A szurkolók igazi kedvencei azok a játékosok, akik egész pályafutásuk során csak szeretett csapatuk mezét viselték, magasról téve a médiamogulok, ingatlancápák, vagy olajsejkek euró-millióinak csábítására. Nyilván könnyebb volt aláírnia egy-egy új szerződést Raúlnak, Maldininek, Giggsnek vagy éppen Terrynek, hiszen számukra nem jelentett volna jelentős szakmai előrelépést, ha egyik sztárklubból átteszik székhelyüket egy másikba. Na de mi van azokkal a többre hivatott zsenikkel, akik már-már érthetetlen módon helyezik/helyezték a klubhűséget a sikeres karrier elé? Az alábbi bejegyzés is egy ilyen local hero előtti kalaplengetés, akit talán a fenti nevekkel együtt említhetnénk, ha kicsit több szorul belé az Anelka-Baros-Vieri-féle vándormadár génekből. Tovább után a Premier League talán legjobb középpályásáról, Le Godról, azaz Matthew Le Tissierről olvashattok, mégpedig strigo klaviatúrájából, neki köszönjük a vendégposztot.

Az Anglia déli partjainál fekvő Guernsey szigetéről származó fiatal Matt, akárcsak három bátyja, a fociban képzelte el jövőjét. Az iskola befejezése után azonban hiába próbálkozott az Oxford Unitednél, túlsúlya miatt eltanácsolták. Szerencséjére egy utánpótlás-tornán felfigyeltek rá a Southamptonnál, és szerződtették is, sőt 17 évesen már az első csapatban is bemutatkozhatott a Norwich ellen 4-3-ra elveszített bajnokin.

Innentől fogva a Szentek és "Az Isten" elválaszthatatlanok lettek. Első szezonjában, többnyire csereként pályára lépve 24 meccsen 6 gólt szerzett (közte egy mesterhármas a Leicester ellen), majd ezt két gyengébb követte, mire a kétlábas támadó középpályás végleg megtalálta helyét, a csatárok mögött irányítóként. Az 1989-90-es szezonban ő, és csapata is fantasztikus évet zárt. A Southampton várakozásokon felül teljesítve a hetedik helyen végzett, Matt pedig elsősorban 20 góljának köszönhetően elnyerte az Év Fiatal Játékosa díjat.

A következő évek mégsem az ő és csapata tündökléséről szóltak, szezonról szezonra a kiesés ellen küzdöttek, Le Tissier pedig sorra utasította vissza az angol nagycsapatok ajánlatait. Hiába szerződtette volna őt Dalglish Liverpoolba, és sem a Chelsea-nek, sem a Spursnek nem sikerült Londonba csábítania őt. Legeredményesebb szezonja az 1993-94-es volt, amelynek során 30 gólt szerzett, és felkeltette a Milan érdeklődését is, de Berlusconi sem járt sikerrel, így Matt továbbra is maradt Southamptonban, hogy a kiesés ellen küzdjön évről évre. Így volt ez egészen 2002-ig, mikor elsősorban makacs sérülései miatt 33 évesen visszavonult. 16 éves pályafutását végig piros-fehérben töltötte, természetesen egy idő után már csapatkapitányként. Középpályásként csak a Premier League-ben (92 után) négy mesterhármast is elért. 444 bajnokin 162(!) gólt szerzett, ezek nagy részét legalább húsz méterről.

És éppen ez az, amiért Le Tissier a 90-es évek legendája. A zseniális, védhetetlen lövései. Ballal, jobbal, felpörgetve, félfordulatból, húszról, harmincról, negyvenről, szabadrúgásból, átemelősen, bokából, bárhogyan. Nem telt el szilveszteri gólösszefoglaló úgy, hogy ne került volna bele egy-egy bombája. Személyes kedvencem egy Newcastle elleni találat. A kissé mögé érkező labdát okszival átveszi, majd mielőtt lepattanna, átemeli a keresztező védő előtt, hogy aztán egy pattanás után átesernyőzze a középhátvédet, mielőtt a hosszúba passzol. De ez szubjektív, mindenki válogasson kedvére az alábbi összeállításokból:

10 legszebb gólja

Le Tissier - A futball-géniusz

Jogos lehet a kérdés, hogy aki a PL-ben ilyen kiegyensúlyozottan jó teljesítményre volt képes éveken át, miért nem lett stabil válogatott. Pályafutása alatt mindössze nyolcszor viselte a címeres mezt, gólt a nemzeti csapatban nem szerzett. Talán közelebb kerülünk a válaszhoz, ha képzeletben visszarepülünk a 90-es évek Angliájába.

Az 1990-es olaszországi vébé után (akkor még nem Sir) Bobby Robson lemondott, helyére a teljesen fogalmatlan Graham Taylort nevezték ki, akivel a háromoroszlánosoknak nagy bravúrral sikerült lemaradniuk a 94-es világbajnokságról. Ő egyszer sem küldött behívót az U21-es csapatban alapember Le Tissiernek; utódja, Terry Venables viszont már első mérkőzésén számított rá, így a Dánia elleni barátságos meccsen debütálhatott. Paul Scholes feltűnése után már csak elvétve lépett pályára, többek között a hazai rendezésű EB-re sem nevezték, mint ahogyan a 98-as vébére sem hívta be az új szövetségi kapitány, Glenn Hoddle (ott volt viszont támadó középpályásként Anderton, Merson és Robert Lee...).

Pedig, ha nem is a távoli lövései miatt, egy képessége folytán mindenképpen helye lett volna a világversenyekre utazó keretekben. Egészen elképesztő arányban értékesítette pályafutása során a büntetőket, ami honfitársaira nem feltétlenül volt igaz ebben az időszakban (sem). 50-szer állhatott a tizenegyesponthoz, és 49-szer nem is hibázott. Kiváló rúgótechnikája mellett az idegei is kötélből voltak, és a büntetőpárbaj pszichológiájához is értett. Filozófiája szerint a büntető nem egy pontrúgás, amit 11 méterről a kapuba kell lőni, hanem egy párbaj, ahol le kell győzni a kapust. Edzésen úgy gyakorolta, hogy az ifikapusnak minden kifogott tizenegyes után fizetett, ezzel mindkettőjüknek tétet adva a gyakorláshoz.

Talán klubhűsége is a különcségéhez köthető. Jól érezte magát Southamptonban, nem akart távozni. Ott tényleg ő volt Az Isten, és megbocsájtották neki azt is, hogy néha nem volt kedve futballozni, azon belül is leginkább futni. Felrótták neki, hogy néha meghalt a szépségben, és lehetett volna önzetlenebb is. Volt klubtársaktól származó információ, többször is előfordult, hogy egy-egy gólja után megkérdezte az eredményt, mint akit addig nem is érdekelt a meccs. Önéletrajzi könyvében azt is elárulta, egyszer fogadott a saját mérkőzésére, bár nem eredményt befolyásolóan. Arra tett fel egy négyszámjegyű összeget, hogy mikor lesz az első bedobás a Wimbledon elleni hazai meccsen. A középkezdés után hozzá került a labda, ő pedig magasan a bal oldalra nyeste, pechjére csapattársa, Neil Shipperley akrobatikus mozdulattal benntartotta a bőrt, és az csak 70 másodperc után került az oldalvonalon kívülre, így Matt nem nyert semmit, csak a mérkőzést 2-0-ra, és az első gólt ő szerezte.

Manapság a Sky Sports munkatársa, a szombat délutáni körkapcsolásos műsorban szerepel, megpróbálja amúgy rádiós módon elmesélni, hogy mi történik a meccsen, amit csak ő lát, a nézők nem. Ez különösen akkor vicces, ha éppen a Southampton játszik: