Dzsudzsák bajnokságot nyert az Alkmaarnak – ízlelgettük a kattintáshajhász főcímet, ám végül – közvetlenül a Holland gödör elvetése után – a líra mellett döntöttünk. Az AZ szurkolói talán el tudtak volna képzelni valamivel elegánsabb célbaérkezést is az egyébként impozáns szezon megkoronázásaként, ám ma este, amikor kedvenceik – eredménytől függetlenül – győzedelmesen hajóznak be Alkmaar központjába az Ajax elleni mérkőzést követően, már a legkevésbé sem fogja őket zavarni, hogy csapatuk múlt szombati (a szezon legeleje óta első) veresége után formálisan a PSV biztosította be nekik a győzelmet az amszterdamiak megruházásával.
A bajnoki címek ünneplésében amúgy is összehasonlíthatatlanul nagyobb rutinjuk van, mint – a három tradicionális óriás (Ajax, PSV, Feyenoord) drukkerein kívül – bármelyik holland szurkolótábornak. Ők ugyanis – egészen pontosan egy alkalommal, 1981-ben – örülhettek már ilyen sikernek az utóbbi öt évtizedben. 
Nagy dologról van tehát szó (különösen, ha figyelembe veszzük, hogy a második helyre jelenleg a Twente pályázik a legjobb eséllyel), ami egyben nagy kérdéseket is vet fel. A korábbi középcsapatok zárkóztak fel a helyi elit mellé, vagy azok csúsztak le az ő szintjükre? Komoly bajnokságnak tekinthető-e még az Eredivisie? Egyáltalán, hogy a klasszikus sírfeliratot idézzük: mi a fene folyik itt?
A továbbiakban ezekre a kérdésekre keresünk néhány provokatív tentatív választ.

Mit tud ez az Alkmaar, amely ellentmondást nem tűrően tette zsebre a komplett holland mezőnyt? Bár egyes szakírók a totális futball újraértelmezéséről beszélnek van Gaal tevékenységével kapcsolatban, ez valószínűleg túlzás. Talán inkább arról van szó, hogy egy valóban kiváló edző pragmatikus módon alakított ki egy, a keret képességeihez igazodó taktikát. Egy alapvetően a kontrajátékra, a labdaszerzés utáni villámgyors támadásépítésre alapuló játék ez, ami sok tekintetben emlékeztet Laudrup Getaféjének, vagy éppen az idei Hoffenheimnek a stílusára. Nincsenek sztárjátékosok (a csapat gólzsákja például a Tottenhamnél két évig parkoló El Hamdaoui), viszont nincs gyenge pontja sem a csapatnak. Egy jó kis csapatot (a hangsúlyok majd a BL-ben kerülnek a helyükre ebben a szószerkezetben) tisztelhetünk tehát az Alkmaarban, amely mögött stabil háttér és világos koncepció áll.
Mindez elmondható egyébként a Twentéről is, amely számára a második hely megszerzése legalább akkora teljesítmény volna, mint az Alkmaar bajnoki címe. Első blikkre angol edzőt szerződtetni egy holland csapathoz hasonló abszurditásnak tűnik, mint ha hazánk Norvégiából importálna korrupt köztisztviselőket. Kissé bizarr módon ugyanakkor McLaren nem, hogy rúgdésfussra kényszerítette volna csapatát, de egybehangzó vélemények szerint a Twente játssza a „leghollandibb” futballt. Az EB-kvalifikáció kudarca után hazájában nemkívánatos személlyé lett mester új állomáshelyén mindent elkövetett a minél tökéletesebb beilleszkedésért, és a kezdeti ellenérzések után kifejezetten népszerűvé is vált a játékosok és a szurkolók körében egyaránt.  

A két csapat teljesítményét nem lebecsülve, a holland bajnokság jelenlegi színvonalával kapcsolatban azért komoly kételyek merülnek fel. Saját – természetesen vitatható – hüvelykujjszabályunk szerint komolyan vehető bajnokságban nem születnek sorozatosan „őrült” eredmények (a szabály tesztelését bárki elvégezheti például úgy, hogy külföldi ismerősét megkéri, próbálja meg felskiccelni a Borsodi Soproni Liga erőviszonyait két, véletlenszerűen kiválasztott forduló eredményei alapján). A 12. helyezett nem veri idegenben 5-1-re 3.-at; a legritkább esetben vernek bárkit is hét góllal, pláne úgy, hogy aztán a győztes csapat a következő fordulóban maga is egy hatossal a batyuban kulloghasson haza; és így tovább.
A holland klubfoci rangját természetesen objektívebb módszerekkel is meghatározhatjuk. Ha az egyes bajnokságok európai rangsorára nézünk, azt láthatjuk, hogy a ’90-es évek nagyjából stabil 5.-6. helye után jelenleg már a tízben maradásért kell küzdeniük. Az utóbbi 10-15 évben a három nagy klub csak időlegesen volt képes korábbi sikereiket legalább megközelítő eredményeket elérni (a Chivu-Ibrahimovics-van der Vaart féle Ajax BL-negyeddöntője; a Feyenoord UEFA-kupa győzelme 2002-ben; illetve Hiddink PSV-jének BL-elődöntője).  

De mi is történt ezekkel a klubokkal?

Ha egy Feyenoord, PSV, de különösen egy Ajax szurkolót kérdeznénk az utóbbi szűk 15 év lejtmenetének okairól, valószínűleg már az első mondatában vérben forgó szemekkel sziszegné  Jean-Marc Bosman  nevét. Az Európai Bíróság C-415/93 számú ügyében hozott döntés új irányba állította az ajrópai futball társzekerének rúdját, amely rúdra aztán egy artistacsoport összeszokottságával érkezett meg a három klub, szabályos terpeszállásban.
A Bosman-döntés rövidtávú hatása az Ajaxot érintette legérzékenyebben, nemcsak Hollandián belül, de talán egész Európában is. A bivalyerős keret meghatározó játékosai (pl. Davids, Reiziger, Kluivert) távoztak ingyen a BL-győzelmet követő években. A hosszútávú hatás azonban legalább ilyen pusztító volt. A határozat EU-n belüli légiósokra vonatkozó rendelkezése ugyanis időben épp egybeesett a topligák (elsősorban persze a Premier League) televíziós bevételeinek elképesztő növekedésével, ami financiálisan végképp állva hagyta a kisebb ligák csapatait. Így – míg a ’80-as évek végén ’90-es évek elején még csak a legjelentősebb klubokkal (mint a Milan vagy a Barcelona) nem vehették fel a versenyt anyagilag – ma már egy-egy angol középcsapat is nevetve túllicitálja őket: az Ajax bevétele például nem éri el a Portsmouthét, a Middlesbroughét vagy éppen a Fulhamét sem. Némely sajátos csapatépítési politikát folytató sztárcsapatok a korlátozások hiányában ugyanakkor 1-2 évente újratölthetik a teljes keretüket akár másodvonalbeli (vagy azzá rontott) hollandusokkal is. 
Emellett a nagy bajnokságok cukrosbácsijai egyre fiatalabb korban kezdték magukhoz édesgetni a légiósokat. Míg korábban a holland klubok legalább 24-25 éves korukig meg tudták tartani legjobbjaikat, – és ebbe a türelmi időszakba, különösen jó évjáratok esetén még akár egy-egy BEK/BL győzelem is belefért – az egyre élesedő versenyben ma már gyakran tinédzserként elköszönhetnek legígéretesebb játékosaiktól.

Ráadásul az utóbbi időszakban más csapatok is egyre sikeresebben alkalmazták azokat a módszereket, amelyek a három klub versenyelőnyét adták. Némiképp leegyszerűsítve ezeknek a kluboknak a sikere – természetesen eltérő hangsúlyokkal – két alappillérre támaszkodott: egyrészt a kiváló utánpótlás-nevelésre, másrészt pedig a jó szemű és az elsősorban a kevéssé feltérképezett területekre koncentráló játékosmegfigyelők munkájára. Az első esetében az Ajax-modelt vették át szerte Európában (Liverpooltól Agárdig); a játékosmegfigyelők esetében pedig gyakran csak egy-egy kulcsszereplő megbízására/elcsábítására volt szükség ahhoz, hogy akár a helyi klubok (elsőként talán a Heerenveen) is hasonló színvonalat érjenek el ezen a területen. 
A holland futball más tekintetben is saját sikerének áldozata. Hogy a legjobb edzők már jó ideje csak a tapasztalatszerzés, vagy éppen a két „komoly” megbízatás közötti erőgyűjtés terepének tekintik hazájuk bajnokságát, az jól látható, azt viszont inkább csak sejteni lehet, hogy a szakmai háttérmunka láthatatlan, ám legalább ilyen fontos területein is jelentős méreteket ölthet az agyelszívás.

Ha mindez pedig nem lett volna elég, mindhárom klub változatos eszközökkel igyekezett tovább mélyíteni maga alatt a gödröt. A Bosman-döntést követő letargiában ugyanis mintha szakítottak volna azokkal a hagyományokkal, amelyek a holland futball erejét és egyéni vonásait adták. Sőt, egyenesen úgy tűnik, mintha bizonyos európai sztárklubok gyakorlatát próbálnák utánozni. Ez a produkciójuk azonban nem annyira a Megasztárra, sokkal inkább a szépemlékű Mini Playback Show-ra emlékeztet. Fiatalabb olvasóink kedvéért elmondjuk, hogy ennek a rendszerváltás hajnalán népszerű műsornak a résztvevői tátogva imitálták a korabeli popipar csudálatosnál csudálatosabb csillagait. De amint e kínos időszak talán legzavarbaejtőbb televíziós produktumának gyermekkorú szereplői is az üres pozőrködést és a kurvás-stricis gesztusokat koppintották le kedvenc sztárjaik repertoárjából, úgy a három eltévedt klub is épp a legszerencsétlenebb vonásokat volt képes lekopírozni egy-egy európai élklub távolodó sziluettjéből. 

A bőrgatya szorításában – Ajax Amsterdam

Az Ajax és a Bayern München közötti párhuzam már csak történeti okokból is kínálja magát. A két klub hazáján belüli szerepe is hasonló – ahogyan (saját rajongótáborukon kívüli) osztatlan népszerűségük is, nem véletlenül: az Ajax-arrogantie éppúgy bevett fogalom, mint a Bayern-Arroganz. A BL-győztes csapat szétesése utáni években azonban – miközben Münchenben egyik legsikeresebb korszakuknak örülhettek – Amszterdamban az épp aktuális riválisok szisztematikus meggyengítésével próbálták fenntartani legalább a hazai dominanciát, ám a tőlük megszerzett játékosokat gyakran nem tudták értelmesen a csapatba illeszteni, miközben teljes posztok maradtak akár évekig „lyukasan”. 
Szintén összetéveszthetetlenül bajor motívum a klub ikonikus alakjainak kényszeres pozícióba juttatása is, hogy aztán ezek a nagyvadak követhetetlen körmérkőzések során rugdossák ki egymás alól a sámlit: Koeman vs. van Gaal; van Gaal vs. van Basten;  Cruyff vs. van Basten (!); és így tovább.

A Klinsmann/van Basten analógia különösen megkapó: két zseniális, szimpatikus játékos egyaránt ellentmondásos megítélésű szövkapkodás után került a két csapat élére, hogy aztán jégcsákánnyal essen neki saját emlékművének. Bár van Basten a szobordöntögetés terén kevésbé végzett tökéletes munkát (még a BL-indulást jelentő második helyet is megcsípheti), valószínűleg kevés szurkoló kényszerülne Xanax-kúrára, ha az idény végén lapátra kerülne. A nyári és a januári igazolások ismét nem ültek, Cvitanichról talán korai volna nyilatkozni, annyit azonban megreckíroznánk, hogy nem egy Klaas-Jan Huntelaar, és egyelőre Sulejmani sem heerenveeni formáját mutatja. Az Ajax roppant kiegyensúlyozatlan teljesítményt nyújt, és van Basten sem a taktikát, sem a hadrendet, sem a legjobb tizenegyet nem tűnik megtalálni. A jövő szempontjából talán a szintén problematikus középpályán jelenthetnek reményt a fiatalok (Aissati, Anita, Alderweireld), és nem lepődnénk meg Babel hazatérésén sem. Ez azonban önmagában kevés lesz.    

Olasz módra – Feyenoord

Rotterdamban a délszaki életérzés csábításának nem bírtak ellenállni, ám sajátságos módon elsősorban a pénzügyi átláthatóságot és fegyelmet vélték követendőnek olasz barátaink számos erénye közül. Jorien van den Herik ex-klubelnök azonban – némely olasz kollégájához hasonlóan – úgy tűnik, burokban született: a holland ügyészség mindenesetre a mai napig képtelen fogást találni rajta a néhány gyanús igazolást érintő, 1998 óta húzódó büntetőügyben. A szurkolókkal szemben azonban már nem volt képes védeni magát: bár folyamatosan azt szajkózta, hogy a klub pénzügyi helyzete stabil, 2006 nyarán (a BL-indulásról döntő rájátszás kudarca után) kénytelen volt eladni Salomon Kalout és a közönségkedvenc Dirk Kuytöt. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy az értük kapott pénznek csak a töredékét lehet játékosvásárlásra fordítani, a szurkolói elégedetlenség elsöpörte van der Heriket. Egyébként itt figyelhetünk fel egy újabb olasz szálra: a szurkolói erőszakéra. Bár Hollandiában általában – Olaszországhoz hasonlóan és más komoly bajnokságokkal ellentétben – nem szorították még vissza a huliganizmust, a Feyenoord ultrái különösen sok fejfájást okoznak saját klubjuknak és más szurkolótáboroknak egyaránt.
Hamar kiderült azonban, hogy az olasz vonzalom van der Herik távozásával is fennmarad a klubban. Az új elnökség alatt ugyanis a néhány helyi befektető által összedobott pénzből milánói mintára a Hosszú Alkony nyugdíjasotthon fapados verziójának kialakításába kezdtek, az öregek kiszolgálásával pedig igen fiatal személyzetet bíztak meg. A rutinos játékosok és fiatal reménységek megfelelő elegyében egyébként elméletileg lehetne ráció, ám a gyakorlat eddig azt mutatja, hogy a van Bronckhorst-Tomasson-Makaay (ez utóbbi cseréje: Micheal Mols, 38 éves) tatitengely rohamai során leginkább néhány elhagyott járókeret vagy kirepülő protézis jelenthet veszélyt az ellenfelekre – mindez egyelőre a középmezőny élére helyezi őket. A jövőre vonatkozóan azonban a Mario Been – Leo Beenhakker duó érkezése és a valóban ígéretes fiatal mag (például Wijnaldum, Fer, Biseswar) némi reményt adhat a szurkolóknak.

Őrült spanyolok – PSV Eindhoven

Az utóbbi években kétségtelenül a PSV tartotta a legjobban magát az élcsapatok közül: bár a (második) Hiddink-korszak sikereit nem tudták tartósítani, a Guus Geluck által lefektetett alapok elég stabilnak bizonyultak ahhoz, hogy a bajnoki címeket, ha nem is magabiztosan, de legalább sorozatosan gyűjtögessék, és Európába kilépve sem kellett a falak mentén osonniuk a teljesítményük miatt. Az utóbbi másfél-két évben aztán mindent elkövettek, hogy lenullázzák ezt az előnyüket. Eindhovenben a változatosság kedvéért az önsorsrontás Spanyolországban, elsősorban a Real Madridnál tökélyre fejlesztett módszereit választották. A klubvezetés, a szakmai vezetés és a játékosok közötti ellentétek már Koeman alatt is dobálták a hajót, ám az árbocszaggató vihar a tavalyi szezonban tört ki, Jan Reker frissen kinevezett klubigazgató és Vlado Lemics (hogy a történet igazán kerek legyen: Predrag Mijatovics országos cimborája) között. Lemicsnek Európa egyik legjelentősebb játékosügynökeként nagy szerepe volt a PSV sikereiben és hatalmas befolyásra tett szert a klubnál. Reker azonban nem nézte jó szemmel a szerb (és a vele együttműködő Stan Valckx technikai igazgató) „kint is vagyok, bent is vagyok” játékait: Lemics egyrészt számos játékos ügynökeként, másrészt pedig a klub képviselőjeként betöltött szerepénél valóban nehezen találhatnánk alkalmasabb példát az összeférhetetlenség fogalmának illusztrálására. A Lemics-Valckx duó kiszorítása azonban csak komoly veszteségek árán sikerült: a klubvezetés viszonya megromlott a Lemicshez közel álló – elsősorban latin-amerikai – játékosokkal, aminek a leglátványosabb jele a klubikon Gomes távozása volt. A klub ráadásul a Lemics és Piet de Visser (Romario, Ronaldo és Dzsudzsák felfedezője) által kiépített nemzetközi hálózatra sem számíthat többé. 
Ha mindez nem lett volna elég, Reker az edzőkérdést is hamisítatlan madridi recept alapján kezelte. Martin Jolra számítva Koemant szezon közben engedte el a Valenciához, ám ő végül nem vállalta a megbízatást, a második számú jelölt, Huub Stevens pedig csak a következő szezontól tudott a klub rendelkezésére állni. Így aztán előbb az átmeneti megoldás átmeneti megoldásaként 2008 januárjáig Jan Wouters, majd a szezon végéig Sef Vergoossen ülhetett a kispadra, akivel végül újabb bajnoki címet ünnepelhetett a csapat.  
Az a csapat, amely aztán a várva várt Stevens vezetésével az utóbbi 40 év legrosszabb teljesítményét nyújtotta az idei szezon első felében. Stevens katenáccsója valószínűleg eleve kudarcra volt ítélve Eindhovenben, ám az sem segített, hogy Stevens sem a játékosokkal, sem pedig segítőivel nem volt képes jó viszonyt kialakítani. Az amúgy is borzolt idegrendszerű keretet tovább frusztrálták Stevens pokróc stílusa és csapatidegen taktikai elképzelései: a csk-helyettes (!) Salcido konkrétan úgy nyilatkozott, hogy a mester „lelkileg kicsinálta”, de Dzsudzs sirámaira is emlékezhetünk. A nyomasztó eredménytelenség következményeként ráadásul a játékosok egy idő után már nem csak az edzővel, de egymással is fasírtba kerültek. A Velvetről idetévedt olvasóink kedvéért itt feltétlenül meg kell említenünk, hogy az öltözői ellentétek egyes pletykák szerint épp egy Dzsudzsinho-Isaksson összetűzésben csúcsosodtak ki (hajrá Balázs, szeptemberben lehet törleszteni!). Az edzőváltás januárra vált elkerülhetetlenné, és Dwight Ledeweges vezetésével a PSV többé-kevésbé újra megtalálta korántsem világverő, de holland viszonylatban azért kiemelkedő formáját (Stevens tervez – Ledeweges, jegyeznénk meg, ha ez egy PL-poszt volna). Ezek után mi sem természetesebb annál, hogy nyáron ismét új szakvezetővel, Fred Ruttennel ismerkedhetnek meg Dzsudzsákék – nem egészen két éven belül ötödször. Az új szezon előtt nem elképzelhetetlen egy nagyobb játékosmozgás sem, elsősorban a Lemics-fiúk (Lazovics, Mendez, Salcido) távozhatnak, de a legnagyobb tolongás a csapatból magasan kiemelkedő Ibrahim Afellayért várható. A klub ambícióit jól jelzi majd, mennyire ragaszkodnak a fiatal középpályáshoz; ám lehetséges, hogy a klub és a játékos érdekeit is egy ügyes transzfer szolgálná leginkább. Ez esetben pedig esetleg elgondolkodhatnának egy épkézláb csatár beszerzésén is végre.

Micheal van Praag, az Ajax korábbi elnöke már tíz éve a közös európai elitliga létrehozásában látta az egyetlen reális lehetőséget az anyagi különbségek kiegyensúlyozására a legerősebb bajnokságok klubjai és a kisebb ligák legjobbjai között. Platini terveit figyelve és a gazdasági logikát szem előtt tartva egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy az európai futball hamarosan valóban ebbe az irányba mozdul el. A három szplínes gólemnek viszont ideje volna visszatalálni a helyes útra, ha csak nem akarják, hogy megint a szekér alól integethessenek, mondjuk az Alkmaar-Twente-Heerenveen triónak.