Hiába ígérkezett rangadónak (BL-hely vs. bajnoki cím), botrányosan tré meccs volt (Everton – Chelsea 0-1). Nem is érdemelne többet, de ha már ott lehettünk a Goodison Parkban, akkor nézzük kicsit részletesebben.

Mondhatnánk, hogy a hiányzók miatt előre jósolható volt a színvonal, egyik oldalt a Drogba-Lampard páros, a másikon a Cahill-Arteta-Osman trió hiányzott, de mi mégis öldöklő iramot, utolsó perces drámát, de legalább egy hasonló gólt vártunk.
És akármennyire semleges szurkolóként mentünk ki, azért egy kicsit a liverpooli kékeknek szorítottunk. Igaz, ez sokkal inkább szólt a kiscsapat-nagycsapat elvnek és habinak - bosszantásként -, mint Gravesen jelenlétének.

A kezdő sípszó előtt két érdekességre lettünk figyelmesek. Az első, hogy a Harlem Globtrotters cirkuszi kosárlabdacsapata promotált a kezdőkörben. A másik pedig, hogy Avram mester úr Kalou kezdőbe jelölésével a ritkán alkalmazott 4-3-2-es taktikával küldte fel a pályára játékosait.
Az első félidőről mindent elmond, hogy SWP és Ferreira volt a két legaktívabb a londoniaknál, míg Joe Cole és Anelka szerintünk még azt hitte, hogy tart a farsang és szürke szamárnak öltöztek.  Igaz megtehették, hiszen a hazaiak  nem is próbálták meg kihozni  belölük az állatot, egy kósza beadáson kívül  semmilyen veszélyt nem jelentettek az éppen motorosrendőr-sisakban védő Cech kapujára.

Essien, egyébként szép találata (átrobogott a védelmen, mint ricinus a szervezeten és a kapuba emelt) mellett azért pár furcsaság felkeltette az érdeklődésünket az első 45 percben.
- Volt egy szemkápráztató kombináció: Terry Carvalhoval kényszerítőzött az Everton tizenhatosánál! Ha ezután Di Caniót antifasiszta tüntetésen láttuk volna, akkor azon nyomban leállunk a cuccról.
- Phil Neville csinált sportot abból, hogy kellemetlen helyzetbe hozza védőit!
- A gólról majdnem lemaradtunk, mert mint mindig, most is azon háborogtunk, hogyan lehet az, hogy valaki kifizet több, mint 10 ezer forintot egy jegyért, de a 40. percben már a büfében van, a 90.-ben meg már az Anfielden.
- Ismét megállapíthattuk, hogy itt nemtelen a foci. A körülöttünk lévő hat széken öt hölgy foglalt helyet. Még mielőtt irigyelni kezdenétek e sorok íróját, meg kell jegyeznünk, hogy angol bálnákról hölgyekről van szó.

Szünetben csalódottan ballaghattunk a mellékhelyiségbe, ahol azért megint szembeköszönt az überprofizmus. Nem volt egy elit wc, de a csempében is benne volt a klub címere. Sokáig gondolkodtunk, hogy erről is csinálunk fotót, de aztán meghátráltunk, nehéz lett volna kimagyarázni, miért is kattogtatunk a masinánkkal letolt nadrágú férfiak között.

Persze Everon hengert, lüktető játékot és 4-3-as végeredményt vártunk a második etapban. Nem ez jött. A nagy unalomból csak Moyes értelmetlen cseréit kísérő füttykoncert ébresztett fel minket. Nekünk azért sikerült bennük logikát találnunk: kopasz helyett kopasz (Johnson-Gravesen), csoki helyett csoki (Pienaar-Anichebe) Illetve volt egy labdarúgásra hasonlító jelenet, Fernandes szabadrúgása:

A héten ez volt az első este, amikor a Chelsea szurkolók legalább a győzelemnek örülhettek (hétfőn a Unitednek kedveskedtek, szerdán pedig a ManCity ellen bukták el a Youth FA Cup döntőjét 19 ezer néző előtt a City of Manchester Stadiumban), így valamennyire bizakodva vághatnak neki szezonjuk legnehezebb hetének. Az Evertonnak meg marad az UEFA kupa és 270 perc az eddig mellőzött játékosoknak.

A végén még megállapítottuk, hogy Chelsea szurkolónak csak azért lehet jó lenni, mert nem kell venni munkavédelmi mellényt a biciklire, ha van idegenbeli mezünk. Aztán kissé szomorúan siettünk a vonatunkhoz, mert az idény egyik legrosszabb meccsét tekintettük meg (tudjuk, a rossz angol meccs ritka, mint a fehér olló), és még a sajtótájékoztatóra sem jutottunk be, pedig az többet ért az egész 90 percnél.
A Grant-interjú itt olasható, önmagáért beszél, hogy nem beszél.