Az úgy volt, hogy öt-hat éve Sienában megismerkedtem Ümittel, aki Beşiktaş-szurkoló, és akkor eldőlt, hogy én egyszer megnézem őket, ott Isztambulban az Inönüben. Méghozzá, onnan, ahol a Çarşı szurkol - mondta nekem igen kedves olaszos kollégám, majd nekem szegezte a kérdést, hogy ha már beteljesíti a fenti vállalást, ne írjon-e róla az Olaszfórum utáni legjobb blogba a világon. Mondanom sem kell, hogy az irigységtől okkersárgán szerkesztettem be a szurkolói világrekordról, a Besiktas és a Galatasaray élő meccsélményeiről és a török szurkolók őrületéről szóló posztot, amit mbemba kolléga bocsátott szíves rendelkezésetekre. Jó étvágyat.
Ümit a hosszas szervezés után nem tudott eljönni, viszont barátaira bízott, és így is jól jártam. Bár akire rábízott – valahol Ázsiában együtt voltak katonák – nem tudott angolul, viszont Ümit katonabarátja, Dinç mindent elmondott Terry nyelvén. Így történt! A többiekkel, vagyis Dinç barátaival maradt a török alapszókincs ismételgetése, meg hogy honnan jöttem, mi a főváros ott, ki a legjobb játékos, a legnagyobb csapat,… Én persze begyűjtöttem minden infót, amit csak lehetett. Az ellenféllel gyorsan végeztünk, hiszen a szomszéd negyed, a Kaszimpasa volt a vendég az Inönümüben (İsmet İnönü volt Törökország második elnöke, innen a névválasztás). Dinç szerint az egyetlen fontos dolog, amit tudni kell róluk, hogy abból a negyedből való a bunkó miniszterelnök, Erdoğan – nagyon elégedetlenek mások is vele, pedig míg ott voltam megegyezett a kurdokkal, az örményekkel paktált, a zsidókkal összerúgott port pedig tovább rugdosta, szóval hiperaktív, mint Valaki.
Hogy ki az elsőszámú Beşiktaş-kedvenc az némiképp meglepett: ő Fabian Ernst. Tény, hogy nagy harcos a német, vagyis szerethető figura; aztán Ferrarit is nagyon-nagyon szeretik, olyannyira, hogy ő mindenkinek csak Matteo volt. A törökök mintha háttérbe szorultak volna: nem hallottam skandálni sem Kahveci nevét, sem Rüştüét. Igaz, utóbbi kettőt nem is állították ki.
Skandálás, szurkolás,… mit lehet mondani? Egészen hihetetlen! Az a sok-sok török végre nem akar eladni semmit, hanem a hangerejét ezúttal arra fordítja egyszerre, hogy feldobja magát, a csapatát, a Beşiktaşt (Beşiktaş Jimnastik Kulübü, vagyis ők is Torna Club, ráadásul becenevük Kara Kartallar, ami annyit tesz, mint Fekete Sasok). És nem csak 90 perc alatt. A 8-kor kezdődő meccs előtt bő két órával találkoztunk a srácokkal egy meki előtt (ők javasolták a helyszínt:), de ez nem rontott el semmit, mert átbandukoltunk egy parkba – Atatürk képek alatt –, ahol játszótér is volt, meg mellette egy dzsámi. Itt folyt a sör. Előbb be, aztán ugyanott ki. Többször hallottam, amint egymásnak mondták, hogy: Vigyázz, mert jön a dzsámi kutyája (camiin köpeği) és leharapja! Engem a sörre meghívtak, fizetni nem engedtek! Aztán röhögtek, meg megbeszélték, hogy miket fognak kiabálni a vezetőség, a fejesek, a menedzsment ellen (most olvasom a wikipédián, hogy a Çarşı minden és mindenki ki ellen van, leszámítva Atatürköt). Hát, szegény elnök úr und bandája kapott szépen. Mikor a Beşiktaş góljai voltak, a gólöröm rögtön a başkan ellen fordult. Még egy a török legényekről: a barátság akkor teljesedett ki, amikor felismerve egy dallamot elénekeltem nekik a Bella Ciao első szakaszát, amire rögtön elhadarták, hogy húúúú mennyire nem szeretik a Laziót, mert ők balosok.
De amúgy a csapat melletti kiállás egészen felfoghatatlan. A lelátó háromnegyede, de inkább négyötöde másodperceket, ha hallgatott; a dísztribün viszont jobbnak látta hallgatni. A haverok elmondták, hogy ők a világ leghangosabb tábora, amit olvastam korábban a wikipédián. És mit mondjak? Egyáltalán nem tűnik hihetetlenek. Mondják, hogy ők az egyik csúcsnak a Liverpool elleni derbit érzik, amelyik után minden angol azt mondta, hogy: Eeeeez igen! Amúgy a Besiktas-táborához tartozik a világrekordnak számító 132 decibeles szurkolás, ezt tessék meghallgatni, kérem szépen.
A 90 perc amúgy 2-1-re végződött. 2-0 után úgy tűnt, hogy stressz nélkül megvan a három pont, aztán következett Ernst kiállítása és Ferrarié, a végére pedig 10 perc izgalom és bírógyalázás.
Aztán a Beşiktaş-Kaszimpasa után jött a szintén kvázi teltházas Galata-Trabzon, immár barátok nélkül (a Beşiktaş-stadion 35 ezresnek mondott, a Galatáé 25 ezresnek). A jegyekről annyit, hogy az elsőre 50 lírás (6 ezer forint) jegyet sikerült szerezni, a másodikra meg 70-ért mentem be. A bilétavásár előtt mindkét esetben hozzátettem, hogy en ucuz (legolcsóbb) legyen. A jegyek tudtommal csak hivatalos bevásárló helyeken voltak, a Galata esetében egy észveszejtően és értelmezhetetlenül nagy, tehát megafantasztikus plázában (Cevahir [Drágakő] a neve). A Beşiktaşé pedig a helyi Váci uccában, egy könyvesboltban (mindkét esetben a stadionnál csak ezeket a helyeket mondták lelőhelynek).
A Galata-meccsre még korábban érkeztem. Korán indultam, mert az Ázsia-Európa Maraton (Avrasya Maratonu) napja volt, és figyelmeztettek, hogy ez autómentes nap a város egy részében – nem csak a helyi Andrássy út szórakoztatott; a nagy Boszporusz-híd is a sétálásé volt, meg több egész kerület. A beléptetés itt is komolyan meg volt szervezve, nagyon-nagyon figyelmes volt. Korlátok közé szorultunk, a keskeny hely miatt egyenként haladtunk, majd mindkét forgókapu után a biztonságiak alaposan megnéztek (törökül motozás: arama tarama=keresni, fésülni). Persze így is sikerült valakinek bevinni a görögtüzet, le is csaptak rá a gól után, ekkor azonban a távolban, a stadionkaréj fölötti egy tömbház tetején indult tűzijáték.
A danolászás a meccs előtt két órával elkezdődött, nagyon komoly hangerővel. Aztán a meccs előtti szakaszból még megemlítendő az, amikor a tábor a kedvenceket egyenként kiszólította a pályaszélre, amaz kifutott és a neki szóló éljenzést levezényelte.
A kapu mögötti karéj fölött melegkonyha működött, a tesztelés azonban most rosszra sikerült, a húspogácsa mellett ízléstelen uborkadarabok és kecsap virított. De tény, hogy meleg volt, és ez, ha hideg van, akkor még jó is lehet. És ha már táplálkozás: a szotyi itt is legalább akkora kedvenc, mint hon. Szóval köpi mindenki a napraforgót. Én ezt eleinte a kapu mögül tettem a kakasülőről, aztán váltottam és a legfelső ülések mögötti szélesebbecske korlátféleségen álldogáltam. Kipróbált hely ez, hiszen hiába a mélység mögöttünk a reklámtáblák jól rögzítettek, lehet kicsit nekik dőlni és innen jól belátni az egész Ali Sami Yen-stadiont (az első elnök volt ő).
Tombolt itt is mindenki végig, leülni csak félidőben szokás (mondjuk, nem is lenne kényelmes, pár percig mikor megpróbáltam a műanyag széken ülni, akkor is csak nyomorogni sikerült, a lábnak alig húsz centi jut). Egy különbség nekem azonban feltűnt, összevetve a Beşiktaş-meccsel! Itt a nézők, akik mind drukkerek is egyben, néha elégedetlenek voltak. 2-0 után ugyanis, egyenlített a keleti végekről érkezett Trabzonspor. Ezen a ponton pedig hőbörgött a tábor a kedvencek megoldásain (Dinçék szerint ez elképzelhetetlen Beşiktaş-meccsen). A nemrégen igazolt elefántcsontparti Keita nagyot focizott, ugyanúgy, mint a 10-es Arda Turan. Közben pedig a sarokba szorulva a trabzoniak végigénekeltek bajt és örömöt. Persze volt, amikor ebből semmit nem lehetett hallani. Már-már mennydörgés volt, amikor a három nagy Galata-tábor ,,Sarı!” (Sárga) ,,Kırmız!” (Karmazsin, vagyis pirosféle) kiáltásokkal válaszolgatott egymásnak, közben lendületes karlendítés. Észre lehetett azt is venni, hogy ezt akkor kezdik, amikor a kézfejek rázásával jeleznek a túloldalnak, hogy mi következik. Máskor ugyanezekkel a mozdulatokkal elhallgattatták a táborokat, aztán jelezték, hogy nem hallani a trabzoniakat.
Akkor pedig végképp nem lehetett meghallani a fekete-tengerieket, amikor 3-2-re, majd 4-2-re elhúztak a Hagi-utódok (a román csillag képekről több helyről is visszamosolygott). A szépítés után már csak kevéske idő maradt, így a Galata közelebb férkőzött a Fenerhez, akiket nagyon szeretnek úgy a Beşiktaş-, mind a Galata-hívek. Ez derült ki, mikor a 8 meccs veretlenség után végre bukó Roberto Kárlusékról lehetett hallani.
Teşekkür ederim Ümit, Dinç ve arkadaşlarım! Köszönöm Ümit, Dinç és barátaim!
Utolsó kommentek