Utazás a tojáslabdák földjére: Bill Clinton és Diana Ross; ha kell–ha nem összeomló kapuk; nevek a mezeken és három pont a győzelemért; valamint (legalább) három zseni. Azaz: minden idők talán legjobb világbajnoksága (minden idők szinte biztosan legrosszabb döntőjével). 1994-hez érkezik VB-történeti sorozatunk itt az NST-n, és ma este 9 órától a RadioQ-n is.

HOMOKOT A SIVATAGBA - SPORTOT AZ USÁBA 
/Alapvonalszippantó Hapci Benő/

Amikor 1988-ban Zürichben az Egyesült Államoknak ítélték a világbajnokság rendezésének jogát – bár megfelelő riválisok híján (Marokkó felkészületlen volt; Brazília komoly gazdasági válsággal küzdött; Chile pedig visszalépett) nem is nagyon volt más választás – sokan vitatták a döntés helyességét. Bár a megelőző évtizedek során számos kísérlet történt arra, hogy beetessék az amikat a foci-droggal, ezek a próbálkozások többnyire kudarccal végződtek. A leglátványosabb ezek közül a North American Soccer League (NASL) bukása volt. Az 1968-ban (két, az előző évben indult liga egyesülésével) az 1966-os világbojnokság amerikai sikerén felbuzdulva létrehozott bajnokság nagy ambíciókkal indult, és a ’70-es évek közepén még magasabbra tört, amikor az úttörő Pelé New York-ba szerződése után mind több (igaz, kiöregedő) külföldi világsztárt igazoltak a csapatok. A nézőszám és a bevétel azonban korántsem nőtt arányosan a sztárfizetésekkel, a liga – minden értelemben – túlterjeszkedett, a legtöbb klub komoly adósságokkal küzdött, így aztán gyakori volt a csapat- és székhelycsere, ami teljesen lehetetlenné tette egy stabil bajnokság működtetését. Az utolsó szöget a liga koporsójába valószínűleg épp a FIFA verte be azzal, hogy az 1986-os világbajnokságot nem az USÁ-nak ítélte. 

Hogy miért nem sikerült a focinak igazán betörnie Amerikába, arra számtalan – tudományos- és kevésbé tudományos – magyarázat született, kezdve attól az elmélettől, hogy egy adott országban csak korlátozott számú (igazán népszerű) sport „fér el”, így aztán a „később jövőknek” kívül tágasabb; egészen addig a kényelmes európai „magyarázatig”, hogy az amerikaiak egyszerűen ostobák ahhoz, hogy felfogják ésszel a futball nagyszerűségét.

Szerintünk pedig két fő oka van annak, hogy ez a penetráció soha nem volt igazán sikeres. Egyrészt a labdarúgás, főleg a megszakítás nélküli játék, de más különbségek miatt is nem igazán illeszthető be az amerikai sportfogyasztás – tökéletességig csiszolt – kereteibe, elsősorban természetesen a televíziós közvetítések tekintetében. Másrészt pedig az amerikaiak szemléletében van egy alapvető kettősség, ami a labdarúgás népszerűsége ellen dolgozik. Míg ugyanis az amerikaiak többségét igen kevéssé érdekli bármi is, ami az Államokon kívül történik, azt elvárják, hogy amivel kiszolgálják őket – különösen, ha sportról van szó – az a világon a legjobb, legnagyobb, legsatöbbibb legyen (érdemes megfigyelni azt az ambivalenciát, amivel azt az egy sportot, ami valóban érdekli őket ÉS amiben megkérdőjeleződött a vezető szerepük – a teniszt, a golfot vagy a vitorlázást most hadd röhögjük ki ebből a szempontból –, a profiboxot figyelik az utóbbi években). Egy-egy Beckhammel nem lehet kiszúrni a szemüket, a foci valódi amerikai népszerűségéhez nemzetközi szinten versenyképes amerikai játékosokra és amerikai csapatokra lenne szükség.

Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a sportág népszerűsége mindig is erős területi különbségeket mutatott, sőt: az amerikaiak futballhoz való viszonyát a két fő politikai irányzat között – változott intenzitással, de azért nagyjából a ’60-as évek óta folyamatosan – zajló kultúrharc is meghatározza. Az európai(bb) orientációjú progresszívek általában focikedvelők; míg a turbópatrióta őskonzervatívok köszönik, nem kérnek ebből a homár sportból.

1994-ben azonban már más volt a helyzet, mint jó egy évtizeddel korábban. Időközben ugyanis a labdarúgás a legnépszerűbb sporttá vált az Egyesült Államokban – legalábbis abban az értelemben, hogy ekkor már ezt űzték a legtöbben, köszönhetően elsősorban a gyerekfoci-programoknak és különösen a női (lány-) foci hihetetlen iramú előretörésének.
Igaz, az amerikai átlagember számára még ekkor is marsbéli sportnak tűnt ez, különösen a szabályok és a lebonyolítás tekintetében. Benő apukája például váltig állítja, hogy még a ’80-as évek legvégén – az egyébként amerikai viszonylatban komoly futballhagyományokkal rendelkező – Saint Louis-ban is inkább az ő nézőtéren felemelt sörösdobozát, mintsem a partjelzők zászlaját vették figyelembe a játékvezetők a lesek megítélésekor.
Összességében tehát a focival kapcsolatos konszenzus az volt, hogy ez remek dolog arra, hogy a kiskölykök, a bénább nagyobbacskák és a lányok elidétlenkedhessenek vele; de nézni inkább azért baseballt meg igazi footballt nézünk, köszi. Ezen kellett volna változtatnia az 1994-es világbajnokságnak és ez – az NFL titkosügynökének diverzánscselekménye ellenére, ami sikeresen terelte el a médiafigyelmet – nem is ment rosszul. Egészen addig, amíg a döntővel a brazilok és az olaszok össze nem romboltak mindent…

Végeredményben pedig – bár a világbajnokság és a rendezés feltételeként létrehozott MLS (na meg az egyre versenyképesebb válogatott) azért érezhetően javított a futball, mint spectator sport amerikai helyzetén – ez az egész több évtizedes erőlködés lehet, hogy teljesen felesleges volt: az USA hispanizálódásával ugyanis mintegy magától jól megérdemelt helyére kerülhet a foci Amerikában.
 

SELEJTEZŐK, MAGYAR RÉSZVÉTEL /_benito/

147 csapat indult harcba a 22 vb-helyért (az Egyesült Államok a rendező, Németország a címvédő jogán automatikus résztvevő volt), amit bizonyos országok csak roppant hosszadalmas selejtezősorozat után kaparinthattak (volna) meg. Az Óceániából kijutó csapat például 0.25 helyet kapott a résztvevők között, ugyanis előbb az észak-amerikaiaknál fennmaradó 1,25 hely alacsonyabban rangsorolt csapatával (Kanada) kellett megküzdenie, majd az itteni továbbjutó találkozott a leggyengébb dél-amerikaival (Argentína). Erre többek között azért is volt szükség, mert Kamerun 90-es menetelésével szerzett plusz egy helyet Afrikának, viszont Dél-Amerikában Chile az eltiltását töltötte, így csak 9 csapat kezdett selejtezni.

Szomorú érdekesség a selejtezőkből Zambia válogatottjának repülőgép-szerencsétlensége, a Szenegálból hazafelé tartó csapat minden egyes tagjának az életébe került a baleset, ennek ellenére kis híján kijutottak a világbajnokságra. A franciák 90-ben egy ciprus elleni iksz miatt maradtak otthon, most még kellemetlenebb dolog esett meg velük: az utolsó pillanatban Bulgária Párizsban nyomott oda nekik egy Spencert, a gól előtt a labdát elpasszoló Ginolát szétszedték, és a bolgárok jutottak ki (hogy aztán a csodálatos Sztojcskov segítségével történelmet írjanak).

Szintén utolsó pillanatban beszedett góllal esett ki Japán is (Irak góljának Dél-Koreában örültek még nagyon), Dánia pedig egy Spanyolországgal szemben szabálytalan góllal elbukott meccs miatt nem lehetett ott az Egyesült Államokban. A dél-amerikai selejtezőkből egyébként Argentína vergődött ki utoljára, miután egy hazai pályán Kolumbiától elszenvedett vereség után összekapták magukat, és vért izzadva kiejtették a korábbi Interkontinentális selejtezőt Kanada ellen megnyerő Ausztráliát.

Európában hullottak a nagyok a franciákon kívül is: az angolokat a hollandok és a norvégok ejtették ki, Portugália helyett Svájc jutott ki, és sem a csehek, sem az időközben polgárháborúba kezdő jugoszlávok nem lehettek ott.

A magyar válogatottat ebben a selejtezősorozatban három kapitány is vezette, de hiába volt köztük például maga Puskás Ferenc is, iszonyatos lebőgés lett a vége. Kezdetnek Jenei Imre irányítása alatt kiszívtunk hazai pályán Izlandtól, ami nagyjából el is döntött sok mindent, többek között Jenei sorsát is, aki még egy reményt keltő döntetlen elcsípett azért a csoportgyőztes görögök otthonában, majd átadta helyét Puskásnak. Az oroszoktól már Öcsivel kaptunk ki, majd Izlandon is vereség lett a vége, és jött Verebes, de már kozmetikázni sem sikerült az iszonyatos égést. A kijutó görögök és oroszok mellett Izland is megelőzött minket, két győzelmünket az 1 ponttal záró Luxemburg ellen arattuk. (Eredmények, tabellák itten)

Az 1994-es selejtezőkben már egy derékig válságban levő magyar válogatott futott ki. Détári a csapat tagja volt még, de vezére már egyre kevésbé, és feltűntek azok a nevek, akiket mostani szemmel már ugyan szelíd nosztalgiával emlegetünk, de már akkor könnyűnek találtattak a nemzetközi mezőnyben. Mindegyik kapitánynak megvoltak a maga emberei, Verebes hozta a nyakunkra például Puglitsot és Klauszt, Puskás Durójózsival és Eszenyi Dinivel ijesztgetett, de már Jeneinél is ott volt például Nagytibi, vagy Lőrincz Emil. Ekkor a jó játékosaink sem sztárklubokban játszottak, és nagyon keserű jövőképet sodort felénk a szél. Hogy még annál is keserűbb lett, arról annak idején heinrich emlékezett meg gyöngybetűkkel.

CSOPORTKÖR
A lebonyolítás ugyanaz maradt, mint négy évvel korábban: a hat négyes csoport első két helyezettje, plusz a négy legjobb harmadik jutott a legjobb 16 közé. Az egész világbajnokság két óriási drámája már a csoportkörben megesett, a kolumbiai Andrés Escobar az Egyesült Államok ellen öngólt vétett, a csapat (hiába várta őket Pelé az elődöntőbe) kiesett amiért (?) a hátvédet hazájában egy bár előtt szitává lőtték. Szintén a csoportmeccsek alatt bukott meg a doppingvizsgálaton Diego Maradona, akinek ephedrint találtak a vérében, ezért kizárták a tornáról. Az oldalt látható kép sokakat meggyőzött: az isteni törpe csúnyán rajta van valamilyen cuccon. Az A csoportból Kolumbia szerencsétlenül esett ki, továbbmentek viszont a románok simán (bár Svájc jól elkalapálta őket), a svájciak is gond nélkül, a házigazda pedig az iszonyatos méretű hazai közönség nyomására, itt-ott a futballból is valamit mutatva, az egyik legjobb harmadikként. A svájc elleni meccsük az első fedettpályás vb-meccs lett (Pontiac Silvedrome)

Brazília a B csoportot húzta be simán, az igen erős csapattal érkező braziloknak egy döntetlen is belefért a szintén jó svédekkel, és ebben a csoportban játszották az emlékezetes Oroszország-Kamerun meccset is, ahol Oleg Szajenko öt gólt vágva nagy lépést tett a gólkirályi cím felé (a kunszt a mai napig rekord). A meccs egy másik leget is hozott, Roger Milla 42 évesen a legöregebb gólszerző lett, de az előző vb meglepetéscsapata az oroszokkal együtt kihullott. A C csoportból a címvédő németek és a spanyolok mentek tovább ebben a sorrendben, mert a néhol szép dolgokat mutató koreaiak fogtak egy pontot a spanyolokkal szemben, majd ezt kis híján a németek ellen is megismételték. A B és a C csoport harmadik helyezettjei estek ki.

A D csoport érdekesen alakult. Az odáig rendben volt, hogy a magyarok selejtezőcsoportjának győztesét kopaszra verte mindenki (0-10-zel esett ki Görögország), de a bolgárok, a nigériaiak és az argentinok jól keresztbeverték egymást, hogy végül mindhárman 6-6 ponttal jussanak tovább. Bulgária korábban soha nem nyert vb-meccset, most elnadrágolta Argentínát (és meg is előzte a csoportban Sirakov 91. percben lőtt góljával), Nigéria pedig kikapott a dél-amerikaiaktól, de jól megverte a bolgárokat. Ettől a három csapattól nagyon sokat vártunk a csoportkör után, és nem is okoztak csalódást. A videót azért ágyazom be, mert ez sokáig a kedvenc gólom volt.

Az E csoport az egyetlen a vb-k történetében, ahol mind a négy csapat ugyanannyi (4) ponttal végzett. Az olasz világbajnokságot idéző csoportban (természetesen itt volt maga Olaszország is) annyi 1-0 volt, hogy az ember csak kapkodta a fejét, végül a kottára ugyanúgy végző olasz-ír párost (2-2) megelőzve Mexikó (3-3) megnyerte a csoportot, Norvégia pedig (1-1) hiába verte a csoportgyőztest, kiesett. Az F csoportban Marokkó mindhárom meccsét 1-0-ra veszítette el, így a D-hez hasonlóan innen is három hatpontos csapat jutott tovább. A sokak által a döntőbe várt hollandok kikaptak a presztízsmeccsen Belgiumtól, de megnyerték a csoportot, a belgák pedig csak 3. helyen slisszoltak be a 16-ba, mert Szaúd-Arábia Szaid Al-Ovajran csodálatos góljával legyőzte őket (hogy tényleg kapott-e érte színarany Rolls-Royce-t, azt ne firtassuk)

A 16 közé jutott csapatok: Románia, Argentína, Svédország, Szaúd-Arábia, Brazília, Egyesült Államok, Hollandia, Írország, Németország, Belgium, Mexikó, Bulgária, Nigéria, Olaszország, Spanyolország, Svájc

EGYENES KIESÉSES SZAKASZ /donnelly/

Robby érkezik - Nyolcaddöntők

A nyolcaddöntők annak a Röthlisbergernek a déli sípjelére kezdődtek a chicagói Soldier Fielden, aki utolsó meccsét vezette a világbajnokságon, ugyanis egy teljesen egyértelmű tizenegyest nem fújt be a németek ellen 3-1-re égő belgáknak (nyilván valamiféle csokiháború lehet az ügy hátterében), és az írekkel egyidőben húzhatott haza az Alpokba. Völler az első félidőben duplázott, de a legkedvesebb gólszerző számunkra a meccset a 90. percben szorosabbá tevő Phillippe Albert volt. Délután Márton Sándor lengetett a nyolc sárga lapot és sima hispán továbbjutást hozó Spanyolország-Svájc mérkőzésen a nemzet fővárosában, másnap pedig a svédek csak a hőség miatt izzadtak meg Dallasban Szaúd-Arábia ellen (Kenneth Andersson dupla!), hogy kellemesen elernyedve nézhessék a torna egyik  legérdekesebb mérkőzését, melyen a csatárok nélkül kontrázó Románia 3-2-vel ejtette ki a legutóbbi mundial - immáron Diégótlanított – ezüstérmesét.

A függetlenség napján először Írország szenvedett vereséget Hollandiától – Keane, Babb, Staunton és he runs like a woman and he tackles like a queer, ohhhh McAteer is játszott, a másik oldalon meg olyan arcok tolták, mint Koeman (az igazi), Rijkaard, Jonk, Bergkamp, vagy Overmars – majd a haza fiai haltak hősi halált Palo Altónál. A veszteséglistán ott volt Ramos, akit Leonardo könyököse miatt kórházba kellett szállítani. A durva szabálytalanság egy fül mögötti csont törését okozta, amiért kivitelezőjének 10 ezer svájci frankot kellett befizetnie a kasszába, és többet már nem játszhatott a vébén – sokan ennek ellenére a torna álomtizenegyébe tették a balbunkóban brillírozó brazilt. A meccset egyébként a Nyafogós döntötte el még mielőtt az amcsik jobbhátvédje, Fernando Clavijo rekordot állított föl azzal, hogy ő lett a világbajnokságok történetének legidősebb kiállított játékosa.

A második kör utolsó napján, az utolsó előtti percben a buddhista kacsavadász, mellékállásban a világ legjobb játékosa, Roberto Baggio is megérkezett a tornára, azután, hogy Amunike az első félidőben vezetést szerzett Nigériának, és azután, hogy a 28. születésnapját ünneplő Zolát 12 perccel becserélése után kiállította a mejicói játékvezető (akinek nevétől megkíméljük az olvasókat, és aki Maldini nem leküldésével később kompenzált). Persze a copfos nem elégedett meg az egyenlítéssel, és a hosszabbítás első részében egy fáról bepattintott tizenegyessel el is döntötte a továbbjutás kérdését. A játéknap második találkozója hozta a torna első büntetőpárbaját, melyben Bulgária búcsúztatta Camposékat. A meccset egy szír spori fújta, aki tíz sárga lapot osztott ki, - Kremenlijev és Luis Garcia kettőt is kapott – és akinek utána meg is köszönték a részvételt. Volt még Sztojcskov bombagól, meg összedőlt kapu is.

Németország-Belgium 3-2, Spanyolország-Svájc 3-0, Svédország-Szaúd-Arábia 3-1, Románia-Argentína 3-2, Hollandia-Írország 2-0, Brazília-Egyesült Államok 1-0, Olaszország-Nigéria 2-1 (h.u.), Bulgária-Mexikó 1-1, tizenegyesekkel 3-1.


Hriszto teker - Negyeddöntők

Innentől kezdtek durvulni a dolgok, és már tulajdonképpen Európabajnokságról volt szó – hét óvilági csapat, kiegészítve a története legeurópaibb felfogású selecaŏjával. A ma már plázaként funkcionáló Foxboro Stadionban a két Baggio és közte Caminero gólja után Luis Enrique a világ legjobb játékvezetőjének háta mögött alattomosan könyéken orrolta Mauro Tassottit, amiért orrtöréssel kellett fizetnie, a digók maffiamódszerekkel dolgozó jobbtuskóját pedig a tévéfelvételek alapján (!) nyolc meccses eltiltással díjazták – többet már nem is láthattuk azúrkékben. A brazilok két lesgóllal (Romárió és Rinyagép – ringatós gólöröm) szereztek vezetést a második félidőben a hollandok ellen, amit Bergkamp és Winter gyorsan ki is egyenlített, de csak azért, hogy a dél-amerikaiak a playoff slágereredményével mehessenek tovább, amit Branco állított be egy Ivanovos lökettel.

Ha már Ivanov, a bolgárok másnap a Giants Stadionban találkoztak a címvédővel, akik az ezen a tornán már csak liberózó Matthäus tizenegyesével szereztek vezetést a második félidő elején (Klinsi harcolta ki, erős kamuszag). Igazából semmi különös nem történt volna, ha ez marad a végeredmény, de a bolgárok rántottak egy jó nagyot a történelem kerekén, és két percnyi munkával örök emléket állítottak maguknak: először minden idők legzseniálisabb balkáni játékosa küldte haza a lasztit huszonötről (miután lemásolta Klinsmann műesését), majd Lecskov fejelt egy akkora gólt, amekkorát majd csak Henrik Larsson fog tíz évvel később, pont a bolgároknak – Deutschland, auf Wiedersehen!

Ha már szóba jött az ekkor még szőke rasztákkal büntető svéd csatár, akkor ne feledjük, hogy ő értékesítette az utolsó tizenegyest a leghorrorisztikusabb negyeddöntőn, melyen Brolin szerzett vezetést a 78. percben minden idők legjobb szabadrúgáskombinációjából, majd tízzel később Raducioiu egalizált minden idők második legjobb szabadrúgáskombinációjából (túlóra), és a századikban már a vezetést is megszerezte Romániának sőt, Schwarz egy perccel később ki is állt, így minden körülmény ideálissá vált ahhoz, hogy érkezzen egy viking hős. Kenneth Andersson, jött is, és Odint megmászva stukkolta be a skandináv lottóhoz elegendő egyenlítő dugót, amelynek végén Ravelli védte Belodedici próbálkozását.

Olaszország-Spanyolország 2-1, Brazília-Hollandia 3-2, Bulgária-Németország 2-1, Svédország-Románia 2-2, tizenegyesekkel 5-4.

Romário sétál - A négy legjobb

Három nap múlva folytatódott a menet, és Bulgária újra New Jerseyben lépett pályára, és ezúttal már a labdarúgó világbajnokság döntőjéért játszhattak (tizenöt év távlatából is furcsa), és ismét hátrányba kerültek, ám ezúttal a torna legokosabb góljával jártak túl az eszükön, konkrétan Baggio Mihajlovén, majd a taljánok addig terrorizálták különböző típusú löketekkel a balkáni védelmet, amíg Lófarok meg nem szerezte a második, hasonlóan magas futballintelligenciáról tanuskodó gólját. Ezután Szirakov szép előretöréssel harcolt ki egy büntetőt, amit Sztojcskov higgadtan be is lőtt, de ez már csak a megosztott gólkirályi címéhez volt elegendő, ugyanis a francia játékvezető (ez önmagában minimum necces) nem láthatta Costacurta tizenegyesgyanús kezezését (a partjelző viszont elég közel volt), így az olaszok egyébként megérdemelten készülhettek a túlpartra.

A KALIFORNIAI PASADENÁBAN, az amerikai egyetemi futball legendás helyszínének számító Rose Bowlban, utolsó helyszínére érkezett a kontinenst átölelő fesztivál – itt rendezték meg a másik elődöntőt, a bronzmeccset, és a finálét is. Brazília és Svédország a csoportkör után ismét egymásnak feszült (Márton mindkettőn asszisztált), és a nyilvánvalóan nem épelméjű, ám annál szimpatikusabb Ravelli tartotta meccsben a svédeket, egészen mínusz tíz percig, amikor a féltörpe csatárzseni az óriások válláról befejelte a győztes gólt. Svédország hetedik vb-találkozásuk alkalmával sem tudta legyőzni Brazíliát, de azt is meg kell jegyezzük, hogy a kolumbiai spori elég szigorú volt, amikor Jonas Thernt, a skandinávok kapitányát fél órával a vége előtt kiállította.

Ismét három nap szünet után indult útra a golyó, ezúttal a torna leggroteszkebb mérkőzésére, melyen a másnaposan kóválygó bolgárok már az első félidőben beszedtek egy kijózanító erejű négyest (Brolin, Mild, Larsson, K. Andersson) a svédektől, akik látszólag csak annyit ittak, amennyitől kíméletlen vadállattá váltak – vagy csak egyszerűen lehozták a meccset a rájuk jellemző szorgossággal. A bolgárok úgy fejezték be a tornát, ahogy elkezdték, de megmutatták hogyan lehet negatív gólkülönbséggel legendává válni.
Svédország-Bulgária 4-0.


A DÖNTŐ, mely az 1970-es finálé visszavágójának is tekinthető, a legkevésbé sem volt méltó befejezése ennek a nagyszerű bulinak. Taffarel – Jorginho (Cafú), Aldair, Marcio Santos, Branco – Mauro Silva, Dunga, Mazinho, Zinho (Viola) – Bebeto, Romário állt fel az egyik oldalon, Pagliuca – Mussi (Apolloni), Baresi, Maldini, Benarrivo – Donadoni, Albertini, Dino Baggio (Evani), Berti – Baggio, Massaro a másikon, a legnagyobb esemény pedig az olasz kapus esete a kapufával. Nagyjából ennyi, ami megmaradt bennünk a meccsből, a jó néhány helyzet már nem rémlik, mert vagy nem voltak igazi izgalmak az első 120 percben, vagy mi voltunk nagyon elkényeztetve akkoriban. Mindenki emlékszik viszont a történelem első büntetőpárbajára, melyet világbajnoki döntőben vívtak. Arra, hogy a közönség soraiból sokan még nyilván tapsolnak Baresi sikeres mezőnygól kísérlete után, de miután Pagliuca védi Marcio Santos lövését, az eredményjelzőn továbbra is két nulla pöffeszkedik. Albertini magabiztosan bevarrja, erre Romário nekisétál és odarakja a jobb kapufa belső oldalára. Evani és Branco sem illetődik meg, bár ilyen arcszerkezettel nehéz is. Massaro a lehető legócskábban végzi el, Dunga pont az ellenkezője. Roby Baggio a döntő előtt összerakott lábbal odaáll, és megkínálja Kalifornia légterét. Brazília negyedszer világbajnok.

Brazília-Olaszország 0-0, tizenegyesekkel 3-1.

A torna játékosa /AHB/

Vakargattuk a fejünket rendesen, amikor elő kellett rukkolnunk a torna legjobbjának személyével. Papírforma – és a történelemkönyvek – szerint Romárionak kellene itt szerepelnie, nekünk viszont furcsa, kétoldali hiányérzetünk támadt, amikor szemrevételeztük a gép által kidobott eredményt. Végül egy mindenkit kielégítő kompromisszummal arra jutottunk, hogy ez a világbajnokság három emberről szólt: a csőrkirály brazil mellett Roberto Baggioról és Hriszto Sztojcskovról. Mindhármuknak vitathatatlanul hatalmas szerepe volt csapata sikerében, és természetesen ők hárman alkották a torna válogatottjának csatártrióját is, ami a következőképp festett:

Preud’homme (BEL); - Jorginho (BRZ), Marcio Santos (BRZ), Maldini (ITA); - Brolin (SWE), Dunga (BRZ), Hagi (ROM), Balakov (BUL); - Baggio (ITA), Romario (BRZ), Sztojcskov (BUL)
 

Elsők, legek, elegyes érdekességek
 
Hogy nem volt értelmetlenség az Egyesült Államokba vinni az egész hacacárét, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ez volt (a helyszíni nézettség tekintetében) minden idők legnézettebb világbajnoksága. A meccsenként átlagosan 69 ezer néző 3,6 milliós össznézettséget jelentett: ezt a számot azóta sem sikerült felülmúlni, még a 32 csapatos tornákon sem. 
Ez volt az első világbajnokság, amelyen a mezeken szerepelt a játékosok neve. Ennek köszönhetően Petar Mihtarszki lett az első bolgár világbajnoki résztvevő, akinek nem "v"-re végződő név szerepelt a hátán - ez önmagában még nem nagy etwas, de mindezidáig ő az utolsó is.
Hozott azonban ez a világbajnokság egy sokkal jelentősebbnek tűnő változtatást is: ez volt az első alkalom, hogy a csoportmeccsek során három pont járt a győzelemért. A cél természetesen a támadófutball ösztönzése volt, hogy aztán ennek milyen tényleges hatása volt, arról megoszlanak a vélemények, mindenesetre ez alkalommal is ugyanannyi döntetelen - nyolc - született a csoportkörben, mint négy évvel korábban.
Gianluca Pagliuca volt az első kapus, akit kiállítottak a világbajnokságok történetében, miután a Norvégia elleni csoportmeccsen kézzel ért a labdához a tizenhatoson kívül. 
 
A torna legmókásabb jelenete, sőt, jelenetsora valószínűleg a Bulgária-Mexikó nyolcaddöntőhöz kötődik, amikor is Marcelino Bernal nagy mentése következtében egyszerűen összedőlt az egyik kapu (kellett kísérteni a sorsot a megnyitón, ugye). Miután a játékvezető celluxszal, technokol rapiddal és cserkészcsomóval sem tudta megszerelni a kaput, egy közeli stadionból hoztak el egyet, általános megelégedésre és derültségre (az esetről videót sajnos nem, csak fotót találtunk).
Ezen a mérkőzésen választotta egyébként a mexikóiak mestere azt a sajátos taktikát, hogy a 120 perces mérkőzés alatt egyet sem cserélt - holott a kispadon többek között egy bizonyos Hugo Sanchez várt bevetésre.
 
A végére pedig egy érdekes szóbeszédet és egy szintén nem érdektelen videófelvételt hagytunk: a görögök trénerének, Alketasz Panaguliasznak állítólag kedvelt szokása volt, hogy a mérkőzéseket megelőzően játékosaival együtt csapassa az éjszakában. Láthatóan azonban különösebb kapcsolatot nem tudott felfedezni e gyakorlat és csapata gyászos teljesítménye (0-10-es mérleg) között, inkább másban kereste a hibát.