Már az Inter nyakán volt a böllérkés, de a silány minőségű olasz penge most is kicsorbult a monumentális ádámcsutkán, miután a szezon legjobb meccsén a milánóiak óriásit küzdve visszahozták a kutya szájából a Roma elleni rangadót. A Juventus most nemcsak nem lőtte tökön saját magát a Napoli ellen, de szokásokkal ellentétben a bírók is megkegyelmeztek a déliek elleni meccsen, így a torinóiak újra látótávolságon belül vannak, nem úgy, mint a Milan. Milánó boldogtalanabb felében az a röhejes helyzet állt elő, hogy ha a 19 éves brazil zsenipalántának elsül a lába, akkor van keresnivalójuk, egyébként még egy pusztán felvillanásokból élő Sampdoria is úgy megrakja őket, hogy gyakorlatilag esélyük sincs. Sem a Genoa, sem a Fiorentina nem tudta kihasználni az újabb Milan-blamázst, így időlegesen befagyott a tabella eleje, ami nem csoda, mert az első 10 helyezettből csak ketten tudtak győzni. Figyelem, poroszkálásból ügetésbe váltott a veronai ménes!

Az azért beszédes, hogy Maicon, Cordoba, Burdisso, Zanetti és Cambiasso az első félidőben mindent megtettek, hogy véget érjen Mourinho 111 meccse tartó hazai veretlenségi sorozata, mégsem ért véget. Már tavaly is leírtuk: ezt az Inter valami elképesztően nehéz megverni, az embernek olyan érzése van, hogy egy perccel a vége előtt kétgólos hátrányban is történik valami, amivel megússzák a taslit. Nem szokásunk (nem is lesz az) védeni az Intert, de azt a büntetőt azért nehéz csalásnak minősíteni, a szimpatikus fiatalember nagyon ügyesen csinálta, elsőre még a tévé előtt heverészve is benéztük - ahogy a játékvezető is. Viszont nem volt ez érdemtelen pontszerzés az Inter részéről, ne vitassuk, hogy a második félidőben pont úgy benne volt az egyenlítés, mint a 0-5. Semleges nézőként (már ha lehet ilyenről beszélni) is mindkét csapatnak jár a barack a buksáijára, mert a szezon meccsét kerekítették abból, amiről előtte azt hittük, az egyik nem tud, a másik nem akar majd játszani. Ezzel el is árultuk, hogy igazából a Roma miatt élvezkedhettünk 90 percen keresztül, de néhány hónap múlva már úgyis csak arra fogunk emlékezni az egészből, hogy kamutizenegyes, meg hogy egy 19 éves gyerek is tud olyan undorítóan viselkedni, mint egy Serie A-veterán. Csak reménykedni tudunk benne, hogy az edzéseken is ilyen pondró Balotelli, mert akkor esélyes, hogy a dél-amerikai védőkülönítmény egyik tagja fegyelmező jelleggel megreccsenti néhány csontját, és akkor a lábadozás fél éve alatt átértékelhet sok mindent a vitathatatlanul ügyes játékos. Ide kívánkozik az a meglátásunk, hogy ha életünk első Serie A-meccsét látjuk vasárnap este, egy életre Roma-szurkolók leszünk, és legalább olyan mélységű szerelemmel csüngünk a következő 10 évben De Rossin, mint popp. Ezt a Romát egyszerűen nem lehet nem szeretni. (Inter-Roma 3-3)

Bocsánat, és előre is ég a pofánk, hogy ilyesmit leírunk, de most már csak Marchionnit kellene valakinek elgázolnia a jövő heti derbin, és egészen jó kis csapat állhatna ki a Chelsea ellen. A Juventus egy félidőn át az elmúlt hetekben látott masszív, és már előre is értékelhető játékát nyújtotta, és ha Trezeguet nem a formáját keresgélné még, valószínűleg sokkal simábban alakul a meccs. A középpálya közepe már simán elbírja Sissoko hiányát is (Poulsen a mezőny legjobbja volt), de a két szél sajnos hasznavehetetlen, ami elsősorban Giovinco miatt fájdalmas. A kisfiúnak lehet, hogy csak meccshiánya van, de valahogy nem látszik rajta, hogy nyers marhamájat zabálna a meccsek előtt, és sötét isteneknek ajánlaná az elpusztítandó ellenfelek lelkét. Más szóval csalódás, Marchionni a másik oldalon csak azért nem az, mert már élő ember nincs, aki várna tőle bármi hasznosat is. A Juve szurkolói egyébként kifütyülték Ranierit, amikor behozta Giovinco helyére Szalihamidzsicset, de talán ez nem a kisfiúnak szólt, hanem annak, hogy ha a bociszemű képtelen elszakadni attól a sztereotípiától, hogy amint 1-0 áll az eredményjelzőn, már keveri is a cementet a vonal mentén. A Napoli kvázi egyenlítése fölötti csámcsogás egyébként teljesen felesleges, a nápolyiak az utóbbi években már bőven kimerítették a Juventus elleni szabálytan gólokból, és röhejes büntetőkből álló keretüket. Viszont van egy olyan meglátásunk, hogy ebből a két csapatból lehetne összegyúrni a Serie A következő 5 évének verhetetlen bajnokcsapatát: Buffon - Chiellini, Mellberg, Cannavaro – Sissoko, Poulsen – Hamsik, Marchisio, Lavezzi – Del Piero, Amauri. (Juventus-Napoli 1-0)

A Milan most pont annyira kilátástalan, mint a Juventus volt októberben, vagy a Roma a szezon elején, csak annyival még nehezebb dolga van a kapaszkodót kereső szurkolóinak, hogy Seedorf és Pirlo összesen nem játszott még idén egy félidőnyit jól, innentől meg játszhatna elöl a Messi-Ibrahimovic-Ronaldo trojka, ha egyszer ők sem kapnának használható passzokat. Pedig ha csak azt nézi az ember, hogy egy Seedorf-Ambrosini-Flamini-Pirlo-Beckham fedezetsor rohangál Csepel-mezben, akkor egyből azt kell gondolnia, hogy innen aztán csak úgy záporoznak a csatárok felé a passzok, az ellenfél meg csak nyomozza a labdát. Ehelyett az a sebesség, amivel a Milan védekezésből (pff…) támadásra szívja magát, leginkább egy olajszállító tankhajó irányváltására emlékeztet, így a csapat eredményessége kizárólag attól függ, hogy a vadlábú brazil talál-e egy rést, ahol lőtávig vágtathat. A Sampdoria ellen mindez arcpirító vereséggel kamatozott, az egyetlen örömteli esemény – ja, mert a Milannak drukkoltunk – Pazzini gólja előtti Puskás-csele és lövése volt. Ha tavaly nem rúgták ki Ancelottit, most már legyen annyi Fester Adamsben, hogy hagyja végigküszködni ezt az évet (ezt tavaly betűről betűre leírtuk ilyentájt), mert tett annyit a csapatért, hogy ne kelljen a hátsó ajtón távoznia. Pedig nyakig benne van, ne tagadjuk. (Sampdoria-Milan 2-1)

A Palermo-Catania meccsel fognak oltani a szerzőtársak cirka egy évig. Ketten is megkérdezték, mi várható, mindkettőjüket biztosítottam, hogy itt bizony patakokban folyik majd az elefántvér, rózsaszínbe burkolózik a sziget, a Catania játékosai nyilvános megszégyenülés elé néznek. Úgy is kezdődött, ahogy az várható volt, fél perc után sárga, aztán negyedóra után piros (ha én vezetem a meccset, le is köpöm Brescianót, mielőtt az öltözőig rugdosom), majd az Elefántok úgy eltakarították az útból a Palermót, ahogy történetük során még soha. A klub 400 meccse tehát parádésra sikeredett, de meg kell jegyeznünk, hogy Bizzari óriási védéseket mutatott be, ezzel tovább demoralizálva a bánatos hazaiakat. Mascara gólja parádés volt, de mi többre becsüljük a szép támadások utáni nagy gólokat, mint amikor valaki seggberúgja a labdát a felezővonalnál. Na, hát így tessék hinni nekünk, amikor megtippeljük, mit várunk a hétvégi fordulótól: Palermo-Catania 0-4

A Fiorentina kiesett az UEFA-kupából, és Prandelli is meglobogtatta a távozás lehetőségét, nem csoda, hogy a Reggina is meggyötörte őket, és simán benne volt, hogy egy másik méretes pofonba is belenéznek a lilák a héten. Ez végül elmaradt, de erre a meccsre senki nem lesz büszke Firenzében, és a calabriaiak is kitörölhetik ezekkel az egy pontokkal. (Reggina-Fiorentina 1-1)
A Cagliari nem tudta megverni a Torinót, ami csak azért érdekes, mert az utóbbi időben a reménytelen Torónál sokkal jobb csapatokat is kifektetett az Isolani. Talán arról lehetett szó, hogy ők sem vették komolyan a valóban elég komolytalan vendéget, amely így kiváló eredménnyel hangolt a szezon meccsére, amit jövő hétvégén abszolvál majd. (Cagliari-Torino 0-0)
Hasonlóan furcsa a Genoa gólnélküli döntetlenje Sienában. Nem is a döntetlen, inkább az, hogy nem esett egy árva gól sem, illetve Milito menetrendszerűje les miatt volt érvénytelen, a végén pedig hiába szorították be a hazaiakat, két pontot Toszkánában hagytak, pedig feljöhettek volna a Milanra. (Siena-Genoa 0-0)

Két hónap után ki más, mint Zarate törte volna meg a Lazio iszonyatos szériáját? A Bologna elleni győzelem nem született meg könnyen, a vendégek is hozzátették a magukét a remek szombat délutáni szórakozáshoz. A Lazio meccseit egyébként azért érdemes nézni, mert Kolarov bármelyik pillanatban bezúzhatja a szezon gólját egy kirúgásból. (Lazio-Bologna 2-0)
Az olasz futball európai zászlóshajója leginkább egy szakadt lélekvesztőre emlékeztet, amit a Rába szokottnál erősebb fodrozódása is hullámsírba küld, az Udinese időtlen idők óta nem tudhatott ilyen hetet maga mögött, mint a mostani: UEFA-kupás továbbjutás, aztán bajnoki győzelem, még ha az a kiesőhelyre csúszó Lecce ellen is került a zsákba. (Udinese-Lecce 2-0)
Nem Langella volt az egyetlen a fordulóban, aki gólt vágott egykori csapata ellen, de hogy a Chievo bergamói győzelme volt a legnagyobb meglepetés, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy máris megindultak az olasz futball velejárójának számító találgatások a meccs tisztaságát illetően. Magunk nem gondoljuk, hogy lekváros buktákból és töpörtyűs pogácsákból kifér egy Serie A-meccs megvétele, inkább örvendezünk, hogy a veronaiak egyre markánsabban közelítenek a bennmaradást jelentő helyek felé, az Atalanta imidzsébe pedig simán belefér, hogy a nagyokat lebombázzák, aztán a kicsiktől akár otthon is kikapnak – kivált Doni nélkül. (Atalanta-Chievo 0-2)