Háromból három! Vágtunk ötöt - Sándor egymaga hármat - egyet sem kaptunk – ebből kétszer idegenben játszva. Aki ki meri nyitni a száját, arra rajzolunk egy magyar címert és odavetjük Lafferty elé, akkor majd megtanulja a cudar! Nekünk szabad, ha már egyszer az internet névtelenségébe burkolózó köcsög megmondóember szerepét osztotta ránk a sors, de ezúttal mi sem fogjuk tudni nagyon bántani a mieinket – merthogy egyszerűen nincs miért. Aki ugyanis fanyalog, az téved. Annak van igaza, aki örül. Örüljetek velünk.

A magyar válogatott ellenfelének esélyt sem hagyva szétkente Észak-Írországot a Windsor Park hókásás gyepén. Nem játszottunk lehengerlően, nem kell ezt valamiféle parádézásnak elképzelni, de győztünk, mert jobbak voltunk. Ezt pedig, ahogy telt múlt az idő, és érkeztek Bozsikok, Matthaeusok és Gelleik, egyre kevesebb csapat ellen tudtuk megtenni, míg végül elértük az abszolút nullát, ahonnan már fizikailag sem vezet út lefelé, mert tőlünk balra a Kurszk roncsai, jobbra pedig egy halom bálnafos hevert.

Ez az alapállás. Innen kell mindent értékelni, nem onnan, hogy Puskás visszahúzza, Császár csípőre tett kézzel is bevágja, Bólintstibi pedig bebólintja. Ha ugyanis onnan nézzük, akkor már vehetjük is elő az emésztőgödör-ásó exkavátort, mert tényleg még lejjebb vagyunk, mint azt a mellettünk heverő dolgok mutatják. De ugye örülni mindig sokkal jobb, mint ősszittya világfájdalommal egymás vállára borulni, és az egykor volt hősök nevét rebegve vesén döfni magunkat egy életlen stoplival. Most meg aztán különösen nincs rá semmi okunk, hiszen győztünk, ráadásul idegenben, ez pedig még a közepes játékot is feljebb emeli egy szinttel (a következő szint: jó), emlékezzünk csak vissza, milyen fényesre nyalta az olasz sajtó a Juventus ülepét a Real legyőzése után, pedig se jól nem játszottak, se az ellenfél nem volt erős.

A miénk sem volt az, ezt nem tagadhatjuk. A mérkőzés elején az északírek elé biggyesztett lelkes iparos szerkezetet egy idő után azonban le kellett cserélnünk, méghozzá rohadék favágókra. Egyáltalán nem lehetett kellemes játszani ellenük. Az a fajta csapat, aki ha vezet, lelkesedésből rúg agyon, ha hátrányban van, frusztráltságból táplálkozó egyszerűségből talpalja fecnikre a sípcsontodat. Tegye fel a kezét, aki nem szisszent fel az ismétlésnél, amikor jól látszott, hogy Lafferty széttapossa Vadócz bokáját (maga ott hátul, Muntari mezben, tegye le a kezét!), de Healy is sokkal nagyobb paraszt, mint amekkora játékos. Vegyük hozzá ezt is, amikor a magyar válogatottat értékeljük, hiszen aki focizott, az tudja, hogy mikor csinálhat meg egy cselt anélkül, hogy megkapja utána a büntetését, és mikor van tisztában azzal, hogy ha el is tolja, jön a gyorsvonat.

Huszti, aki már sokadszor volt a csapat legjobbja, most sem törődött azzal, hogy felrúgják, futott, szaladt, rohant, mint egy bekávézott springer spániel, és igaz, hogy megint kihagyta az ordító ziccerét (ezzel azért valamit kezdeni kellene, Szabi), de akkor voltunk a legnyugodtabbak, ha nála volt a labda. Rudolf – bevalljuk, kicsit meglepően – jól játszott, harcos volt, és az összjátékban is részt vett, nem lehetett panaszunkra rá, ahogy Sanyira sem, ez viszont a legkevésbé sem meglepő. Sándor 10 brit csapatokkal lejátszott meccsén 15 gól alatt nem állna meg, és egy sárga nem sok, annyit sem kapna, nem csoda, hogy az elsőszámú gólvágónk most játszott a legjobban. Gera ugyanakkor, ezt most már kijelenthetjük, nincs formában. A gólja nagyon szép volt, de ezen kívül még egy megindulásra futotta tőle, a többi néma csönd. A Fulhamben az utóbbi időben ugyanezt csinálja, igaz, ott legtöbbször a balszélen dobják harcba, ez azonban egy ilyen képességű játékostól nagyon kevés, főleg úgy, hogy jelenleg nemhogy kielégítő, de semmiféle helyettese nincs a válogatottban. Buzsáky szegény nyáron lát labdát legközelebb, Filkor szegény meg nyáron látott utoljára, a Mracskó visszatéréséről szóló hírek pedig pletykának bizonyultak.
Most jön kicsit a fanyalgás, mely kizárólag jobbító szándékú, jövőbe mutató meglátásokból fog állni. Nincs védekező középpályásunk. Tóth Balázs egy spitnaz-kommandós lelkesedésével jár el, előbb lő, aztán kérdez, Vadócz pedig valamiért annyira bátortalan, hogy nem is értjük pamplónai szerepvállalását. Az északírek ellen ez hibátlan, pont elég is, de egy jobb csapattal szemben még egy Dárdaival megerősítve is nagyon kevés. Beszólunk Koemannak is, aki egyébként megint kifejezetten jó döntéseket hozott a taktikát illetően: nem értjük, miért kellett Juhászt játszatni. Neki már nincs mit bizonyítania, tudjuk róla, hogy mit tud, viszont azt is tudjuk, hogy Albánia ellen nem játszhat, így talán jobb lett volna egy potenciális helyettest megnézni éles bevetésen. Kicsit tartunk a Vanczák-Akárki összeállítású középső védelemtől, talán nem alaptalanul, viszont készen állunk kellemesen meglepődni Vaskó habtiszta söprögető-játékától, avagy Tímár sallangmentes, elegáns bekkelésétől. Valami azt súgja, Koeman vezércsellel készül az albánok ellen egyébként (3-4-2-1, oder etwas).

Nem a bizonyítványt magyarázzuk, csak úgy idebökjük, hogy a 2008-as Eb selejtezőiben ez az északír csapat harmadik lett Svédország és Spanyolország mögött, ráadásul abban a stadionban, amelyikben a magyarok végig fölényben játszottak, a későbbi Eb-győztes spanyolok 3-2-re kikaptak. Nem, változatlanul nem azt mondjuk, hogy most aztán ide nekünk a spanyolokat, és azt sem állítjuk, hogy az északír csapat jó lett volna, azt viszont határozottan állítjuk, hogy nagyjából azonos játékerőt képvisel a magyarral, valamiért mégis mi nyertünk. A valaminek kell most örülnünk. Háromra. Három.