Az a legnagyobb baj, hogy ez a meccs már ilyen senkit nem érdeklő szakaszában volt a selejtezőknek, mert egyébként engedelmeskedve a magyar szurkolói néplélek követelményeinek, azonnal végletes, „Mától minden másképp lesz” – címkéjű szózatokkal készülnénk. Sajnos így már lehet, hogy csak annyit jelent Dánia legyőzése, hogy egy nagyon gyengén játszó, rosszul cserélő, felpörögni képtelen ellenfelet lemákoltunk az első épkézláb támadásból. Az igazság persze a kettő között van valahol, talán közelebb a másodikhoz, de ettől még a (tegnap is megfogalmazott) legfontosabb feladatát teljesítette a válogatott: pozitív élménnyel zárta a vb-selejtezőket.

20 perc alatt kaphattunk volna legalább három gólt, Babos kivételével egyetlen játékos sem volt, aki ne hibázott volna egy-egy durvábbat a meccs elején. Nem is érdemes senkit kiemelni a kapuson kívül, aki viszont a meccs másnapján fogta magát, és visszavonult. Így elegánsan tehette meg, ez Babos meccse volt, a mezőny legjobbjaként hozta a pontot, az utóbbi időben viszont többször is voltak bizonytalanságai.

A legfontosabbnak talán egyelőre a győzelem tűnik (nyerni mindig jó, még tét nélküli tétmeccset is), de az optimista szurkolókban már ott bujkál az is, hogy a hosszú évek óta hiányposztnak számító belső középpályás helyén feltűnt valaki, aki tudja, amit ott tudni kell. Dárdai rendben van, de iszonyú lassú. Tóth Balázs hátul elterminátorkodik, de szédül, ha átlépi a felezővonalat. Vadócz középszerű, azt viszont mindig hozza, Halmosinak pedig egyszerűen nem ez a posztja. Varga Józsefnek viszont ez. Kemény, ha ütközni kell, simán végigfut egy meccset, teszi ezt úgy, hogy felér a támadásokkal is. Nem egy labdazsonglőr, de bocsássa meg az Úr, hogy ezt elnézzük neki a szűrő fedezet posztján.

A debreceni a BL-ben sem tűnt el még egyszer sem a mezőnyben, első válogatott kezdését bátor, határozott játékkal ünnepelte. És nem ő az egyetlen fiatal, akit mindenképpen be kell építeni a válogatottba, de ez majd egy másik bejegyzés témája lesz, ugyanis a magunk szerény eszközeivel mindent megteszünk majd, hogy ne tömjük tele U20-asokkal a felnőtt keretet.

Nehéz értékelni ezt az egész sorozatot, mert nagyon sok minden történt. Az biztos, hogy alapvetően pozitív a végkicsengése, hiszen régen nem végeztünk ilyen sok ponttal (igen, tessék megbecsülni, hogy Albániában és Máltán nyerni tudunk), régen volt – pláne kétszer egymás után – telt ház a Puskásban, számszerűleg is volt miben reménykedni egy darabig, és a magyar válogatott két legjobb meccse két idegenbeli összecsapás volt, komoly ellenfelekkel szemben.

Nem győzzük hajtogatni, a közvélemény fanyalgó része még mindig el van tévedve a magyar válogatott megítélésével kapcsolatban. Miért kellett volna nekünk megverni a svédeket, vagy a portugálokat? És mindjárt megelőznünk őket? A mi helyünk ott van, ahol most állunk, és egyelőre annak is örülnünk kell, hogy innen inkább felfele lógtunk, mint lefelé. Ez már talán lehet olyan válogatott, amelyet szeret annyira a közönség, hogy nem pártol el mellőle a sikertelen meccsek után sem, és ha okosan építjük be a tehetségeket, akkor a következő csapat már elérheti azt, ami ennek csak álom volt: a csoport első két helyét.

A Gera-sztorival nem kívánunk foglalkozni, ennek megítélését a háttér ismerete nélkül nem vállalnánk fel. Kicsit mindenkinek igaza van, bármit kommentelt is a témában, ahogy valószínűleg kicsit mindkét fél hibás magában a vitában is.