Balhé, az van. Hiszti, az van. Csempe a francba, az van. Meg persze kapitány-kérdés is van, nekünk ez a szemünk fénye; dehogyis Trianon, a szövetségi kapitány, az vesszen mindörökkön örökké. Erősen patthelyzet szaga van a dolognak, mert bár én is szívesen venném lajstromba Koeman végeláthatatlan érdemeit, ilyesmiről nem lehet beszélni. Hozta, ami a csapattól reálisan elvárható, jobban teljesített, mint elődei, de sajnos egy csökkentett energiatartalmú bravúr sem jött össze – bár gondolom, Husztinak nem volt kimondottan tiltva, hogy a dánok ellen belője a sorozat legnagyobb ziccerét, mint ahogy Tímár napba nézése sem képezte a kiadott taktika szerves részét.
Most meg, mindennek a tetejében kikaptunk a belgáktól. Senkit ne tévesszen meg, hogy az ő keretükben komoly bajnokságokban, rendszeres játéklehetőséget kapó játékosok vannak, akik ráadásul futni, futballozni is hajlandók voltak a meccsen – a vereség egyedüli felelőse és okozója Erwin Koeman. Rúgjuk hát ki. Megy a nagy egymásra borulás a magyar sajtóban, a Népsport, a Sport Plusz, de még az általában józannak mutatkozó internetes oldalak is erre biztatnak, hejj, máglyára a hollandussal.
Merthogy – úgy olvasom – több nagy baj is van vele, ez a mocskos Koeman gyerek, fene a pofáját, szóval ez nem jár NB I-es meccsekre, te.
Az ember ilyenkor szívesen olvasná azt is, hogy vajon hol, melyik pályán és kit kellene figyelnie – mert enélkül még véletlenül üres szólamnak hathat a jobbító szándékú kritika.
Hogy kicsodát? A Harcost? Az meg melyik? Kabát Péteeer? Százéves korára csak nem megtanult focizni? Ja, nem, csak rúgott pár gólt zsinórban. Most megnézhetném, hogy pontosan hány meccsen hányat, de tájékoztató jellegű adatokkal felesleges vesződni, márpedig bármilyen NB I-es mutató ennyi, és nem több, Kabát Péter esetében például arról tájékoztat, hogy ismét Magyarországon játszik, és semelyik nálunk színvonalasabb bajnokságban nem tudott megkapaszkodni. A válogatott mutatójára meg pont emlékszem magamtól is, eddigi fellépései alkalmával pont nulla gólt szerzett.
Pedig aztán tényleg nagy szükség lenne rá, mert ez a Koeman gyerek – úgy olvasom – ráadásul egy csatárral játszik, hát az anyja úristenit az ilyennek, aki nem kezd legalább kettővel.
Egyébként ezt a megközelítést sem értem teljesen, mit aprózzuk el, pályára minddel, aki áldója van, Torghelle, Kabát, Priskin előre, a többit majd meglátjuk. Az, hogy a legerősebbek gondolt csapatrészünk, a középpálya, képtelen megtartani a labdákat, vagy néhány passzos összjáték után helyzetbe hozni a csatárokat, az nem számít. Mint ahogy az sem, hogy már Várhidi óta 4-2-3-1-es rendszerben próbálunk fejlődni – tehát pont nem 4-4-2-ben – hiszen a keretünk leginkább erre a formációra alkalmas. Az meg egyenesen mellékes, hogy a válogatott szarban tapicskoló, lélektelen vállvonogatást adott elő Belgiumban – biztos hiányzott közülük egy igazi kapitány, a negyven meccse semmit sem mutató Gera, akit a kontár sajtfejű elüldözött.
Aztán még azt is olvassa az ember, hogy ezt magyar edző is elérte volna, mire föl nekünk ez az idegenszívű, nemzetvesztő elem, aki a turulmadarat sem képes megkülönböztetni egy zöld sastól.
És mégis, konkrétan melyik magyar edzőre is kell itt gondolnunk? Akad még egyáltalán valaki, aki nem bukott ólajtónyit, a keretet is magával szakítva?
Igen, mintha lenne itt egy tag, hogyasszongya Herczeg András. Na, apukám, ő aztán nem szarozik, a komplett tárat az ellenfélre üríti, mielőtt annyit mondanál, három VKP. Most már egyre biztosabb vagyok benne, ő kellene nekünk, a portugálokkal is nyomtunk volna minimum egy 4-7-et a Népstadionban, aminek kétségtelenül meglenne az az előnye, hogy íziben válogatott szinten is pofozógépnek lehetne minket nyilvánítani, ha már – úgy olvasom – a Debrecennel mindez sikerült.
Annyira unalmas. Az elvtelenség, a rosszindulat, a képmutatás, az áskálódás.
Nyilván, Koeman is követett el hibákat a selejtezők során, amire aztán utólag marha egyszerű vádló ujjal mutogatni, mint ahogy az U20-as válogatott Honduras elleni meccse után is köpködni volt a legkönnyebb – később persze mindenkinek sikerült módosítani a röppályát, és begyújtani a hozsánna-segédrakétákat.
Tényleg olyan nehéz bízni valakiben, kiállni mellette, segíteni a munkáját, együttműködni?
Szerződtetünk valakit, hogy a legmélyebb erkölcsi és szakmai szakadék fenekén szánalmasan vergődő magyar futballon segítsen. Közben jól tudjuk, mindenki pontosan tudja, hogy a kijutáshoz csoda kellene. És amikor a csoda elmarad, akkor pislogunk bután, és már nyúlunk is a kövek után, hogy messzire hajtsuk a sarlatánt.
Még itt, a futballvilág perifériáján tengődve is annyira, de annyira okosak vagyunk, hogy az csuda, miközben még mindig ott tartunk, hogy minél több csatárt hozunk be, annál jobb, és még mindig ott tartunk, hogy ha nem történik csoda, akkor rúgjuk ki a kapitányt.
Körbe kellene kicsit nézni, észrevenni, hogy egy füstölgő romhalmaz tetején ülünk, aztán elgondolkodni, hogy a szanaszét heverő téglákat egymás pofájába akarjuk vagdalni, vagy inkább építünk belőle valamit.
Mert ugyan nem állítom, hogy Koeman a legmegfelelőbb ember a folytatáshoz, de hogy mi már megint nem hibáztunk semmiben, az lenyűgöző.
Emiatt aztán csupa ideg vagyok. Hazajövök, üres a belem. Kaja sehol, vacsora nicht, viszont ez a téma.
Az utolsó 100 komment: