Megvan az a fájdalmas érzés, amikor kiesik a csapatod egy esélytelenebb ellenféllel szemben? Valószínűleg minden ilyet átélt szurkolóban, játékosban és edzőben hasonló gondolatok fogalmazódnak meg: végig kellett volna támadni a mérkőzést, lőni 3-4 gólt és akkor nincs semmi probléma a továbbjutással. Utólag azonban pont annyira könnyű okosnak lenni, mint amennyire fájdalmas büntetőkkel vagy egy előzménynélküli, hajrában bekapott góllal búcsúzni. Az elmúlt két év legnagyobb párbajhőse elbukott az idei első komolyabb megmérettetésén. A fentiekben vázolt recept azonban most nem működik, mert három lőtt góllal illett volna továbbjutnia a csapatnak, az meg nem hangzik igazán jól, hogy 1-2 góllal kevesebbet kellett volna kapni, és akkor minden rendben van. Pedig nincs minden rendben. Valami bűzlik a Pireneusoktól délre, mivel a Sevilla kiesése csak egy újabb jele volt annak, hogy a spanyol csapat idén vérzik. Az elmúlt négy évben elért négy európai kupagyőzelem után ez mindenképpen váratlan fordulat. Vagy talán nem is annyira?

Az UEFA kupa spanyol felségterületté vált az utóbbi négy évben, miután a Valencia és a Sevilla két győzelme között mindössze az - akkor még félelmetesnek gondolt - moszkvai CSSZKA csapatának sikerült elhódítania a kupát. Senki számára nem lehet kérdéses, hogy Rafa Benítez bajnokságot is nyerő Valenciája és Juande Ramos címét később megvédő Sevillája európai szinten is rettegett ellenfélnek számított. Ráadásul a kupagyőzelmek mögött erős hátteret véltünk felfedezni, elég csak az Espanyol döntőjére, vagy a Villarreal és az Osasuna elődöntőjére gondolnunk. Ilyen előzmények után a Zaragoza, Villarreal, Getafe és az Intertotóból érkező Atlético Madrid alkotta négyes mindenképpen elég erősnek tűnt, hogy a közelmúlt hagyományainak megfelelően térdre kényszerítse Európát. A játékoskereteket, a támadópotenciált, az edzői felkészültséget és rutint figyelembe véve, a Getafe kivételével bármelyik csapatról el tudtuk képzelni, hogy Spanyolországban tartja a kupát. Ehhez képest úgy alakult, hogy egyedül Laudrup gárdájának maradt erre esélye.

Az első figyelmeztetés a Zaragozától érkezett. Victor Fernández már tíz évvel ezelőtt is európai kupagyőztes edző volt, mialatt csapatában az argentinok szeme-fényei Aimartól, D’Alessandron és Ayalán keresztül, Diego Militoig játszanak. Ehhez képest az Arisz Szalonikiból mindössze Ivic és az első meccs egyetlen gólját szerző Papadopoulosz neve hangzott ismerősnek. Utóbbi is inkább a kosárlabdából. Miután a visszavágón mindössze 2-1-re sikerült nyernie a Zaragozának, nyeltünk egy nagyot és elkönyveltük az első veszteséget. Később, a csoportmeccsek sikerein felbuzdulva már el is felejtettük a zaragozai kellemetlenséget, pedig mindig is úgy tartottuk, hogy egy olyan - félig - körmérkőzéses rendszer, amelyben több csapat jut tovább, mint amennyi kiesik, nem jelenthet gondot középszintű gárdáknak sem. Miután a nem túl erős csoportokból sikerült továbbjutnia mindenkinek, így bizakodva vártuk az első vérre menő párbajt, amiben a spanyol csapatok szinte csak egymás ellen búcsúztak az előző években.

Bár ne tettük volna! Az Atlético Madrid és a Villarreal búcsúja meglepő volt, mert előzetesen sem a Bolton, sem a szentpétervári Zenit nem tornyosult legyűrhetetlen akadályként a La Liga harmadik és negyedik helyezettje előtt. Különösen az a fájó ebben, hogy mindkét kieső spanyol csapat a Bajnokok Ligájába vágyik, ahol a csoportmeccsek bármelyik ellenfele nehezebb lesz, mint mostani legyőzőjük. Sőt, már a selejtező körben is komolyabb játékerőt képviselő riválissal kerülhetnek szembe. A La Liga csapatainak becsületét a Getafe hivatott megvédeni, amely bravúros londoni győzelemmel kövezett úton halad előre annak ellenére is, hogy az első fordulóban csak hosszabbítás után sikerült a szintén nem túl acélos Twente csapatán túljutnia. Az elődök teljesítményét figyelembe véve, a harmadik számú madridi alakulatnak illene a legjobb négy közé jutni, amire minden esély meg is van, ugyanis ha valamelyik csapat kupaspecialistának mondható, akkor a Getafe az. Tavaly a spanyol kupa döntőjéig menetelt, fél lábbal már idén is a fináléban van, és látszólag nem tisztel semmilyen ellenfelet, aminek köszönhetően a sokkal jelentősebb múlttal rendelkező Benfica ellen egyáltalán nem esélytelenül lépnek pályára. Szurkolunk nekik.

A Sevilla idei kupaszerepléséről már ejtettünk pár szót a bevezetőnkben, azonban ha az andalúzok idei produkciójára tekintünk, akkor talán nem is annyira meglepő a kiesés ténye, mivel a bajnokságban hiába lőttek több gólt, mint a Barcelona, ha közben majdnem annyit kaptak, mint a biztos kiesőnek tűnő Murcia. Ez utóbbi ismeretében, pedig nem is nagyon meglepő, hogy képesek voltak öt gólt benyelni a Fenerbahce csapatától. Természetesen ettől még nem temetnénk a spanyol csapatokat, ám az ősz folyamán megtörtént az, amire szintén senki nem számított a kupaszezon kezdetekor: a Valencia nem jutott tovább a BL csoportköréből, amikor régebben halálnak nevezett  és valóban halálcsoportból is mindig továbbléptek. Ehhez képest a Rosenborg, a Chelsea és a Schalke csapata mögötti negyedik helyezés - enyhén szólva - kiábrándító. Kötelességünk megemlíteni, hogy Koeman csapata a spanyol pontvadászatban is szerencsétlenkedik, azonban láttunk már bajnokságban botladozó, de az Európai kupában végső győzelmet bezsebelő gárdát. Többek között a Real Madrid sem a bajnoki meneteléséről volt híres BL győzelmei alkalmával, de a Milan tavalyi bajnoki szezonját is említhetnénk. Természetesen nem a Valencia végső győzelmét reklamáljuk, azonban a továbbjutás elvárható lett volna egy olyan csapatól, amelynek játékosai egyedül több BL mérkőzést játszottak, mint a másik három csapat kerete összesen. Innen nézve csalódás, hogy még az UEFA kupát jelentő harmadik hely is elúszott David Villáék számára.

A spanyol csapatok becsülete - a Getafe mellett - a Barcelonán múlik, amelyik sima továbbjutásával megcselekedte, amit megkívánt a haza. Most nem szeretnénk belemenni a katalánok egész spanyol nemzethez fűződő viszonyába, mert a téma szempontjából ez abszolút nem számít. Sokkal inkább idevág a továbbjutás, és a végső győzelembe táplált remény, amely még létezhet a katalán szívekben. A Celtic sima kiütése mindenképpen dicséretes egy olyan világban, ahol Nyilasi Tibi bácsi is mindig elmondja, hogy nincs már könnyű ellenfél. Ráadásul a végső győzelemhez vezető úton nem az számít, hogy ki mennyire üti ki ellenfelét (lásd Manchester-Roma), hanem hogy ki az, aki mindegyiket kiüti. Ilyen szempontból ez a Barcelona emlékeztet a két évvel ezelőttire, amelyik mindig csak egy góllal nyerte BL párharcait, de az is pont elégnek bizonyult. Még öt mérkőzésen kellene helytállnia a gránátvörös-kék óriásnak, akit a rengeteg sztár ellenére jelenleg Xavi visz a hátán, de nincs ezzel semmi probléma, amíg ez elég a győzelemhez, vagy adott esetben a továbbjutáshoz.

Nem szóltunk még a Real Madridról, a csapatról, amelyik öt ponttal vezeti a bajnokságot a Barcelona, és tucattal a fentebb már említett Villarreal, Atlético Madrid párosa előtt. A Roma ellen kellene ledolgoznia egygólos hátrányát, azonban szinte kiszámíthatatlan mi fog történni. Egy csapat, amelynek a kispadja az idény eddigi legfontosabb mérkőzésén így fog kinézni: Soldado, Drenthe, Dudek, Salgado, Higuaín, Balboa, Marcelo. Simán továbbjuthatnak, simán kieshetnek, azonban a diadal is csak ideig-óráig feledtetheti a tényt: a spanyol csapat vérzik.