyors spanyol lövésének hárításához pedig már bravúrra volt szüksége Cesarnak, majd Vieira teljesen egyértelmű kezezését nézték el a rigók. Elmaradt a büntető, Benitez pedig szokásától eltérően idejében észrevette, hogy hiába a mezőnyfölény és az Inter padlóba döngölése, még lesz egy visszavágó is, ahova illene legalább minimális előnnyel érkezni, és beküldte Tunyacsápot előre, Pennantet pedig középre. Utóbbi még tíz perce sem volt a pályán, amikor Kuyt az ő labdájából megszerezte a vezetést, majd négy perccel később ugyancsak Pennant gurított Gerrardhoz, aki amolyan minden mindegy alapon tolt egyet a labdán, majd a lábak és a vetődő Julio Cesar keze közötti labdányi részen hajszálpontosan kilőtte a hosszút, durván beleállítva a kötőtűt az Inter homlokába. (Liverpool-Inter 2-0)
Sokat fogunk még beszélni erről a meccsről, egyelőre annyit, hogy nagyon érdekelne minket nyájas olvasóink Mancini szerepéről alkotott véleménye, azon kívül mondják meg nekünk, vajon egyetértenek-e a focikocsma azon Inter-szurkolójával, aki Habitang kolléga arcába fröcsögte, hogy Ötöt kaptok kint, köcsögök!