Apák napi posztunkban egy mindig hálás témával foglalkozunk: büszke futballista apákat kerestünk, akiknek fiaik is sikeresen terelik a pettyest. Forgatnunk kellett azonban ezt a sokszor lerágott csontot ahhoz, hogy találjunk rajta még néhány ízletes falatot: annak jártunk utána, kik lehetnek azok a futballista-csemeték, akik az elkövetkező években maguk is nagy játékossá válhatnak.
Kezdjük talán azzal, hogy a sokat emlegetett bölcsesség, miszerint a nagy focisták szintén labdarúgónaknak álló fiai általában nem tudják felülmúlni, vagy akár megközelíteni sem apjuk sikereit, amilyen jól hangzik, olyan keveset mond. A legjobbaknál nincsenek jobbak, a sikeres focisták egykor harmadosztályú futballista apjaival - az ellenpéldákkal tehát - nem foglalkozik senki. Mi sem tesszük persze: olyan fiatal focistákról szól a poszt, akikre mázsás teherként nehezedhet az érmekkel és kupákkal teli atyai örökség.
Összeállításunkat rögtön egy olyan játékossal kezdenénk, aki egy kicsit kilóg a sorból: Kasper Schmeichel mindenképpen kilépett már az „ígéret” kategóriájából, az igazi áttörés azonban még hátra van a 22 éves kapus számára. Schmeichel esete kiváló példa annak a tételnek a cáfolatára, miszerint a híres focisták gyerekeinek könnyebb volna a dolguk. Apja egykori munkaadója, a Manchester City évek óta rendületlenül szopóágon úsztatja: miután a 2007-2008-as szezonban Isaksson és Joe Hart sérüléseinek köszönhetően ő védett az első hét fordulóban, előbb aláírattak vele egy négy éves szerződéshosszabítást, majd azzal a lendülettel ki is tették a kezdőből. Azóta – rövidebb időszakokra – kölcsönadták a Cardiffnak illetve a Coventrynek; az előbbi csapatnál szívesen maradt is volna, ám mindkétszer visszarendelték és egyelőre nem is engedik el az igencsak elvágyódó kapust.
Bár az ifjabb Schmeichel körül debütálása idején elég nagy volt a hype – többekben az is felmerült, hogy ő jelenthetné a megoldást az angol válogatott elhúzódó kapusproblémáira – Kaspertől nem várunk az apjáéhoz hasonló karriert. Bár a reflexvédések terén felveszi a versenyt a faterral, a beívelések túl gyakran jelentenek megoldhatatlan problémát a számára ahhoz, hogy a legmagasabb szinten megállja a helyét. És ugyan ebben a korban egy kapusnak még bőven van tere és ideje a fejlődésre, fizikálisan – így magasságban is – jóval elmarad apjától: így aztán nem is láttunk még olyan rémületet a vele együtt emelkedő csatárok szemében, mint amilyet Peter S. rendszeresen kiváltott ellenfeleiből.
Thomas Ince ebben a szezonban került fel a Liverpool U-18-as csapatába. A 17 éves - a jobb oldalon és hátravont csatárként is bevethető - balszélsőnek szintén nem jelent könyebbséget az apja neve, igaz más szempontból: az idősebb Ince megitélése ugyanis elég vegyes a liverpooli szurkolók körében. Teljesítményével azonban eddig elégedett lehet a scouserhad, akik abban reménykednek, hogy - jelenlegi csapattársaival, Nathan Ecclestonnal és Adam Pepperrel - néhány év múlva egy valamivel "britebb" Liverpool kulcsjátékosa lehet. Ince tagja volt annak az angol U-17-es válogatottnak is, amely tavasszal a portugálokat, a szerbeket és a mieinket egyaránt legyőzve nyerte a magyarországi selejtezőkört (a nyolcas döntőben már nem játszott, így nem volt részese annak sem, amikor a németek - liverpooli csapattársa, Christopher Buchtmann vezetésével - agyonverték az angolokat).
Karl-Heinz Riedle fia – részben – apja kezei alatt, Svájcban tanulta ki a csatármesterséget. Az ifjú Alessandro csak augusztusban lesz 18, de a Grasshopperben már szerzett három bajnoki gólt - összesen 369 játékperc alatt, és jövőre már Stuttgartban bizonyíthat. Semmiképpen sem szeretnénk azt a látszatot kelteni, hogy álmunkból felkeltve magunk elé tudnánk idézni a kis Riedle valamelyik megmozdulását, de a stuttgarti vezetők nyilatkozataiból az tűnik ki, komolyan bíznak Aleban. Az persze kicsit gyanús, hogy valamiért nem nagyon számoltak eddig vele a különböző korosztályos válogatottakban, de talán a német illetékesek sem fordítanak nálunk több időt a svájci futball követésére, ezért kapott csak két találkozón lehetőséget. Nem vállalkoznánk jóslatokra az ifjú Riedle karrierjével kapcsolatban, a szerkesztőség egy része mindenesetre szívesen megnézné _benito és heinrich arcát, amikor egy sorsdöntő Juve-Stuttgart összecsapáson felbukkan a srác az ötös és a büntetőpont között egy szöglet előtt.
Arne Nilis apja, Luc karrierjét próbálta lekopírozni, amikor a Genktől a PSV-hez igazolt. Arne számára azonban a tanulómedence is mélynek bizonyult: a szezon során kiszorult a Jong PSV-ből és a következő idényt már egy szinttel lejjebb, az ificsapatban kezdi majd. Gyanúnkat, miszerint itt nem nagyon fogjuk látni a fától az almát (vagy hogy kell ezt szépen mondani), csak megerősíti az, hogy – az egyébként elég erős – belga utánpótlás-válogatottak kereteiben sem nagyon találkozhatunk a nevével. A szintén jó nevű, szintén 18 éves, szintén a PSV-ben játszó és szintén csatár Nigel Hasselbaink – aki csak szőrmentén kerülhetett a listánkra: nem Jimmy, hanem (minden bizonnyal…) testvére, Carlos fiáról van szó – az ellenkező utat járta be a szezon során: az U19-ből verekedte be magát a tartalékcsapatba. Teljesen megbízhatatlan forrásunk Nigelt jól cselező, ám fittségét tekintve szánalomra méltó játékosként jellemzi; ez alapján nem elképzelhetetlen, hogy vele sem lesznek tele a világlapok az elkövetkező években, hanem inkább követi bátyját, Marvint, a másodosztályban tökutolsó FC Omniworld csapatába.
Akinek a nevét viszont biztosan hallani fogjuk tíz év múlva is, az az Ajax első csapatában az idei szezonban debütált Daley Blind. A 19 éves védekező középpályást tavaly a klub legígéretesebb tehetségének választották, 2007-ben az U-17-es EB-n pedig a holland válogatott legjobbja volt, míg le nem sérült – az ő kiválását nem is tudta ellensúlyozni a csapat.
A most 18 éves Filippo Mancini jó másfél éve már lehetőséget kapott édesapjától, hogy bemutatkozzon az Inter felnőtt csapatában, majd barátjához, Sven-Goran Erikssonhoz irányította Manchesterbe, ahol viszont nem került az első csapat közelébe. Jelenleg - öccsével, Andreával együtt - Monzában játszik, kölcsönben. Őszintén szólva ottani karrierjét nem igazán követtük nyomon - ha valakinek friss információja van róla , ne habozzon megosztani velünk.
Amikor szombat reggel Lord Festert, Mat Firehairt és a többieket bepakoltuk a mikrobuszba Orfűn, két dolgot elfelejtettem megkérdezni. Az egyik az lett volna, hogy hol lehet ilyen fáintos leopárdmintás alsógatyát beszerezni; a másik pedig az, hogy mit szólnának ahhoz, ha Enzo Zidane spanyol színekben kényszerítené térdre a futballvilágot. Bár a korai órán ez utóbbi kérdésre valószínűleg a sztenderd I don’t give a fuck lett volna a válasz, a franciáknak nem lesz könnyű lenyelni a békát, ha a Real Madrid akadémiájának jó nevű hallgatója - akit már meg is hívtak az U-15-ös válogatottba - végleg a vörös mezt választaná. Talán az majd vigasztalja őket, hogy legalább nem az olaszok kaparintották meg.
Ja, és hogy ennek az egésznek miért van jelentősége? Hát, ezért:
Végezetül jöjjön valaki, akinek csak a bátyjával, Christiannal kell megküzdenie a világ egyik legjobb csapatának 3-as számú mezéért. Daniel Maldini az alábbi videó tanúsága szerint nem is jár rossz úton:
Így utólag végignézve nem tűnik túl acélosnak a lista, de egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy heveny, elhúzódó másnaposságunk valaki(ke)t kitakart a látómezőnkből. Ha kihagytunk valakit, bátran ragadjátok magatokhoz a mikrofont és irány a kommentdoboz. Csak gyorsan, amíg Messire vagy a Calciopolira nem terelődik a társalgás.
Utolsó kommentek