Most, hogy Iniesta lövésének híre a legeldugottabb halászfalvakba is eljutott, lassan ülepedni kezd a futballáradat méteres hordaléka. Azon túl, hogy rendszeresen naplóztak, csodáltak, ekéztek, az NST szerzői megpróbálják egyenként szétbontani és összerakni a világbajnokságot. Szembesülnek saját jóslataikkal, elmesélik, milyen benyomásokat szereztek és egyáltalán, mi minden foglalkoztatta őket az elmúlt egy hónapban.

Amíg a klubfutballban van idő arra, hogy egy csapatot a hozzá tartozó paddal együtt – szerencsés esetben – tökéletesen felépítsenek egy adott stílusra, játékrendszerre, a válogatottak esetében ez jóval bonyolultabb. Itt kulturális gyökerek vannak, dekódolt sémák, ösztönszinten rögzült megoldások.

Túlzásnak érzem azt a szintű Real Madrid-szindrómát, ami a spanyolokat utolérte őket a vébén. Semmi sem elég jó, még több gól, még több parádé kellene. Az igazság az, hogy még egy tudása alatt játszó spanyol válogatottnak sem volt ellenfele, egy globális áttekintés esetében teljesen súlytalan Robben ziccerekkel előállni.

A spanyolok minden érdemi statisztikát megnyertek, ha jobb a helyzetkihasználásuk (egyik legfontosabb mutatója, hogy nem voltak csúcsformában) és Torres legalább 70%-on tud focizni a sérülése után (bár ez már csak ráadás), akkor tönkrevertek volna mindenkit. A játék képe alapján így is megtették. 

Jelentős különbség látszik a serdülő kettő, a szakszervezeti Május 1-kupa meg egy világbajnokság között. Minden egyes labdáért vér folyt, a megnyert párharcok értéke duplázódott, a spanyolokat pedig ütötték-verték-bekkelték egy hónapon keresztül. Kicsit más, mint egy Barcelona - Salamanca, hogy azon kelljen csodálkozni, miért nincs 6-8 gól még a szünet előtt.

Elég megdöbbentő, hogy sok szurkoló milyen lazasággal lép át azon a tényen is, hogy a két utolsó nagy tornán még gólt sem kaptak az egyenes kieséses szakaszok nyolc meccsén. Pedig az a gyakorlat, hogy ha egy csapat egy szimpla bajnoki szezon első nyolc meccsén nem kap gólt, az már szenzáció, X mester hihetetlenül összerakta a csapatot, blabla.

A futball nulla kilométerköve az az, hogy passzolsz. Lehetőség szerint egy csapattársadnak, így eléred azt, hogy az ellenfél akár vad tosztaózásba is kezdhet, ha meggebednek, akkor sem adjuk nekik oda a labdát. Vedd el, ha tudod.

Nem mondom, hogy nekem ez a kedvenc stílusom, éppen ezért rajongani sem tudok érte annyira, de hogy lenyűgöz, az biztos. Minimum százéves vita az, hogy akkor mi a helyes módja a futballozásnak. Brutálisan csonkolva a témát oda lyukadunk, hogy a látvány és a funkcionalitás ütközik egymással egy évszázad óta. Mindig így volt, mindig így lesz. A futball - ebből a szemponból is - ciklikus.

---

A dél-amerikai kontinensen (is) az angolok honosították meg a futballt, elsősorban Argentínán, tágabb értelemben a Rio de la Plata (ismertebb nevén River Plate) torkolatvidékén keresztül.

Jól játszanak, de nincs bennük szenvedély. Kiemelt fontosságot tulajdonítanak a fair playnek – jellemezte az akkori dél-amerikai viszonyokat Jorge Iwanczuk. A korszakot jól példázza az Alumni – Estudiantes meccs, melyen a hazai csapat nem volt hajlandó elvégezni a megítélt tizenegyest, mert a játékosok jogtalannak érezték.

Na, ez a mentalitás azóta igencsak megváltozott, de legalább ekkora átalakuláson ment keresztül a dél-amerikai futball is. Méghozzá elég gyorsan.

Az Argentin Labdarúgó Szövetség hivatalos nyelve a spanyol lett (1903) és példájukat két évvel később a szomszédos Uruguay is követte. A játékon is egyre erősebben érződött a spanyol és olasz bevándorlók hatása, egyre kisebb jelentőséget tulajdonítottak az erőnek és a fegyelemnek.

A döntő lépést, az angolszász stílus teljes hanyatlását mégis a speciális környezet hozta magával. Montevideo és Buenos Aires utcái némileg különböznek az angol oktatási intézmények parkjaitól; szűk utcákon, zárt tereken futballoztak az utcagyerekek, ebben a közegben semmire sem mentek a hosszú indításokkal, meg a magas labdákkal. A játék lételemévé vált, hogy a labda a földön, a játékosok lábánál maradjon. Megszületett az el toque – az érintés, a labda szinte gyengéd simogatása, és a gambeta – a szlalomcselezés.

A folyamat már korábban elindult, sőt valószínűleg amúgy is visszafordíthatatlan lett volna, a River Plate-futball mégis szimbolikus jelentőséget tulajdonít a Ferencváros 1922-es vendégjátékának, mely során megismerték a Dunamenti-stílust, mely szintén szöges ellentétben állt az angol hagyományokkal. Megerősítést nyert számukra, hogy az egyének technikai képzettségére építő gyors, rövidpasszos játék A JÁTÉK. 

Ugyanazt a 2-3-5-öt játszották ők is, mint az európai csapatok, de nyomasztó technikai fölényükkel, passzjátékukkal és kreativitásukkal tönkreverték a világot. Az 1930-as évekre nyilvánvalóvá vált: a világ labdarúgását a River Plate torkolatvidéke határozza meg. Uruguay behúzta az 1924-es és az 1928-as olimpiát, majd az első világbajnokságot is (1930) – utóbbi két torna döntőjét Argentína ellen vívták.

Húsz éven keresztül fociztunk éjjel-nappal, hogy azzá váljunk, ami minden labdarúgó álma és kötelessége: a labda abszolút uraivá, a játék mestereivé. Csiszolatlan, ösztönös futball volt a miénk. Megszereztük a labdát, és el nem eresztettük. Mindig ott volt a bokánk mellett, és mindig a társunk bokájára tettük tovább. A labda közelsége adta magabiztosságunk, ha a laszti ott volt a lábunknál, legyőzhetetlenek voltunk. Ez volt a mi futballunk, új stílust teremtettünk. (Ondino Viera, Uruguay) 

Ismerős, nem?