A világ labdarúgásában mindig is akadtak kiscsapatok, akik valós esély nélkül indultak el egy sorozatban és számukra tényleg nemcsak közhely volt: a részvétel a fontos. Az idősebbek talán emlékeznek a legendás zairei legényekre. Annak ellenére, hogy magunk nem igazán értjük, miért kellett erőltetni a világbajnoki szereplésüket abban az időben, de ha már így adódott, meglepték az egész világot. A helyszínen szurkoló drukkereket, a TV képernyők előtt ülőket, a bírót és még a sokat látott brazil játékosokat is. Mindössze egy röpke mozdulatsor volt, de ezzel örökre szívünkbe lopták magukat. Az a tény, hogy a futball legnagyobb ünnepén játszó játékosuk nincs teljesen tisztában a szabályokkal, sok embernek okozott örömet és igazából nem ismerünk olyat, aki nem mosolyogva gondol erre a jelenetre.

Szerencsére a futball világeseményeinek történetében feljegyezhetünk olyan kiscsapatokat is, akik inkább eredményeikkel hívták fel magukra a figyelmet mintsem szórakoztató ügyetlenségükkel. Ilyen volt a dánok EB győztes csapata, akik igazából ki sem harcolták a részvételt, de ha már ott voltak megvertek mindenkit. Ki ne emlékezne az olimpiai bajnok Nigériára, ahogy végig mosolyogva oktattak brazilt, argentint? A németekért szurkolókon kívül ki nem örült, amikor a későbbi bronzérmes Horvátország a Nationalelf játékosaival játszott úgy, mint a (nagy)macska a (nagyon) kisegérrel? Imádtuk, amikor magasabban jegyzett és esélyesebb vetélytársaikat gyűrték le kulturált és tetszetős játékkal.

Természetesen a klubfutballban is léteznek igazi kiscsapatok, amelyekért lehet szurkolni, amelyeket feltétel nélkül tudunk szeretni egy-egy meccs vagy sorozat erejéig. Tudjuk nagyon jól, hogy minden ország és bajnokság rendelkezik saját „kiscsapattal”, amelyik pár éven keresztül játszik a legfelsőbb osztályban, esetleg elcsíp egy tizedik helyet, néha odaszúr a nagyoknak, aztán előbb-utóbb újra kiesik. Szerethető focicsapatok ezek, mert jó nézni, ahogy alkalomadtán őszintén és az esélytelenség teljes nyugalmával próbálkoznak elérni a nemes célt, amit csúnyán biztos bennmaradásnak neveznek. Hozzájuk kapcsolódik az európai futball egyik legszebb és máig élő mítosza, amit egyszerűen csak úgy nevezünk a spanyol kiscsapat.

Sokáig tanakodtunk azon, hogy melyik csapatok szemléltetik legjobban ezt a fogalmat. Eszünkbe jutott a 95-ös Zaragoza, amely a Feyenoord és a Chelsea testén keresztül a KEK-döntőig menetelt. S ha már ott volt: az Arsenal elleni mérkőzés hosszabbításának utolsó másodperceiben Nayim nevű középpályása egy győzelmet jelentő és a legendához méltó góllal alázta porrá David Seamant. Következő jelöltünk, egy mallorcai gárda ekkor még a másodosztályban serénykedett, de 97 őszén már a Primera División teljes jogú tagjaként és a sokak által ismert Hector Cúperral a kispadon a megtisztelő ötödik helyig és a kupa döntőjéig menetelt. Bár ez utóbbit elvesztették, de miután a győztes Barcelona inkább a BL-ben égette magát tört győzelemre, így elindulhattak a futballtörténelem utolsó KEK sorozatán. S majdnem maximálisan ki is használták a kínálkozó lehetőséget: az elődöntőben meglepetésre kiütötték a címvédő Chelsea-t és a fináléban is csak azért nem nyertek, mert argentin edzőjük valamiért mindig hadilábon állt a döntőkkel.

Mindkét csapat sokat hozzátett a legendához, s rengeteg kellemes percet szerzett a semleges futballszurkolóknak. De igazából sehol nem voltak a „spanyol kiscsapatok” legnagyobbjától, a Deportivo Alavéstől.

A baszk csapat eddig 11 évadot húzott le az első vonalban, de amikor az 1955-ben kiestek, akkor ők sem gondolták, hogy több mint 40 évig kell várniuk a következő első osztályú mérkőzésre. Pedig a hosszúra sikeredett böjt addig tartott, míg a feljutások nagymestere, José Manuel Esnal, ismertebb nevén Mané kezébe nem került a - nyolcvanas években még a negyedik vonalban vitézkedő - gárda karmesteri pálcája. Ekkor kezdődött a váratlan és hihetetlen sikerszéria, amire senki nem számított, ugyanis rögtön az első évben sikerült az, ami még az edzőkarrierje kezdetén járó legendának sem az 1968/69-es szezonban. A magabiztos feljutás pedig olyan sokak számára ismert csapatokon keresztül vezetett, mint az FC Sevilla, a Villarreal, az Osasuna és a Rayo Vallecano. Első évben a biztos bennmaradásért (mily meglepő) küzdöttek és sikerült is elérniük a hőn áhított célt. Végül egy ponttal szereztek többet, mint a legjobb kieső és mindezt a legrosszabb gólkülönbség és majdnem a legtöbb kapott gól mellett, de már akkor is kitűntek kiscsapathoz viszonyítva irreálisan kevés döntetlenjükkel. A következő évben rágyúrtak a védekezésre (26 kapott góllal kevesebb) és taktikusabbá is váltak, így minimálisan pozitív gólkülönbséggel elcsíptek egy UEFA kupaindulásra jogosító helyezést. Sajnos a következő évben (2000/2001) egy kicsit lejjebb kellett adniuk, mert pár játékosuk megzavarodott, amikor útlevelet kellett készíttetniük, de talán az igazi ok abban keresendő, hogy nem bírták az európai kupával járó kettős terhelést. Mindenesetre, amint ez a kellemes teher lekerült a vállukról, 2001. december elsején a bajnokságban is elértek a csúcsra: legyőzték a Barcelonát mialatt az addigi éllovas Deportivo kikapott az Espanyoltól, így 15 forduló után élre álltak.

Év végén ez kamatozott is nekik, így ismét kupahelyre értek, de ez volt az utolsó sikerük, mert a következő évben kiestek az első osztályból és mindez egy fájón rövid európai kupaszerepléssel párosult. S bár még egy évre visszatértek az elitbe, jelenleg a harmadosztály elkerüléséért vívnak ádáz küzdelmet.

De mindez nem számít, mert már túl voltak életük mérkőzésén és kevés futballszurkoló van, aki ne ismerné nevüket. Európa először arra kapta fel fejét, hogy volt egy csapat, amelyik nagyon szerette idegenben kiharcolni a továbbjutást. Ráadásul rendszeresen izgalmas és gólban gazdag mérkőzésen. Persze azért még olyan nagyon nem vették komolyan a vitoriaikat, mert igazából a Gaziantenspor (otthon 0-0, idegenben 4-3), a Lilleström (i.:3-1, o.:2-2) és a Rosenborg (o.:1-1, i.:3-1) legyőzése önmagában nem számított olyan nagy fegyverténynek. Aztán viszont az Inter futott bele magabiztosan a nyitott késbe, mert egy idegenbeli 3-3 után, túlságosan sokat gondoltak magukról és keveset az ellenfélről. Az ilyen meg rendszeresen megbosszulja magát, különösen a focipályákon.

Aztán következett az, amire előtte nem volt példa: hazai pályán magabiztos, háromgólos győzelem a másik spanyol kiscsapat, a Rayo Vallecano ellen, így a visszavágón meg már egy 2-1-es vereség is belefért. Máris az elődöntőben jártunk. A Kicker magazin továbbjutási esélyeket számolgatott a Kaiserslautern elleni párharc előtt és a német csapat számára kiemelten fontos idegenben lőtt gól meg is született egy büntetőből. Sajnos a Kaiserslautern reményeit porba tiporta, hogy a teltházas stadionban (ez mindössze 17 ezer nézőt jelent) a hazaiak háromszor is a német kapu előtti 11-es pontra helyezhették a labdát. Meg rúgtak két akciógólt is, így a visszavágó már formalitásnak tűnt. Azonban nem az lett, mert a baszkok úgy döntöttek, hogy magyar-jugoszláv szintre emelik/süllyesztik a párharcot és nyertek idegenben is 4-1-re. Az összesített 9-2 már magában hordozta a remek döntő lehetőségét, de igazából elképzelni sem tudta senki, hogy mi vár ránk még ezután.

Dortmundban történt. 2001. május 16-án. A favoritnak gondolt ellenfél már kettővel vezetett a 16. percben a kissé megszeppent Alavés ellen. Mané érezte is, hogy itt most többre van szükség, mint a pálya széléről való bekiabálás és hihetetlen korán becserélte Ivan Alonsot, aki első adandó alkalommal meg is hálálta ezt a bizalmat. Az öltözőbe viszont már újra kétgólos hátrányba vonultak a kiscsapat tagjai. Ott nem tudjuk mi hangzott el és milyen hangnemben, de amikor elkezdődött a második félidő egyszerűen elkezdett működni a gépezet. Olyannyira, hogy pár perc alatt semmivé lett a kétgólos hátrány, s amikor a mérkőzés utolsó perceiben még egyszer kiegyenlítették a félidő derekán esett gólt, már a magasabban jegyzett csapat játékosai is kezdték azt érezni: itt ma nem nyerhetnek. Egyszerűen hihetetlen volt az egész, mert legalább háromszor voltak a padlón és mindig felálltak. A stadionban lévő szurkolóik meg őrjöngtek, mert egyrészt ilyet még nem láttak senkitől, másrészt eddig még soha nem voltak ilyen sokan egy mérkőzésen. Egy Debrecen nagyságú város, ahol igazából a kosárlabda és a kerékpár számít sportnak. Egy 17 ezer néző befogadására alkalmas stadionnal, s ebből még a vendégcsapat szurkolói számára is jegyet kell biztosítani. Abban a pillanatban a legszívesebben egy kék sálban ugráltunk volna valamelyik baszk szektorban.

Szóval esett nyolc gól és döntés még nincs. Jöhet a hosszabbítás, de sajnos két kiállítás és egy a 117. percben szerzett ön- és egyben aranygól után a másik csapat nyert, de az igazi győztes ezen a találkozón Spanyolországból érkezett. Mert egyszerűen egy sokszor lenézett csapatként, a legnagyobbakat is megszégyenítő és stílusos játékkel jutottak el életük nagy lehetőségéhez. Még a saját szurkolóik sem haragudtak volna rájuk, ha a reménytelen helyzetre való tekintettel egyszerűen bedobják a törülközőt, de ők inkább megpróbálták felvenni a kesztyűt és ez sikerült is nekik, mert lehet, hogy a Liverpool játékosai ünnepeltek azon az estén, de az a finálé már örök életre a Deportivo Alavés döntője marad…

És végül egy videó, amely tökéletesen bemutatja, egy Európában ismeretlen futballklub, hogyan vívja ki mindenki elismerését és szeretetét, hogy aztán méltánytalanul eltűnjön a süllyesztőben:

Ezúton szeretnénk köszönetet mondani és gratulálni a Getafénak, hogy két héttel ezelőtt méltóképpen öregbítette a spanyol kiscsapatok hírnevét!