Össze lehet-e mosni egy 5-0-s győzelmet és egy 3-1-es vereséget? Lehet-e 11 emberrel kettős emberhátrányban játszani? Komolyan kell-e venni a Spurst? A Burnley lenne az új Hull? De akkor ki az új Cristiano Ronaldo? Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ a hétvégi forduló összefoglalójában, ám nem biztos, hogy valamennyire meg is találjuk; hiszen közben tisztáznunk kell néhány közkeletű félreértést is, valamint beszámolnunk többek között a Birmingham - Stoke City rangadóról.
Tovább után nekivágunk.
Kínálja magát a keretes szerkezet posztunk számára, hiszen két kísértetiesen hasonló mérkőzést láthattunk a forduló nyitányán Wiganben és az anfieldi zárótalálkozón. A két, vélhetően hatalmas pszichés nyomás alatt álló esélyes sorra puskázta el a helyzeteket, hogy aztán a vezető gól megszerzése után felszabadultan hengerelje le ellenfelét. Na jó, ez utóbbi valójában csak a Unitednek sikerült, de sörényes makákó legyek, ha nem alakult volna éppen így a Liverpool meccse is, ha mondjuk a 10. percben ez a teljesen valószerűtlen jelenet annak rendje és módja szerint góllal végződik.
A Manchester United esetében a szezon még jó sokáig C Ronaldo hiányáról fog szólni, ezzel pedig a játékosok is tisztában vannak. Pedig vélhetően ők is sejtik, amit mi, tudniillik, hogy nem lesz itt nagy baj, elhinni viszont csak néhány fontos győzelem után fogják, addig pedig extra teher lesz rajtuk. Az eddigiek alapján mindenesetre Valencia és Nani alkalmasak lehetnek Cristiano Ronaldo, a szélső pótlására.
Cristiano Ronaldót, az atletikus gólgépet viszont nem is lehetett volna pótolni, így aztán Fergusonnak más megoldás(oka)t kellett találnia. Az egyiket nem is kellett sokáig keresnie, sőt, már egy évvel CR tényleges távozása előtt megtalálta. Igen, igen, jól mondja az úr ott a hátsó sorban: Dimitar Berbatovról van szó, a United legalulértékeltebb játékosáról, akinek Ronaldo távollétében fényes szezont jósolunk.
Az izgága bolgár a Wigan ellen a sajátja mellett három másik gólban is főszerepet játszott: Rooneynak gólpasszt adott, Nani szabadrúgásgólja előtt őt vitték földre, Owen gólja előtt pedig ő szerzett labdát a középpályán. Bizony, a CR-egyenlet másik ismeretlenje is megszerezte első bajnoki gólját a legalább 15-ből: MO7 a legnagyobbakra jellemző természetességgel helyezte a hálóba a labdát (fiatal csatárjelölteknek hosszas tanulmányozásra javasolnánk a labda átvétele előtt bejárt útvonalát).
Észak-Londonban komolyan betojhattak, hogy a Newcastle kiesésével egyedül kell majd viselniük a liga bohócsipkáját, amin az utóbbi években a dzsordikkal osztoztak, hiszen szakítottak hagyományos szezoneleji idétlenkedésükkel és tavaszi formájukat tartósítva gyűjtögetik a pontokat. Természetesen a Tottenhamnek papíron régóta a közvetlen élmezőnyben volna a helye, ám ezt utoljára Martin Jol alatt tudták füvön is megvalósítani.
Nem tudjuk persze teljesen kizárni, hogy a szezon folyamán valamikor, már csak megszokásból is, rátenyerelnek a self-destruct gombra, addig viszont csak annyit állapíthatunk meg, hogy minden adott egy komoly sikerhez: végre stabil, összeszokott keret, gyakorlatilag minden posztra két minőségi játékossal; dörzsölt, tapasztalt edző; dél-afrikai repülőjegyért hajtó angol csatárpáros; és persze Luka Modric. Ezúttal a West Ham ellen úgy győztek, hogy ellenfelüknél jóval kevesebb helyzetük volt – jó jel –, sikerüket pedig részben annak köszönhették, hogy – az egyébként remekül játszó – szintén a válogatott szereplésért hajtó Carlton Cole arról próbálta meggyőzni a lelátón ülő Capellót, hogy feltétlenül Jermaine Defoe ékpárjaként számítson rá a jövőben.
Aki a Birmingham-Stoke futballcsemege kapcsán az eredmény közlésénél többet várna tőlünk, annak ezúton kívánom, hogy hátralévő életében csak ilyen meccseket lásson.
Lent délen nagyon durván pörgött a flex, dolgoztak rendesen az Arsenal játékosai. A nagyot játszó Diaby két gólt vállalt, mellette az ifjú Ramsey és a kevésbé ifjú Gallas talált be, utóbbi zseniális megoldást választva. Szerintünk az Arsenal fasza lesz idén, szombat este pedig már azt is jobban sejthetjük, hogy mennyire. Az új tulajdonosra várva szép csendben széteső Pompey ugyanakkor stabil kiesőjelöltünk, ha januárig nem történik nagy változás a klubnál. (UPDATE: úgy tűnik, már meg is történt)
Ireland, Barry - SWP, Tevez, Robinho - Adebayor. Helló, mi? Fogalmunk sincs, mire lehet képes ez a papíron brutális támadóalakulat, ha (és persze: amennyiben) összecsiszolódnak, szombaton mindenesetre számtalan helyzetre és egyetlen gólra volt jó. A Wolves akár meg is viccelhette volna a Cityt, ám egyelőre Given tűnik a legfrankóbb igazolásnak. A meccs egyik tanulsága pedig, hogy bizony Lescott is az lehet.
Mindenki aktuális kiskedvence, a Burnley továbbra is él az általunk még májusban megelőlegezett bizalommal. Ezúttal egy félfélidőnyi kiváló, és háromnegyed meccsnyi stabil játék elég volt ahhoz, hogy az Arsenal elleni totálkárt hegesztgető Moyes csapata ellen is begyűjtsék a három pontot. Sokakat emlékeztethet ez a szezonkezdet a Hull City tavalyi őszére, de a bordók lendülete akár a bajnokság végéig is kitarthat. Két dolog mondatja ezt velünk; egyrészt Owen Coylet jobb edzőnek tartjuk Phil Brownnál, másrészt az az észérvekkel - az FA-kupában a nagycsapatok ellen elért eredményeiken kívül - nehezen alátámasztható érzés, hogy a Burnleynek a Premier League valahogy jobban testhezáll, mint a Championship.
A tavalyi szezon Hullja, a Hull rendkívül szerencsés győzelmet aratott az NST-kedvenc Bolton felett. Gary Megsonnal nehéz volna vitatkozni azon, hogy csapatának az első fél órában le kellett volna rendeznie a mérkőzést, Dawson és a haverok, Myhill és az égiek azonban átsegítették a tigriseket a nehéz pillanatokon, a csereként debütáló Altidore pedig első labdaérintésével helyzetbe hozta Ghilast, aki nem hibázott; a hálóba bikázott.
Nem kevesebb szerencsével jutott három ponthoz a Sunderland: Fülöp Márton és védelme különösen a pontrúgásoknál és a beíveléseknél mutatott vérfagyasztó teljesítményt, ám nem csak azokat a szituációkat úszták meg, ahol a labda végül valahogy elkerülte a kaput, hanem két alkalommal még azt is, amikor a hálóból kellett kiszedni azt - a Blackburn mindkét meg nem adott gólja vitatható volt. Elöl viszont Jones kiváló teljesítménye egyáltalán nem, így ez összeségében elég volt a győzelemhez.
Térjünk rá akkor a forduló legtöbb félreértést okozó találkozójára, kezdve talán a legfontosabbal: a meccs után szárnyrakapott híresztelésekkel ellentétben a Liverpool nem játszott rosszul. Kicsit pontosabban: nem játszott rosszabbul, mint a tavalyi szezon hasonló időszakában. Történetesen jobban játszott. Csak éppen akkor sorozatosan malaca volt, a Villa ellen pedig elöl semmi nem jött össze, hátul pedig ajándékozott három gólt a remekül védekező, ám ettől eltekintve a meccsben sem lévő birminghamieknek. Való igaz, rengeteg hibát vétett több játékos is, a csapat játéka azonban egyáltalán nem emlékeztetett a tavaly augusztusi kilátástalanságra. A rossz utolsó passzok, kihagyott helyzetek akár szezoneleji formára is utalhatnának, nem lehet figyelmen kívül hagyni azonban, hogy - amint azt egy jószemű elemző meg is jósolta - a Stoke ellen a korai gól után mennyire helyén volt minden mozdulat. Pszichés gátról lehet talán inkább szó, és - mivel sajnos továbbra sincs bejárásunk a Pool öltözőjébe - csak találgathatunk, hogy - amint a MU esetében - náluk is elképzelhető, hogy mindez egy kulcsjátékos elvesztésével (is) magyarázható. Pedig aggodalomra - e tekintetben - a Mersey partján sincs különösebb ok.
Ugyanis - hogy rögtön eloszlassuk a másik gyakori félreértést is - Lucas Leiva igenis kiváló, ígéretes játékos, aki a spanyol vagy akár az olasz bajnokságban már most sztár lehetne. Az első két fordulóban – Glen Johnson mellett – csapata legjobbja volt, az egyszeri Liverpool-szurkoló viszont hajlamos csak a hibáira figyelni, ami egyrészt hatalmas nyomás alá helyezi a srácot, másrészt karmikusan (vagy a tai-chi alapján, ezeket mindig keverem) elő is csalogatja azokat. Az első gól előtti dupla hibája – előbb a szabadrúgást eredményező szabálytalansága, majd a beérkező labda határozatlan támadása – természetesen nem tanulságok nélküli, de valószínűleg egyszerűbben orvosolható problémáról van szó, mint a másik két gólnál. A szögletből bekapott gólon már meg sem lepődik az ember: hosszú ideje húzódó gondja ez a Liverpoolnak, amivel – a jelenlegi zónavédekezés javításával, az emberfogásra, vagy akár a vudu-mágiára történő átállással, de – kezdeni kell valamit, ha komolyan gondolják a bajnoki címet. Gerrard szabálytalansága nem kevésbé szimptomatikus: a liverpooli csékára régóta jellemző, hogy gyengébb formában játszva túlkompenzál; Captain Fantasticként ilyenkor még többet vállal, azt is, amit nem neki kellene. A büntetőhöz vezető, teljesen reménytelen, akcióhőshöz illő mozdulata ennek kiváló példája volt.
A büntető után a Liverpoolnak már nem volt reális esélye, hiszen addigra már – az egyébként a lehető legjobb csapattal kezdő – Benítez a kétségbeejtően rövid kispadról épp a tavaly egészen pontosan 2 (kettő) értékelhető megmozdulást szállító Babelt, valamint a csapat játékrendszerétől, stílusától; illetve általában a futball minden szépségétől idegen Voronint küldte a Rieráért ordító meccsbe.
A forduló igazi meglepetése viszont mégsem a Liverpool harakirije volt, hanem kiváló kollégám váratlan veresége shinigami kommentelőtől, aki így vezetést szerzett a közbeszólók csapatának. A következő fordulóban pedig az tippelhet, aki először bekommenteli a választ a következő, minden aktualitást nélkülöző kérdésre:
Mikor nyerte meg utoljára úgy valamelyik csapat a bajnokságot, hogy az első három fordulóban kétszer is vereséget szenvedett?
(Természetesen nagyon_halottról és Strigóról sem feledkezünk meg, a közeljövőben ők is tippelhetnek majd, de az mégsem állapot, hogy lement három forduló, és még nem volt kvízkérdés.)
Az utolsó 100 komment: