Miben ölt testet ez az oly sokat használt frázis? Szép szó a csalásra, vagy a bíró töketlensége áll e jelenség mögött? Nem minden esetben a hazai szurkolók által teremtett hangulat a felelős ezért, hiszen egészen alacsony osztályokban, ahol szinte nincs is közönség, szintén előfordulhat, hogy az egyik fél "hátszéllel" versenyez. Egy a játékvezetési stílusból fakadó probléma és a mi nem teljesen komoly, ám maximálisan tudományoskodó elméletünk a hazai pályáról a túloldalon.

Általában apró dolgokban jelentkezik a hazai pálya, vagyis amikor a játékvezető egy vitatott helyzetben a közönség nyomására a hazai csapat javára ítél. Azonban ez kisebb jelentőségű szituációknál szokott előfordulni (bedobások, szabadrúgások a középpályán), ma már viszonylag ritka, hogy egy spori egyértelműen a hazai csapatnak kedvezve ítél büntetőt, vagy állít ki vendégjátékost, de azért ebben a műfajban is akadnak példák. Ribéry azonban ott van elásva, hogy sokszor ilyen aprónak látszó dolgokkal bele lehet nyúlni mérkőzésekbe, és a nézők jelentős része ezt észre sem veszi. Ez a poszt igazából arról szól, hogyan is működik ez a jelenség a profi futballban és az amatőr ligákban.

Fő kérdésünk tehát az, hogy bedobások és szabadrúgások megítélésével lehet-e jelentősen befolyásolni egy mérkőzés végkimenetelét?

Ha látványosan nem is, de mindenképpen jelentős támogatást kaphat egyik, vagy másik alakulat, amennyiben a játékvezető következetesen az ő malmukra hajtja a vizet. Mivel (a vitathatóak közül) ezekből a szituációkból van a legtöbb egy mérkőzésen, a nagy számok törvénye alapján mindenképpen segítség, ha a mi csapatunk nyeri meg ezeknek a nagy részét - vagy ha nekik ítélik - már csak a labda birtoklásának szempontjából is. A fő faktor azonban véleményünk szerint nem ez, hanem az energia, amit nyer, illetve elveszít a kedvezményezett, illetve a hátrányos helyzetű fél.

Aki futballozott életében, az tudja mekkora energiát emészt fel a labda kergetése és megszerzése. Elsősorban a középpályások (főleg a labdaszerzők) vesznek részt rengeteg párharcban, ők energiájuk nagy részét ezekre az összecsapásokra koncentrálják. Tegyük fel, hogy egy párharcban (tehát amennyiben fizikai kontaktus jön létre a labdát birtokló, illetve a labda megszerzésére törekvő játékos között - mint a képen) ugyanannyi energiát emészt fel a labda sikeres megtartása, illetve megszerzése. A vesztes fél pedig általában azért veszít, mert

a) rosszul méri fel a helyzetet és ezért a szükségesnél kevesebb energiát fektet az ütközésbe

b) rosszul gazdálkodik a felhasznált energiával

c) nincs szerencséje

Természetesen ezek közül egyszerre több tényező hatása is érvényesülhet, de talán igaznak minősíthetjük az állítást, mely szerint (1) egy párharc győztese általában annak köszönheti sikerét, hogy több energiát mozgósít, és a mozgósított energiával jobban gazdálkodik, mint ellenfele. Illetve fontos az az alaptézis is, mely szerint (2) a labdát megtartani és járatni sokkal kevésbé fárasztó, mint a játékszert üldözni.

Persze fontos tényező a sikerélmény is, hiszen ha megvan a labda, az új energiákat szabadít fel (nyilván endorfint is termel), és a játékos nem érzi meg az energiaveszteséget. Igen ám, csak manapság már nagyon elmosódott a határ szabályos és szabálytalan párharc között, és ha megszólal közben a síp, akkor az pszichológiailag sincs jó hatással arra, aki ellen ítélnek, és kárba is vész a befektetett energia. (1) és (2) alapján így világos, hogy amennyiben a labda megszerzésére törekvő (akár azt meg is szerző) játékos ellen ítélnek, az sokkal több energiát veszít a párharc során, mint a kedvezményezett fél, akire még nyugtató hatással is van, hogy "nálunk maradt a labda, fújhatunk" - ellenben a szabálytalannak minősített fél futhat vissza a védekező pozícióba, koncentrálnia kell és újra megpróbálnia megszerezni a játékszert.

Így már könnyen látható, hogy az előbb vázolt szituáció sorozatos ismétlődése - amire gyakran van példa a mérkőzéseken - igen komoly energiaveszteséget jelent az egyik oldalon, ha nem változnak a szerepek. Ebben persze a két alakulat játékstílusának, felkészültségének, az eredmény alakulásának van komoly szerepe, de amennyiben a mérkőzés (illetve annak hosszabb-rövidebb szakasza) egy bizonyos képet vesz fel, akkor ott bizony komoly szerepe van a játékvezetésnek, és ezeknek a párharcoknak a megítélése döntőnek is bizonyulhat - és sokszor annak is bizonyul, bár nem nyilvánvaló módon - a mérkőzés végkimenetelének szempontjából.

A konklúziója ennek az irománynak annyi lenne, hogy (elsősorban a fizikálisan gyengébb amatőr szinten, de olykor a nagyon kiegyenlített profi összecsapásokon is) nagyon komoly energiákat vehet el az egyik társaságtól az, ha a játékvezető következetesen az egyik oldal számára kedvez a párharcok megítélésénél. Ennek oka persze ritkán szándékos csalás, inkább arról van szó, hogy a játékvezető felfogása mennyire passzol egyik, vagy másik alakulat stílusához, mennyire tudnak adaptálódni ehhez a játékosok, illetve az eredmény állása mennyire teszi lehetővé ezt az adaptációt.

Az általunk vizsgált jelenségre egyébként remek példa a Chelsea-Liverpool BL negyeddöntő visszavágó, ahol a hazaiak maximálisan ki tudták használni azt, hogy a spanyol Medina Cantalejo bizony nem szereti még a puha összecsapásokat sem, az egyébként a PL csapatok közül legtisztábban játszó Liverpool pedig így csak nagyon nehezen tudott labdát szerezni. Ebből a nézőpontból már az is érthető, hogy a mérkőzés után Benítez miért említette meg, hogy még senki nem fújt be ellenük ennyi szabálytalanságot, mint honfitársa. Persze maga a párosítás az első mérkőzésen dőlt el, és most már semmire nem cserélnék el egyik csapat szurkolói sem ezt a 4-4-et, így azzal sem foglalkozunk, hogy mi van, ha egy norvég vezeti a meccset, mert valószínűleg valahol a 0-0 és az 1-1 között mozgó eredményt kaptunk volna.