Véget ért az Európa-bajnokság és az idei futballszezon. Már több mint két napja foci nélkül fekszünk le. Nincs tovább. Első lett Spanyolország, második Németország, harmadik Oroszország és Törökország. Elemezni, értékelni és vitatkozni lehet az eredményen vagy a látottakon, de ez már nem olyan, mint amikor a nagyobb mérkőzések előtt latolgatunk és reménykedünk. Egy hét és mindenki elfelejti az Európa-bajnokságot. Uborkaszezon következik. Igazolási hírek és pletykák kerülnek a fókuszba. A válogatottak helyét a kedvenc klubcsapatok veszik át. Megpróbáljuk kitalálni, kinek sikerült legjobban - vagy éppen legszerencsétlenebbül - igazolni. Megjósoljuk, hogy mely csapatok remélhetnek jogosan többet az idei eredményeiknél, s melyek azok, amelyeknek egy kicsit szerényebb célokért illene harcba szállniuk.  Két szűkös hónap elé néznek a világ legjobb focijának kedvelői. A magam részéről nem bánom. Nekünk is hosszú volt a szezon, s a végére ki is fogytam a gondolatokból.

A feladat adott. Posztot kell írni a spanyol válogatottról. Nagyon nehéz, hiszen az ember kapkodja a fejét, amikor azt hallja, hogy aktuálisan Xavi, Casillas, Senna vagy éppen Iniesta volt a spanyol győzelem kulcsa. A legjobb játékos. Aztán csak mosolygunk: biztos igazuk van. Nem is próbálkozunk mélyreható elemzéssel.  Már megtettük minden mérkőzés előtt és után. Igaz néha csak az NST-ből táplálkozó spanyol szurkolói blogon. A spanyol válogatott azért nyert, mert egyszerűen jobb és drágább kerete van, mint a klubfutball leggazdagabb képviselőinek. Ez különösen nagy szó egy olyan világban, ahol csatár hiányában benyúlsz a pénzeszsákba és veszel egy Sevcsenkót, Nistelrooyt, Henryt vagy éppen Torrest. Válogatottak esetében ez úgy működik, hogy vagy be tudsz hívni egy Fabregast, egy Palopot a cserepadra, esetleg harmadik számú kapusnak, vagy nem. Utóbbi különösen akkor fontos, amikor a döntőbeli ellenfél hálóőre a hatodik számú spanyol kolléga mögött kispadozik.

A merítési lehetőségek fontosságáról már számtalan nyilatkozatott hallottunk a magyar futball legnagyobb szaktekintélyétől, az edzőképzés atyjától. Adjunk neki igazat. Aztán kezdjünk el foglalkozni Sergio Ramos felsőtestével. Sajnos, már megtették. A macska rúgja meg! Dicsérjük meg a bíráskodást? Nem tehetjük, mert máig nem értjük például Casillas és Torres döntőbeli sárgalapjait. A legjobb bírótól, a legfontosabb meccsen talán nem ilyet vártunk. Sztorizgassunk Raúlról, mint a nagy hiányzóról? Már tényleg felesleges. Dicsérjük meg Aragones váratlan taktikai húzásait? Nem léteztek. Mindenki a helyén játszott. Fényezzük egy kicsit Güizát? Minek? Hiszen alig vártuk, hogy eloldozzák a láncait.

Inkább nézzük meg, hogy várhatóan mi történik a válogatott játékosaival, s miként érintheti a La Liga csapatait a siker. Azt azért soha nem titkoltuk, hogy a spanyol klubfutball régen látott mélységbe süllyedt az idei szezon során. Az eredménnyel még nem is lenne problémánk, de a mutatott teljesítmény bőven hagyott kívánnivalót maga mögött. Mentség gyakorlatilag nincs. Illetve talán annyi, hogy az európai kalandba belevágó klubok nem ismerték fel időben, már annyira megerősödött a hazai játékosállomány, hogy talán nem kellene mindenáron idegenlégiósok köré építeni a csapataikat. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de a Getafe példája igazolta, hogy nem feltétlenül Forlán és Agüero szükséges a sikeres UEFA-kupa hadjárathoz, ha De la Red és Granero a te csapatodban kergetheti a labdát.

Az Európa-bajnoki győzelem bizonytalanná teheti a nagyobb klubok vezetőit és az edzőket. Amennyiben Gagoból egyszer majd nagy játékos válik, akkor mi lesz a nála mindössze három hónappal idősebb David Silvából, vagy a 10 nap korhátránnyal bíró Sergio Ramosból? Ha Fabregas nem fér be a spanyol kezdőbe, akkor hova tennénk be Gutit és Diarrát, esetleg az Arshavin árnyékában csak a narancssárga szín élénksége miatt észrevehető Sneijdert? De ugyanezek a kérdések felmerülnek Yaya Touré és Henry esetében is, hiszen amit tőlük láttunk idén, azt tudta volna Cazorla és Senna is. Csak egy éve még sokkal olcsóbban meg lehetett volna venni őket. Az ár most az egekbe szökik, s ez nem kizárólag a győzelemnek köszönhető, hanem a módnak és kornak. Elvégre az olaszok világbajnoki győzelme után nem teljesen ez történt. Ők egyrészt öregek voltak, másrészt meg nem azon vitatkoztak, hogy Senna, Villa, Iniesta, vagy Xavi volt-e jobb, hanem, hogy Cannavaro vagy Buffon. Ott Lippi volt a zseniális stratéga, miközben most Aragones inkább pszichológusként és válogatási szakemberként alkotott maradandót.

Spanyolországban soha nem a nemzeti válogatott volt a labdarúgás csúcsán. Az idegenlégiósokra alapozott klubfutball vitte mindig a prímet. Most egy kicsit kifordult a világ magából, és egyáltalán nem vagyunk benne biztosak, hogy a közeljövőben ez helyre fog állni. Annak az utánpótlásnak, amelynek felsőkategóriás képviselője Krkic és Messi, törvényszerűen ki kell nevelnie hozzájuk képest másod- vagy harmadrendű játékosokat is. Csak éppen ők az Espanyol vagy a Mallorca erősségei lesznek. Valószínűleg a Real Madrid sem engedheti meg magának hosszútávon, hogy legközelebb ilyen könnyen lemondjon De la Redről, mialatt komoly pénzeket fizet gyakorlatilag folyamatosan játékképtelen emberekért (Heinze, Robben, Metzelder). A jövő a spanyoloké. A jövő az utánpótlásé. A jövő a spanyol utánpótlásé.

A jelenlegi csapatból három olyan játékos van, akik valószínűleg már nem lesznek ott a következő Európa-bajnokságon.  Ez nem törvényszerű, azonban Vicente del Bosque fiatalok iránti rajongását ismerve több mint valószínű, hogy Capdevila, Puyol és Senna az utolsó kontinensviadalán szerepelt. Szerencsére már tudjuk, kik lesznek az utódaik. Fernando Navarrot , mint a közeljövő balhátvédjét nem túl őrdöngős feladat megnevezni, de Puyol szárnyai alatt Piqué is a válogatott kezdőcsapatáig fejlődhet Barcelonában.  Ha belső középpályást keresünk, megfelelő technikai tudással, fizikai felépítéssel és remek labdaszerző képességgel, akkor már árnyaltabb a kép, de azért már látjuk magunk előtt amint az egyik világbajnoki selejtezőn a spanyol válogatott cseréhez készül. Senna ballag az oldalvonal felé, de del Bosque nem a mindenki által várt Xabi Alonsot küldi pályára, hanem a 90-es születésű Nacho Camachot. A fiataloké a jövő. Ez nem kérdés.